Nagybánya, 1911 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1911-04-13 / 15. szám
2 NAGYBÁNYA 1911. április 13 kező vasárnap harangzúgása ujjongva hirdeti: halleluja, a meggyötört, az elkinzott, a brutálisan üldözött, meggyilkolt és eltemetett eszme mégis diadalmaskodott, ellenségeit megalázta, a tudatlanságnak, a gonoszságnak szikláját a sírról elhen- geritette, dicsőségesen feltámadt és ellenállhatatlan erejével meghódította a világot: úgy most is rendületlen hittel kell remélnünk, hogy a sárba tiport igazság hosszas kálváriája után újra dicsőségesen fog ragyogni, megtisztulva a hozzátapadó piszoktól és förtelemtől. Sokszor bebizonyult már Krisztus óta, hogy az igazságnak az elnyomatás nem árt, sőt erejét fokozza; szinte szüksége van rá, hogy ellenkezésre találjon. Nem is félt az eszme az akadályoktól, sőt kívánta, kereste, mert a küzdelemben erősödik és ellenség nélkül győzelem nincsen. Da Domine persecutiones; adj Uram üldöztetéseket, kiált fel az egyházatya, mikor a kereszténység első századaiban a hitéletet tespedni látja. Az erkölcsi világrend egyensúlya szükségszerűen ellentétes elemekből alakul. Jó és rósz, fény és árny, igazság és hazugság, magasság, mélység, nappal és éjjel szüntelen hullámzásban nivellálódik, vég nélkül való tusában haladva egyre feljebb egyes fokain a tökéletesség szédületes lépcsőjének. Hányszor sziszegte már oda Lucifer az Urnák: Győztél felettem, mert az végzetem, Hogy harczaimban bukjam szüntelen, De uj erővel fölkelek megint! Fölkel és újra támad, de éppen ezzel ismeri el ez ideál hatalmas vonzóerejét, melynek bűvköréből szabadulni nem tud, mert izgatja, bámulatra, irigységre, daczra készti, rákényszeríti, hogy vele foglalkozzék és ellene szüntelen acsarkodva, csak annál nagyobbá tegye diadalát. És az eszme, az igazság mindig győz. Ha késik is feltámadása, de egyszer csak kikel sírjából, hogy földre sújtsa elnyomóit s bizalmat öntsön a már-már csüggedő szivekbe. Azért énekeljük rendíthetetlen hittel a Megváltás örömünnepén mi is: Halleluja, feltámadott! Madárvédelem. Áprilii 12. Most a szeretet nagy emlékünnepének alkalmából, mely fennen hirdeti a Megváltó határtalan szeretetét a hozzá hálátlan, értelmes emberi nem iránt, talán nem lesz időszerűtlen, hogy szeretettel forduljunk a teremtés kevésbé értelmes, de nagyon kevés esetben hálátlan lényei, az állatok iránt. A Megváltó szenvedésének emléke felébreszti bennünk az ő magasztos tanainak visszhangját, a felebaráti szeretet eszményi magasztossága erőt vesz szivünkön, de illő, hogy e szeretetből a körülöttünk élő és érező más lényeknek is juttassunk egy szemernyit. S talán keserű megjegyzéssel azt is hozzátehetnők, hogy kevésbé hiábavaló lesz szeretetünk pazarlása. De ha nem is ezt az önös czélt tartjuk szem előtt, azt el kell ismernünk, hogy az állatokra, különösen azokra, amelyek a mi bánásmódunk szerint élnek jobb vagy sanyarúbb helyzetben, fokozottabb érdeklődéssel kell tekintenünk ép a bennünk lakó humánusabb érzelmek következtében. Legalább most tegyük, mert máskor, tisztelet a kivételnek, édeskeveset törődünk velük. Pedig unos-untalan halljuk a sajtóban, meg a közélethen is akad egy-egy finomabban érző ember, ki az állatvédelem fontosságától teljesen át vannak hatva. Az iskolákban felsőbb rendeletre prédikálják hasznosságát, állatvédőegyesületek alakulnak, hogy Istennek beszélni