Nagybánya, 1911 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1911-01-19 / 3. szám
2 NAGYBÁNYA 1911. január 19. betegség miatt egy napot sem mulasztanak, vájjon képes-e az előző évi zárszámadásokat elkészíteni, az erdőgazdasági anyagszámadásokat felülvizsgálni, az erdőgazdasági leltározásokat felülvizsgálni, a városi közgazdasági leltárokat elkészíteni, tizenkét pénztárt vezetni, az árvapénztári számadásokat elkészíteni, a községi közmunkát vezetni, a kataszteri nyilvántartást vezetni s vagy nyolczezer darab nyugtát folyósítani? Mindezek elvégzésére vájjon képes-e egy számvevő, egy számtiszt s két dijnok, akik nem is szakemberek? S vájjon mindezek elvégzése mellett juthat-e ideje a számvevőségnek arra, hogy komolyan foglalkozzék a jövő évi költségvetési előirányzat összeállításával, abba uj ötleteket, eszméket vigyen be, ami a város gazdasági jövedelmét fokozhatná? Bizonyára nem! örülhetnek, ha tulhalmozott dolgaikat csak úgy ahogy elvégezhetik, hogy épen fegyelmi nem szakad a nyakukba! Hát ez nem jól van igy! Mi a város tisztviselői állások mindegyikét, még a legkisebbet is, a kötelességek pontos és szigorú teljesítése mellett, épen a város tisztviselői gépezet korrekt összemüködése tekintetéből fontosnak tartjuk. De épen gazdasági szempontból főleg két állás emelkedik ki a szervezetből: a mérnöké és a számvevőé. A szükkeblüség, mely e két állás dotálásánál megnyilatkozik, sokszorosan, megbosszulja magát, amint erre a közelmúlt, időkből is keserű tapasztalataink lehetnek. A számvevőséget is reorganizálni kell. Megfelelő számú szakképzett tisztviselőt kell a számvevő rendelkezésére bocsátani dijnokok helvett s az áldozat- készség nagyon is megíiozza az óhajtott eredményt, mert a számvevő megszabadulva a sablonos, büroktratikus, de nagy időt rabló munkától, ideje lesz, hogy a város a közgazdaságával úgy foglalkozzék, ahogy azzal egy számvevőnek foglalkoznia kell. Azonban ezt (a jelenlégi viszonyok mellett követelni képtelenség! Az 1911 évi költségvetési előirányzat tárgyalásának ez a konzekvencziája a legsürgősebb orvoslásra vár. é. m. Az államsegély és a városok fejlődése. A városok közigazgatási kiadásaihoz való hozzájárulásként az 1909. s az 1910. évekre adott államsegélyről már sok szó esett e lap hasábjain. Én tehát ezúttal nem annak számszerű mennyiségéről vagy felemeléséről, nem a felosztásnál követett irányelvek helyes vagy czél- szerütlen voltáról s az érdekelt városi tisztviselők jelentékeny része által hangoztatott sérelmekről stb. kívánok ezúttal szólani, hanem foglalkozni óhajtok az államsegély czéljával s annak valódi rendeltetésével. De tartsunk sort. Évek óta panaszkodnak a városok, hogy azokért a funkciókért, melyek feltétlenül s tisztán állami feladatot képeznek s a melyek tetemes költséggel terhelik meg a városok költségvetéseit, az állam semmivel sem rekompenzálja a városokat, holott a vármegyék évenként több mint 10 millió korona állami dotácziót élveznek. Majd mind élénkebb agitáczió indult meg a városok vezetői részéről az állami kárpótlás megadása iránt úgy a sajtóban, mint egyéb téren. A kétségtelen jogosultsággal biró mozgalom végre sikerre vezetett, amennyiben az 1908-ik év folyamán az 1909. évi állami költségvetés parlamenti tárgyalása alkalmával a városok segélye czimén az 1909-ik évre 2 millió korona irányoztatott elő az állami költség- vetésben. Az 1910-ik évre a felhatalmazási törvény I 1910. III. t.