Nagybánya, 1910 (8. évfolyam, 22-52. szám)
1910-12-08 / 49. szám
2 NAGYBÁNYA 1910. deczember 8. két mond el, melyeken a multat igazán ismerő csak mosolyoghat. Különösen gyakran erkölcsi és szociális tekintetekben Ítélik meg hamisan a múltnak viszonyát a jelenhez. És a hallgatóság, úgy a parlamentben, mint egyletekben és társaságokban, ellenkezés nélkül fogadja az ilyen fejtegetéseket, mert nincsenek abban a helyzetben, azokat bírálhatni, maguk sem ismervén alaposan a multat. Hihetetlenül nagy ez a tudatlanság, nem annyira a külső, a politikai, mint inkább a kulturtörténelemben. Sokszor a történelmi szakférfiak, a jogászok és más tudományos férfiak sem ismerik alaposan a régi kulturállapolokat, annál kevésbbé az általános műveltségű átlagemberek. így például leginkább arról szólnak a panaszok, hogy a tömeg erkölcse elfajult, anyagi helyzete rosszabbodott, a társadalom erkölcsi élete degenerálódott, a családi élet megromlott, az élvezethajhászat fokozódott, szaporodnak a fajtalanságok és igy tovább; mindezt a múlt teljes ismeretlensége mondatja az erkölcsbirák- kai, csak ez képes az embereket arra vezetni, hogy a jelent a múlt alá helyezzék. Legalább nem lehet kétség az iránt, hogy mindig voltak emberek, kiket a szerencsejáték csábított, valamint hogy az se lehet kétséges, hogy a jövőben sem lehet az ilyeneket kiirtani. Aki azonban pálcát akar törni felettük s a mai idők állapotát annyira rettenetesnek találja, az kutassa előbb, minők voltak a viszonyok vagy száz évvel ezelőtt, tehát a »régi jó idők«-ben. 119 évvel korunk előtt, 1781-ben Nicolai Frigyes ezeket irja: »Kártyázni Európaszerte tudvalevőleg a legáltalánosabb társadalmi mulatság... Nem lehet tagadni, hogy a játék növekedő befolyása egész Európában felette káros, hogy elrabolja az időt sok hasznos foglalkozástól és nemesebb szórakozástól, a legrosszabb szenvedélyeket szitja, az erkölcsöket elrontja, az egészségnek árt és egész családokat tesz tönkre.« Francziaország társadalmi vezető szerepe okolható elsősorban a játékszenvedély elharapód- zásáőrt. A 17. és 18. században a francia udvarból indult a kártyajátékszenvedély világkörutjára. A német udvari társaság követte legelőbb a francia példát. S tekintve azt a hatalmas befolyást, melyet az akkori német udvar a társadalom minden rétegére gyakorolt, nem lehet csodálni, hogy a kártya nemcsak a nemeseknél, hanem a jómódú polgároknál is befészkelődött. Még csak a papi udvarok se képeztek kivételt. Különösen emlegetik e tekintetben Bécset. A császár' ugyan megtiltotta, hogy nyilvános helyeken kártyázzanak, de a legelőkelőbb udvari méltóságok szívesen bocsátották rendelkezésre e célra magánlakásaikat. »Itt — irja egy szemlélő — pro patria játszanak, még pedig a legnagyobb hazárdjátékokat, úgy hogy sokan holtig is megemlegetik, ha egyszer résztvettek benne, mert megtörtént, hogy ily helyeken egy hét alatt husz-harmincezer forintot is vesztettek egyesek*, ami igen nagy dolog, mert akkor a pénz értéke legalább tízszer annyi volt, mint ma. Az előbb említett Nicolai ugyanily bécsi tapasztalatokról számol be. Ott, állítása szerint, a játékszenvedély sokkal hevesebb, mint bárhol. A hazárdjátékok sok családot pusztítottak el. »A bon-ton-hoz tartozott, hogy arany tekercseket rakjanak egy kártyára.