nem tudó, ügyefogyott teremtményeit megvédjék a kínzástól; nagynevű férfiak lépnek az akczió élére, hogy nevük súlyával is tekintélyt kölcsönözzenek az igazán humánus vállalkozásnak — s mi az eredménye? Vajmi kevés. Ki lehetne figurázni e keretben az iskolai madárnapok hasznait, az állatvédő-egyesületek alakuló, de eredményt elérni nem tudó törekvéseit, természetesen az ügynek éppen nem előmozdítására. Nem tesszük, mert a nemes czélnak még egy parányival sem akarunk kerékkötője lenni. Inkább rámutatunk arra a körülményre, mely nálunk az állatvédelmet akadályozza. Hiába van igen sok nemesen gondolkodó ember, ki az állatokban is Isten teremtményeit látja, ha a nagyközönség tétlenül elnézi, hogy gyermeke, alkalmazottja hogyan kínozza az állatot. Városunkban például a madárvédelemnek kellene magas fokon állania. Ennek fontosságát felesleges bizonyítani. A város lakosságának jó része — éppen megélhetési forrása következtében — ezt a dolgot bizonyára belátja. S mégis mit tapasztalunk? Elnézik az apró madarak gyilkolását, pusztítását. Sőt maguk adják dédelgetett fiuk kezébe a flóbertet. Ha másnál látják, legfeljebb annyiban figyelnek reá, hogy őket meg ne lőjje, de hogy egyébként mire lövöldöz a nagyratörő csemete, az nem érdekli. Természetesen ily körülmények között hiábavaló az iskola madárnapja, az állatvédő-egyesületek agitácziói. A nagyközönség nemtörődömsége rászabadítja egyik-másik gyermeket az ártatlan hasznos madarakra. A czivilizáczió fokmérője az állatvédelem. Mily kevéssé finomult lélekre vall elpusztítani azokat a szegény állatokat, melyek a tél viszontagságait nagy keservesen átélték s most vidám dalaikkal betöltik a levegőt, jókedvre hangolják az embert. A fagy nyomorúságainak átkinlódása után most a fakadó természet biztatására ők is a fészekrakáshoz, a családalapításhoz fognak. S egy-egy meggondolatlan gyermek talán éppen a nagy ügygyel-bajjal megépített tűzhelye mellett boldogan csicsergő kis állat életét oltja ki. Pedig nem csupán gyönyörködtetés a haszna a kis madaraknak. Ha az a gyermek felérné észszel, hogy mily kárt okozott ő másnak, embertársainak, végre talán magának is — nem tenné. De az ő lelke a sok jó tanítás daczára sem tud e magaslatra emelkedni, azért kell a felnőttekben a madárszeretetnek gyökeret verni s az oly gyermeket, mely a természettől beleoltott rombolási hajlamot szépszerével levetkőzni nem tudja, rákényszeríteni szigorú eszközökkel annak belátására, hogy ő is tagja már az emberi közösségnek és hogyha annak hasznát csekély ereje miatt előmozdítani nem tudja, legalább oktalan és nem nemes kedvteléseivel ne csökkentse. Mennyi jótevője pusztul el ily módon a gazdaembernek s mennyit pusztítanak el még a fészekrablók! Nem időszerűtlen e kérdést ép most feszegetni, hisz a madárkák most kezdik fészkeiket épiteni, a tárgy tehát aktuális és hogy mennyi visszaélés történik ez irányban, azt senki sem tagadhatja. S azért a közönségnek egyesült erővel kellene összefognia, hogy ez irányban eredmé— Özvegy ember, az ősszel halt meg a felesége. Talán a kis lánya beteg? így találgatja a dolgot az ispán. De hogy közelebb érünk, látjuk már, hogy a tanító ablaka sötét. Egyik cselédházban van a világosság. Megállunk az ablak alatt. Egy öregasszony ül a kályha előtt, valami régi szűr van a lábán és egy kék keszkenővel törölgeti szemét. Sir. Az asztal sarkánál