-cz. alapján szintén 2 millió korona ! utalványoztatok a városoknak. Mindkét évi államsegély a törvényhozás j intenczióinak megfelelően, mint a városok köz- ! igazgatási kiadásaihoz való hozzájárulás utalványoztatok a kormány által. Ezen alapon tehát általában úgy fogjuk fel az államsegélyt, hogy azt az állam az állami funkcziók teljesítésének ellenértékével adja a városoknak. En azonban azt hiszem, hogy a törvényhozót nem tisztán ezen elv vezette akkor, amidőn az államsegélyt megszavazta, illetőleg nem ! csupán azért határozta el a városok segélyezé- ! sét, mert érezte, hogy az állami teendőket is végző városokkal szemben kötelességszerü tar- ! tozását rójja le, hanem talán más szempontok í is érvényesültek a törvényhozó akaratának a kinyilvánításánál. — Minek is jött Pestre? Nem tudta azt, hogy ez a Pest föleszi az embert? Ide jön valaki lány kenyerét keresni! Nem fudhatta ezt előre? Nem látta ezt száz másnál ? Mink is hogy nézünk ki. — De minek jött az a Kati Pestre. Minek is halt meg az a Kati ? — Hát mink minek vagyunk Pesten? — Nekünk muszáj. Te még csak első éves vagy, én még csak második. Nekünk még muszáj itt lenni Pesten. — Minek muszáj ? Tán eljárni az egyetemre ? Vagy mi dolgod itt? — Nincsen semmi dolgom és mégis muszáj itten lenni. Úgyse lehet az ember eltemetve kisvárosban ... De minek jött fel az a Kati ?! Lánynak otthon van a helye. Kellett neki ide jönni és meghalni. Kellett neki idejönni kenyeret keresni, mikor otthon volt. mit enni, itten meg dogozni kellett érte. Ha mink itt vagyunk, hát mink az apánk pénzét esszük, de ő ... de ő minek jött fel?! Kellett, neki most meghalni? Mikor olyan szép volt. Mikor olyan nagyon szép volt. Mikor mindig büszkén mutattam a Jánosnak, meg a Zoltinak, hogy ni, ez a mi falunkból való és tinálatok nincsenek ilyen szép lányok. Szegény, szegény Kati! — Mit sajnálod olyan nagyon. Neked semmi közöd nem volt hozzá ... Te csak egy faluból való voltál, de te neked semmi közöd hozzá . . . Te neked nem szabad olyan nagyon sajnálni. — Es már miért ne ?! Es tán neked szabad ? — Nekem szabad . . . En utóvégre magasabb vagyok és erősebb és én virágot is vittem | I neki kétszer és ő megköszönte és mosolygott és megengedte, hogy a kezét is megcsókoljam. — Ezt ni! — Mit?! Fügét mutatsz nekem? Te kis paprikajancsi, mindjárt összemorzsollak ! — Te mamlasz! Te mamlasz! A lámpa füstölni kezdett s a szagon, mit kiárasztott, érezni lehetett, hogy már csak a kanócz ég. Az idősebb odament és fel- strófolta, a hamu serczegve pattogott le róla s mindjárt utána ismét sötét lett. — Lefekszem, suttogta. — Jól is teszed, késő van. — Te is? — En is. A nagyobbik az ágy mellé tett egy széket; mellé állt, aztán vetkőzni kezdett, közben sóhajt- gatta : Szegény Kati . . . Szegény Kati . . . A fiatal nagy léptekkel járkált a szobában, homlokát többször megsimitotta. — Milyen szép volt. Milyen szép. Fehér, mint a lótusz. Szegény. Ábrándos volt, mint a hold . . . Ábrándos, mint a holdas éjszaka . . . az alkony tó . .. ujján a kis gyűrű a kis zafir- kővel, ami olyan volt, mint a szeme . . . kék és átlátszó, mint hajnalban az égbolt . . . Szegény, szegény Kati. A lámpához ment és ismét felsrófolta. Aztán nézte, mint vetkezik a másik, odament hozzá. Szinte az arczába beszélt neki, ki már épen az ágyba lépni készült. —■ Tudod te azt, hogy én nagyon szerettem Katit? Az e tekintetben elfoglalt álláspontomat a következőkkel kívánom indokolni; Aki a »közigazgatás« fogalmával egészen tisztában van, aki a közigazgatást a gyakorlatban is alaposan