« Ha meggondoljuk, hogy akkortájt társadalmi dolgokban Bécs sokkal inkább volt iránytűje Magyarországnak, mint ma, bárha ma sem kicsi a befolyása nálunk, ha meggondoljuk továbbá, hogy az akkori bécsi udvari társaság nem csekély mértékben magyar mágnásokból tobzódott össze, akkor megítélhetjük azt is, milyen fokot érhetett el a kártyaszenvedély a száz, kétszáz év előtti Magyarországban. Félre tehát a múltra való hivatkozással. A jelennek és a jövőnek jobbnak kell lenni a múltnál, ebből induljon ki erkölcsbirálatunk, hogy hatásos legyen. Az általános műveltség feladata, hogy egyúttal az erkölcsök nemesbítésére hasson. Iparkodjunk szenvedélyeinken uralkodni s megfelelő szelíd eszközökkel másokat is tanítsunk erre, hogy a játékszenvedélyt, melyet teljesen kiküszöbölni sohasem lesz lehetséges, a minimumra szoríthassuk. Színház. Ismét mozgalmas hét, melynek legtöbb napján operett-előadások voltak. Hiába, közönségünknek nem kell a dráma, még a vígjáték se nagyon, csak az operett. A direktor tehát egyik operett újdonságot a másik után adatja. Mostanában meg vendégszereplőkért jár oda, hogy a közönség kissé megcsappant érdeklődését szenzációval felújítsa. Meg is nyerte már Fáy Szerénát, ki három estén vendégszerepei városunkban. Hogy már ne csak a színészekről mondjunk e rovatban kellemetlent, elmondjuk, hogy mikép szapult meg bennünket a P. H. részben jogosan, részben kevésbé jogosan. Abban igazsága van, hogy ha felcsapunk erkőlcsbirónak, feltesszük szemünkre a pápaszemet és úgy csösz- ködünk nagy prozopopeiával kicsiny városunk erkölcsein, hogy a Naflalint pikkansnak, sőt triviálisnak mondjuk: akkor ne eresszünk meg egy másik rovatban olyasmit, ami még jobban beleütközik a kisvárosi morálba, amitől joggal elpirul a papiros. Ebben igaza van a P. H.-nak és verjük a mellünket meakulpázva, bár kivághatnánk magunkat, hogy ez nálunk a Naftalin hatása. De már abban nem érihetünk egyet a kis czikk Írójával, hogy a Naftalin »minden frivolitás nélkül való.« Mi annak találtuk, vagy talán a színészek színezték ki egyrészét oly torzképpé, amelyet adni az írónak nem volt szándékában. Mi a színpadon egy aufführmama védőszárnyai alatt két kis, kétes egziszlenciáju höl- gyikét láttunk, akik szóval és tettben félreért- hetlenül nagyon gyanús, férfiak előtt igen ismeretes helyecske képét mutatták. No ha ez sem pikkans, hát akkor mi a pikkans. Talán Budapesten ifjúsági előadásnak adják a Naftalint ? Rajta jó vidék, haladjunk mi is. Előadatjuk a Naftalint bő szemelvényekben (mert nálunk — az már igaz — minden csak igy megy) az érettebb ifjúság számára. Kivezéreljük a gimnázium és a polgári leányiskola növendékeit, hadd tanuljanak, világosodjanak fel; egy pápaszemes tanitóbácsi vagy néni előadást fog tartani, hogy figyeljék meg a férfiak és a nők között való azokat a közeledéseket is, melyeket az aufführmama közvetít; a fiuk számára különösen ki kell domborítani az ilyen helyek kulturális és egészségtani nagy előnyeit s talán a helyi hasonló intézet topográfiái ismeretét is bele kellene vinni a felvilágosító előadásba De hagyjuk abba. Nem mondjuk, hogy nem láttunk már a Nafíalinnál triviálisabb darabot s meg kell adni, hogy a közönségünk is bevette jó szívvel, de hogy valami istenes volna, azt már talán maga az írója sem merné állitaui. Aztán meg írhatunk mi olyan dörgedelmes prédikációt egyikmásik darab ellen, amilyen csak tetszik, nemhogy ártana neki, sőt használ, valóságos reklám, tódul a közönség a színházba, mert biz itt is »átlépnék a Rubicont.