Nagybánya, 1911 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1911-01-26 / 4. szám
2 NAGYBÁNYA 1911. január 26. az ipari ismeretek lehető tökéletes bírása, azok az elengedhetlen kellékek, amelyek nélkül a jövő kisipara érvényesülni, boldogulni, létezhetni sohasem fog. Tévhit az továbbá, hogy a modern kisiparosoknak nem kell egyebet tudnia, mint csak a szakbavágó munkát jól elvégezni; tény az, hogy ez ugyan elsőrangú fontosságú dolog, sőt nem vitázható az sem, hogy ez az alapja minden reussálni akaró kisiparos létezési lehetőségének, de mit ér minden ipari tudása, készültsége és Ízlése, ha nem tudja kiszámítani s pontos könyvelés hijján nem képes megállapítani a költségek, üzemkiadások, a nyersáruk, hozzávalók, gépelhasználás stb. összegezésével előálló beszerzési önköltséget, amely a versenyképességre való tekintettel ugyancsak eminenter fontossággal biró. Szükséges tehát, hogy a kisiparos jövő nemzedéke már kiképeztetésének legelemibb stádiumában is beleneveltessék nemcsak a becsületes, szorgalmas, törekvő és mindig tanulni kész iparos idiómájába, hanem a kereskedelmi élet szellemébe is . .. Tisztába kell lennie minden iparosnak mindezeken felül, ha nem dolgozik saját tőkével, hanem kölcsönpénzzel, hogy a pénz megszerzése mily költségekkel van egybekötve, számítania kell hitelével, viszont a hitelezés elkerülhetetlen tényének azon arányával, amelylyel okvetlenül és mulhatlanul számolnia kell, ha nem akar háttérbe szorittatni a verseny által. Mindezek oly fontos tényezők, amelyeknek alapos megszivlelése nélkül még csak kilátás sincs arra, hogy a jövő kisipara létalapját biztosíthassa. De egyenesen veszedelmes, ha a kisipar minden parancsoló szükség nélkül magát az olcsó tömegáruk előállítására vetné, mert ha bizonyos czikkekben ma még képesek is kezdő nagyiparunkkal a versenyt felvenni, bizonyos, hogy a gyáripar természetes és mesterségesen is egyre szított fejlődésével mindinkább és mind szélesebb körből fogja kiszorítani a kisipart, amelynek ilyképon üdvös lesz jóeleve gondoskodni oly terrénumról, amelyről a gyáripar nem képes a gyorsan változó Ízlést az egyéni kivánalmaknak megfelelő igényeket követni. Mindezek nem felállítandó doktriner tanok, vagy elmélkedési bölcselkedések, hanem egyes, a mindennapi gyakorlati életből leszűrt tapasztalatok, amelynek természetességét élénken illusztrálják azok a példák, amelyekben látjuk, hogy egy és ugyanazon szakmabeli iparos nagyrésze végső küzdelmét vívja meg és lassanként feladva önállóságát, szolgálati szerződéses viszonyba kénytelen lépni a gyáriparral és alkalmazott minőségben kénytelen életét tovább tengetni, mig ugyanazon iparnak intelligensebb, modernebb elemei, akik ez aranyigazságokat felismerve, már alkalmazkodnak a változott viszonyok követelményeihez, részben modern tudásukkal, egyéni készítményeikkel, tisztesség- és becsületességükkel a modern kereskedelem és ipar összes segédeszközeinek lehető kihasználásával nemcsak megélhetésüket biztosítják, de gyarapodnak, fejlődnek, megerősödnek .. . A kultúra műhelyéből. »Ész: ez a kuliura. A világnak ész szerint formálása: kultúra« .. . mondja Alexander Ber- nát, akit ország-világ éppen a kultúra egyik nagy előmunkásáuak ismer. Eszes ember, hál’ istennek, van Magyar- országon bőven, még némely szomszédunknak is juthatna belőle. De mi az oka annak, hogy mégsem beszélünk éppen ilyen megelégedett nyugalommal magyar kultúráról ? Talán azért, mert ezek a mi eszes embereink széjjelvetve, elszigetelve, szorosabb kapcsolat nélkül élnek és munkálkodnak. Mintha egy árvíz hideg hullámai vernék őket ide-oda. Annak a fényes berendezésnek, amely a kultúra palotájának belseje, egyes becses bútordarabjai, faragott ékességei, himes szőnyegei szélloccsantva messze egymástól úszkálnak a mindent elöntő áradatban. Mindegyik becses magában véve, bár az ár ki is kezdheti