meg egy legény könyököl. — Az öreg számadó felesége, az Orbán Mátéé — mondja az ispán. — Talán meghalt az öreg ? Pestre vitték a kórházba. Szent Mihály után egy rozsdás szögbe lépett és a doktor azt javasolta, hogy vigyék mennél előbb Pestre, mert le kell vágni a lábát. Az uraság fölvitette az Öreget, fizeti is érte a kórházat. Úgy fordul, levágták a lábát és szegény öreg a mankó helyett a koporsót választotta. A legény az édes anyja felé fordul. Aztán fölvesz az aztalról egy kis darab papirt. — A tanító ur az este kapta a levelet. Nincs ebben se több, se kevesebb, csak annyi, hogy nem mondja bizony el még a királynak se. — Hát mi lösz akkor mibelőlünk ? — Mi lösz ? Csak mögélünk azér’ valahogy. Erre aztán már hangosan sir egy nótát a szegény asszony. — Pedig mögmondhatná. Láthatja a tanító ur Írását, nincs ellene senki gonosz szándékkal. Mi rajtunk mög segíthetne, ügy is kódisok vagyunk... Az ispán álmélkodik, bámul, nem érti a dolgot. Gyanakszik is, mondván : — Pedig becsületes emberek . . . Kisvártatva hozzá teszi: — Valami baj van. No, be kell nézni holnap a birka-akolba. Gondol egyet az ispán, aztán azt mondja, menjünk be hozzájuk. — Jó . . . Kopog az ablakon. Az asszony föltekint: nem ijed meg, nem fél itt senki az éjszakától. A legény föltápászkodik és az ablak felé jön. A ködmene ujjával letörli a jégvirágot az ablakról, aztán kitekint. — Az ispán ur . . . — No, nyisd ki az ajtót ... — sürgeti az anyja. Kinyitja az ajtót és bemegyünk az alacsony szobába. Az ispán kalapján tollbokréta éppen a mestergerendát éri. Az asszony fölkel a kályha mellől (nincs abban egy csöpp tűz sem, csak szokásból ülhet ott) és bólingal a fejével, mikor köszön. — Mi baj ? — kérdezi az ispán. — Pestről kaptak hirt? — Onnét, tekintetes ur, onnét ... Az este gyütt mög a levél, a tanító urnák küldték. — De pár hete jó hirt adtak az öregről.. . — Mög is van a nyomorúságában — szól a számadó fia. — Hát akkor nincs baj. Majd kigyógyitják, ha ma nem, holnap. Kap az öreg olyan lábat, hogy még tánczol is a Gyurka lakodalmán. — Van bizony azér’ baj, tekintetes ur — panaszkodik Gyurka. — Még hozzá nagy, ki se hevergjük. Itt a levél róla. A mécs mellett alig lehet kibetüzni. Az ispán megkérdezi, mi van a levélben. Helyet mutat az asszony és fia elmondja a bajt. — Az édesapám talán meg se gyün többet, azt írták az ispitábul. Hát mi bele is törődnénk a veszedelembe, de van még nagyobb bajunk is. A tekintés ur jószivvel van hozzánk, nem is takargatjuk a dolgot. A Körösztös Pétert, az tartom ismeri a tekintetes ur. Asztagrakó volt itt a nyáron. A lányát, a Viczát el akarom venni feleségül. Jómódú, takarékos népek, az édesanyám is azt mondja, hogy egymáshoz illünk. De most az édes anyám is az én kenyeremen él, hát én akartam számadó lenni az édes apám után. — ügy is dukál — biztatja az ispán — az édesapád az öregapád után lett számadójuhász, — De öreg apám adott örökséget az édesapámnak, ami fölér ezer jószággal is. Az édesapám meg nem bízza rám, pödig mögillet engörn. — Erről szól a levél ? — Errül. írattunk a tanító úrral az ispi- tába a legelső doktornak, hogy kérdözze mög WJSJiiM bevásárlási forrás! Alapittatott 1894-ben. ékszerész = Rákóczi-tér. Ajánlja dúsan felszerelt raktárát az összes híres gyártmányú órákban. Nagy választék arany- ezüst és brilliáns ékszerekben, továbbá valódi és china-ezüst árukban.