« Ne is bántson bennünket a P. H. ilyen csekélységért, hisz leo non captat muscas. , Szerdán Hellai Jenő vigjátéka, a »Masamód* volt soron. A kevés számú közönség igen kedvesen elszórakozott e valami különös melegtől áthatott, mély gondolaton felépített vígjátékon. Az ünnepelt művésznő megunja a színpadot és imádóját, odahagyja mindkettői, hogy a szegénységnek képzeletében oly varázslatosan megrajzolt szépségeit élvezhesse. Belép egy masamód üzletbe, hol a nyár melegét a regényes szerelem teszi a szegénység daczára oly vonzóvá. De múlik a nyár, a rege vége, a szegénység csak addig szép, mig önkényt vállaljuk és megszabadulhatunk tőle. A masamódban felébred a nő, a változatosságra és különösen az ünnepeltetésre vágyó nő, visszatér a színpadhoz, hol vetély- társa már-már elfoglalta helyét. Nem szeczá- cziókra törekszik a darab. Egy bájos képet ad, mely számtalanszor meg-meglopja ábrándozás közben az ember lelkét, mely talán mss formában meg is történik; de minden izében igaz, poetikus és kedves. írója, ki egyébként a színpadi hatások ügyes mestere, itt mellőzött minden könnyen kiaknázható, mutatós beállítást, a darab igazán költői szépségeivel vált ki oly megkapó gondolatokat a nézőkből, melyek napnap mellett bennünk élnek s ha más oly ügyesen elénk tárja, mint Heltai, csodálkozunk, hogy kegyelmeznek, most, mikor szive úgy tele van boldogsággal! Pedig dehogy is azért volt. II. Talán jól is van az úgy bevezetve, hogy a a verőfényes ég néha egy kicsit el-elborul. Hanem a Bathóék háza fölött egyszerre nagyon, nagyon elborult. A virágos, hangos bölcsőtől fekete, néma koporsóhoz hívta Bathó Bélát szűkszavú telegramra — az édes anya koporsójához. Rajongva szerette volt öreg édes anyját s váratlanul bekövetkezett halála fájó sebet ütött megpróbáltatásokhoz még nem szokott szivén. Felesége is hirtelen rosszul lett, lázas, magán- kivüli állapotban feküdt. Az amúgy is elborult szivü ember most, hogy távoznia kellett volna — hiába biztatta orvosa — aggódó szemeivel már ott látta felesége arcán azokat a halványpiros kis rózsákat, melyek a halálra jegyzett fiatal anyák arczán fakad- ! nak . .. Habozott, nem tudta elhatározni hirtelen, | mit csináljon ? Két óriás vivődött szivében: az anyai és hitvesi szeretet ... mig végre az elsőnek egy lehellet-gyöoge és mégis oly erős segítsége jött: — El kell menned Bélám, menj el . . . én már jobban vagyok. * Két napig volt oda, de hosszabb volt ez a két nap a végtelenségnél. Megcsókolta az édes anyja fejfáját és ment — röpülni szeretett volna — haza. hogy csókolja, ölelje a feleségét s a kis gyermeke — hidegre, holtra vált tetemét .. . Nagyon elborult egyszerre Bathóék fölött. A fiatal asszony felgyógyult; lassan, lassan visszanyerte régi kedvességét, hóditó szépségét, talán még szebb, még kívánatosabb volt, mint valaha. Hanem az elborult ég nem akart derülni. A virágok egymásután hervadtak el, pusztultak ki s egyszer csak — tudja Isten — a kaczagó, csókolózó gerlék is eltűntek onnan az eresz alól I s a gyöppadon csak egy magános tücsök czirpelt esténkint egyhangú, bus melódiákat . . . III. Kunegyháza, jun. 16. Egyetlen mamám! Azt irod, eljösz hozzánk, hogy egy kis részt kérj a mi boldogságunkból. Szegény jó mamám, ne jöjj, ne jöjj. Hallgattam idáig, titkolóztam még előtted is, tovább nem bírom, nem bírom ... ki kell, hogy öntsem előtted szivemnek minden keserűségét. Annak a bájos regénynek, melyet neked a mi napsugaras nagy boldogságunkról azokban az örömtől áradozó levelekben írtam, csak az eleje való — a többi kegyetlen hazugság . . . Abba a kis sírba eltemették az én tiszta, nagy boldogságomat, elborult azon a szomorú napon az én egem .. . Hallgattam idáig erről s hazudtam tovább boldogságunk regényét, pedig majd a szivem szakadt meg bele ... azt gondoltam nem tarthat igy soká, majd C3ak kiderül ismét ... Hiú remény volt. Tudod, imádtam kis angyalunkat s halála fájón sebezte szivemet, azl mondtad: az idő meg és ifi bevásárlási Igrrás! Alapittatott 1894-ben. ékszerész Rákóczi-tór. Ajánlja dúsan felszerelt raktárát az összes hires gyártmányú órákban. Nagy választék arany- ezüst és brilliáns ékszerekben, továbbá valódi és china-ezüst árukban.