szépségüket: igazán nagystílűvé, egységgé csak akkor lehetnek, ha megint összeállítjuk azokat eredeti rendjükbe. Akadt erre nálunk vállalkozó kéz. Erős is, arravaló is. A szerteszórt darabok most együvé illeszkednek egy nem közönségesen organizált műhelyben. Ezt a kultur-nnihelyt Tisza István gróf és Herczeg Ferencz alapították. Érdemes beletekintenünk. Mind a ketten abból a termékeny gondolatból indultak ki, hogy a senyvedő magyar kultúra ujjárendezésére munkasorba állítják az egész magyar értelmiséget Olyan feladat, mint amilyent a tenger old meg, amikor homokszemet hord homokszemre. Egyszer mégis csak szárazföld lesz belőle, egyszer mégis csak virág nyílik majd rajta s gyümölcsöt fog hozni. Tisza is, Herczeg is ebből a szempontból szólaltatják meg, dolgoztatják, lelkesítik irodalmunk, társadalmunk, tudományunk, publiczisz- tikánk legjobbjait. Orgánumuknak, a Magyar Figyelőnek szerkesztőségében egész halom kész munka vár arra, hogy kéthetenkint a közönség elé kerüljön. Életbevágó s érzésbevágó kérdések magasabbrendü megvilágítását kapja ott a magyar értelmiség. Most olvastuk el ennek a folyóiratnak második számát. S igazán örömünk telt ebben a szép munkában. Akik a Magyar Figyelő első számában Tiszának a drágaságról Írott czikkét igazságtalenségében, a kellő taktika hiányában, de különösen az ellenséges erők nagyságának nem ismerésében és lebecsülésében, számításon kiviil hagyásában rejlik. Nincs semmi okunk félni a mostani népszámlálás eredményétől. Erős a hitünk, hogy azokból a rideg számsorokból, amelyek kérlelhetetlenül és hitelt érdemlően mutatják a nemzetek fejlődésének útját, a Mindenható messzedörgő, hatalmas szava fog hallatszani: „Magyar küzdj és bizva-bizzál!“ Kisiparunk jövője: az egyőnipar. — Irta: Dán Leó kereskedelmi tanácsos. — Január 25. Ha a gotnbamódra megjelenő azon czikke- ket kisérjük figyelemmel, amelyek mind a kisipar kérdésével foglalkoznak, akkor azokra a tapasztalatokra jutunk, hogy mind halálmadárként jósolgatja a kisipar időmultáni végképen való eltűnését, mert — úgymond — a nagytőke, a gyáripar, teljesen ki fogja sajátítani a maga számára az ipar összes frázisait. A kisipar azonban, ide számíthatjuk bátran a középiparnak is túlnyomó részét, oly tényezője egy modern közgazdasági államnak, amelynek fenntartása szinte eminenter elsőrangú államkérdése minden országnak. így tehát igaz fontosságú a vele való beható foglalkozás és kutatva a már jelzett felfogás és meggyőződés okát, arra a jelenségre bukkanunk, hogy a kisiparnak jövőjét egyedül csak az egyéniparban látjuk, t. i. abban az iparban, amelynek készítményeire a kisiparos, kézműves ügyességével, találékonyságával, tájékozottságával és a mindenkori gyorsan változó igényekhez való precziz hozzásimulásával a maga egyéniségét, a maga egyéniségének munkáját tudja készítményeire rányomni. Hogy azonban a kisipar is ezen fokozott intelligencziát követelő iránynak megfelelhessen, a kisipar jövő generácziójának nevelésére már ma különös gondot kell fordítanunk, értjük ezalatt nemcsak a szakmájába vágó összes munkák, szükségleti czikkek, meliékáruk, hozzávalók, gépek stb. ismeretét, hanem különösen a lehető legmagasabb tökély elérését szakmájában, mert csak az ilyen felett rendelkező lesz képes azután egyéni ipart produkálni, azaz iparában oly készítményeket előállítani, amelyben egyéniségének Ízlése, kitűnősége és előállítási módja domborodik ki, jut érvényre, kifejezésre .. . önálló, észszerű intézkedés, a helyzet és az igényeknek nyomban való felismerése, ízlés és gurulnak az arczon és barázdát szántanak, az első fájó, édes, rettentő, csillapító barázdát, melybe majd beleakadnak a nyilak, miket jó és gonosz barátjaink hajtanak felénk . . . Ó köny- nyek, ó, salvatore! ó, laggrime . . . laggrime . . . csak hulljatok, guruljatok . . . mennél többen vagytok, annál könnyebb azután . . . annál könnyebb. Az ajtó hirtelen felnyílt. Bandi kapja a zsebkendőjét, töröl egyet, kettőt, aztán elfordul. A cseléd volt, az ágyat vetni jött be. Bizonyára igy szokta. De nem, mégsem. Bizonytalan és rettenő pillantásokkal nézett néha a fiúra. Talán mondani akart valamit. Talán csak a szavakat keresi. Honnan is tudná. Szegény cseléd onnan az alföldről. Pedig kellett beszélni, mert nagyon, nagyon odanézegetett és idegeskedett is, mint egy nem cseléd. A kopott, színtelen ágyteritőt is háromszor hajtotta össze. Mi lehet ez, uram Isten, mi lehet? Valami, bizonyára. Mert hát végül is csak szólt, halkan, vontatottan és szégyenlősen : — Miért búsul az urfi? — Nem búsulok én . . . — De — olyan szomorú . . . — Hát . . , _ Minek búsul ... Aki itt lakott azelőtt, az az urfi sose búsult . . . — Hát — én sem búsulok . . . — De — olyan szomorú ... A másik urfi, aki itt lakott, az mindig vig volt, olyan vig és mindig hecczölt. Az urfi talán haza búsul? — Ah! — a kezével legyintett, aztán megint elfordult, az ablakhoz ment és kibámult: buhás, szörnyű árnyékolással a köd betöltötte az ulczát, a lámpák körül glóriaszerü fénygömb égett. Ijesztő és rideg voit az este és valami nagyon-nagyon emlékeztette haza. — Ni, tán sir az urfi? — Nem sírok én, de elfuladt a hangja s a zsebkendőjét hamar a szájához tartotta. A cseléd megvetette az ágyat, de nem ment ki. Máskor kiment. Miért is maradt itt? Ó, két idegen Pesten, csak a köd az övék, csak az utcza az övék és semmi más, és semmi más. Miért néztek egymásra a sötétben ? mikor alig látták egymást. Mi ösmerős és különös dallam szólt egyikben, hogy a másik rábámult ? Mit érzett ez a két idegen, mindakettő idegen? Hoztak valamit magukkal a kerti fűzfák alól, mik minden faluban sírnak? Ó, a fűzfák minden faluban sírnak és minden falubéli megtanulja szomorú nótájukat. Messze, messze, mérhetlen idegenben ott érezhető csak a füzia illata, a zöld háncs s a széna szaga ... Messze, távol messze megérzik az emberek egymáson a falu üzenetét. A lány állt, két kezét egymásba tette és bámulta a fiút. A fiú az asztalba fogódzott, a belső sirás rázta és nagy megértő szemekkel bámulta a lányt. A sötétség hűvös, jóakaró homályával rájuk borult és megigézte őket. — Az urfi . . . kezdte a lány, de nem folytatta. — Mit akar Julcsa? — Az urfi olyan szépen hegedül . . . lágy és dallamos volt a hangja, mint egy nem cselédé. Alföldi puszták holdas éjszakája tilinkózolt a szavában. Micsoda gyönyörű éjszakák. A búzából feláradt az ámbra és ott leng a mező felett. ősrégi és újra megelevenedő éjszakák. A fiú megrokkant tőle. A hegykoszoruk csúcsát verte az alföldi szél. Valami uj, tágas és melódiás mező toppant elébe. Sikongott a lég. Most ölelkezett a végtelen térségen északkelet havasi flórája az alföld melegebb, bujább, áthatóbb spermacetjével. Elővette a hegedűjét és játszott. Sose szebben. A lány sírni kezdett. Valami megható és egyszerű falusi dal volt, amely végigjárta az országot s amibe minden lány szerelmes volt.. — Jaj, az urfi be szépen hegedül, az Isten áldja meg érte . . . Bandinak égett a feje, lázasan és remegve kiáltotta a lánynak: — Julcsi, a falu levegője eljött hozzám a hegyekbe és megihletett . . . Tudom, hogy sose játszottam szebben ... és ezt magának köszönhetem, Julcsi . . . A lány egy lépést telt előre, karját szinte áldólag nyújtotta fel hirtelen. — Az urfi, az urfi boldoggá tett . . . ügy rászorul a szegény egy kis szívre ebben a borzasztó idegenben . . . — Bandi urfi . . . — Mit akarsz . . . ? — Bandi urfi ... én ... én úgy tudnám szeretni Bandi urfif, de úgy . . . — Igazán, Julcsi ? . . . és a hangja reszketett a felindulástól . . . Igazán . . .? — Jaj, urfikám, ha . . . ha tudná, hogy mit akar itten az ur velem . . . hogy mit akar . . . Jaj, Bandi urfi ne engedjen . . . Bandi urfi is idegenben van, tudja, hogy hogy van, ha