ismeri, az tudja, hogy a köz- igazgatásról tulajdonképen csak az állam megfelelő működéseinél beszélhetünk s más társas alakulatok, tehát az önkormányzati testületek is csak mint az államélet részesei, szervei, tagozatai gyakorolnak közigazgatást. A közigazgatás ennélfogva egyetemes tevékenység, mely arra van hivatva, hogy az összes államczélok megvalósítását munkálja és előmozdítsa. Téves tehát szerintem azoknak a felfogása, akik a közigazgatási cselekményeket minden áron részekre bontani akarják s kiválasztják belőlük azokat, amelyek tisztán állami érdeket szolgálnak s külön veszik azokat, amelyek ezen jelleget nélkülözik. Téves, — mert egész sorozata fordul elő az olyan közigazgatási ténykedéseknek, melyek , az autonomikus intézkedésekből indulnak ki, amelyek azonban következményeikben, vo- I natkozásaikban és hatásaikban már félremagya- I rázhatatlanul állami érdek, illetve feladatkörbe , vágnak. Nem lehet a közigazgatási funkeziókat disztingválni, mert a közigazgatás számos működése azon rendeltetéssel bir, hogy elősegítse, megkönnyebbitse, biztosítsa az államczélok jogszerűségét, alaposságát és gyorsaságát. Es e helyen kell idéznem az 1886. XXI. t.-cz. 2 §-ának a törvényhatósági hatáskörre vonatkozó következő részét: »A törvényhatóságok jövőre is gyakorolni fogják a törvény korlátái között: a) az önkormányzatot; b) az állami közigazgatás közvetítését.« Azt azonban nem mondja meg, közelebbről a törvény, hogy voltaképen miből áll ez a közvetítés ? Az egyes országos közigazgatási ágakra vonatkozó törvények és rendeletek állapítják meg (pénzügyi, közegészségügyi, közoktatásügyi, igazságügyi, ipari, katonaügyi, mezőgazdasági stb. törvények) miképen kell a funkeziókörben eljárniok a municipiumok szerveiben. A törvény rendelkezéseiből tehát önként következik, hogy a törvényhatóságoknak az önkormányzati ügyek vitelén kívül az állami funkeziókat is kell teljesitenök. Itt lesz tehát a helyén 1886. XXI. t.-czikk akként való módosítása, hogy a városok ezen teendők ellenértékéül az állam részéről kárpótoltassanak, mert az állami feladatok végzéséért a teljes rekom- penzáczióhoz annál is inkább igényjogosultságuk van a városoknak, mivel az ezzel járó óriási kiadások az administrácionális költségeknek évről-évre nagyobb hányadát emésztik fel. Álmosan és félig ijedten mondta: Tel! — aztán bebukott az ágyba. A lámpa borzasztóan elkezdett füstölni, iszonyú rósz szagot árasztott, alig bírtak léleg- zeni már. Idegesen és bosszankodva morgott a másik, hogy kételkedni mertek a szavában. — Igen énl Tán nem is hiszed? — De hiszem, csakhogy megtette azt más is és még többet, mint te. — Mint én?! . . . Hazudsz! Hazudsz! — Pedig megtette. — És kicsoda, na kicsoda ? Álmában suttogta elhalóan: — Én is ... én . .. csak én . .. — Te?! Még halkabban, álmodozóan: — Engem várt meg minden este az udvarban, mikor az üzletből kijött. . . Mindig a kicsi kacsóját fogtam ... Te nem is tudod, hogy milyen forró volt a kicsi kacsója. Te nem is tudod, milyen forró volt az! Csupa vágy, csupa érzék, csupa álom. Távoli szigetek vulkánja, miknek kráterje a szív ... Te nem is tudod, milyen volt az . . . Te nem is tudhatod. Te még fiatal vagy, azt mondta ... Te még fiatal vagy .. . — Te, te rongyos, te ... le csináltál ... te nyúltál hozzá! — Igen én, te nem is álmodtad, hogy mi van mi közöttünk . . . Azt nem tudta senki.. . Csak én meg ő. — Te álnok, te csavargó, ezért kellett neked Pestre jönni ? — Most már mindegy, már meghalt.
