Nagybánya, 1910 (8. évfolyam, 22-52. szám)
1910-11-24 / 47. szám
1910. xiovsnafeer 1x6 ^íV-lls: szám, Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: j Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hid-ntcza 13. szám, hova a f r I lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. G L\ M I H A LY. I Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. A sajtóról. November 23. Az igazságügyi szervezet módosításáról szóló törvénytervezet azon rendelkezéséről, amely azt foglalja magában, hogy hírlapi közleményekben sem a nyom ozat, sem a vizsgálat, sem a vád- tanács határozatai szabadságvesztés terhe mellett nem közölhetők, csupán a nyilvános főtárgyalás adatai és maga az Ítélet tehető közzé sajtó utján, sok szó esik manapság. Állandóan foglalkoztatja a szak- és napisajtót, sőt a napokban az újságírók egyesülete is küldöttségileg járult az igazságügyminiszter elé, hogy megnyugtató magyarázatot nyerjen a ! tervezet ezen rendelkezéséről. Nem adathalmaz és vilaanyag szaporítás jellegével bir részemről ez alkalomszerű hozzászólás, hanem egy uj nézőpont az, amely a megszólalásra késztet azért, mert ezt a nézetet és felfogást egyáltalán nem hallottam abban a vitá- j ban, amely a tervezet idézett szakasza folytán megindult és még egyre tart. Az 1848. évi sajtótörvény 14. §-a szószerint igy hangzik: „aki az országgyűlés, a törvényhatóságok, mindenféle törvényszékek és törvény által alkotott egyéb testületek iratait és azok nyilvános üléseit hirszellemben és igazán közli, ellene a közlöttek tartalma miatt kereset nem indittathatik.“ Ez a kijelentés ugyanazon törvénynek 1. §-ában lefektetett és ma már [ nemcsak széltében használt, hanem mindenkor alkalmazott azon dogmájával, hogy „gondolatait sajtó utján mindenki szabadon közölheti és szabadon terjesztheti“ — képezik a közszabadság eminens jogainak azt a kiváló biztosítékát, amely nélkül kulturképes nemzet el nem lehet. A szabadság, melynek helyes értelme a kulturális és erkölcsi haszon, az jut kifejezésre a sajtótörvény idézett szakaszaiban. Lassale már negyven esztendővel ezelőtt megmondta, hogy a zsurnalisz- j tika kuíturfejlesztö és propagandát esi- j náió eszközéből kapitalista vállalkozás j lett. Minden okfejtés, magyarázat nélkül j feltétlenül elfogadható ennek a megállapításnak a helyessége. Üzleti vállalatok a sajtóorgánumok és üzleti érdeket képviselnek a lapala- pitások. Vállalkozó és szegődött munkás: ez a két fel szerepelt abban a viszonylatban, mikor a gondolatot termelő vagy j bérbe adta erejét, képességét és a vál- ' lalkozó, legtöbbször a lap kiadója, megfizette azt. Ebből a viszonyból követke- ! zett azután, hogy a sajtó munkásai nem j gyakran fizetett eszközei voltak csak a lapvállalkozó érdekeinek és ez a viszony | a magyarázata annak, hogy a sajtó eltért eredeti hivatásától és üzleti magán- ! érdek tuitengése folytán alkalmazkodni volt kénytelen a szellemi munkás a munkaadó utasításához. A hírlapíró nem azt és ugv irta : meg, amint valami a lelkében megfo- gamzott, hanem úgy, amint azt a kiadó sikere megkívánta. Emellett az a körül- mén3r, hogy az üzleti verseny, mint minden téren, úgy a hírlapirodalom terén is oly eszközökkel dolgozott, amely eszközök megválasztásánál nem a közérdek szolgálata,hanem az egyes emberek érdeke vezette. Ekként hullottak ki lassankénk azok a pillérek, amelyek az igaz közlés talapzatát megalkották; igy lett martaléka és prédája az önös érdeknek. Hozzájárult ehhez a szabad pálya, a még szabadabb verseny, melylyel szemben sem a munkaadó és irodalmi munkás jogviszonyai szabályozva nem lévén: elkerülhetetlenné vált a reklám, szenzáczió és érdek táplálta sajtó túlkapásai ellenében a magasabb társadalmi, állampolitikai és erkölcsi érdekből a sajtónak megrendszabályo- zása, melynek egyik eszköze a törvény- tervezet idézett rendelkezése is. Nem a felfogás, nem a társadalom az oka mindennek, hanem a kényszerítő szükség. Mert ha maguk a hírlapírók elmulasztották megvédeni az egyéni, családi, hivatali és társadalmi tisztességet, s bármi okból prédává tették a becsületet : joga van az államnak büntető megtorlás által figyelmeztetni őket, hogy a közszabadság nem szabadosság és hogy mások becsülete egyenértékű az élet és Szabadság jogával. Nagy Imre törvényszéki biré. A „Nagybánya“ tárczája. Pán sípja. — Irta Marsyas. — Vérpiros vágyak visszhanqos dalian, Viszhangos daloktól cseng a. berek, S mint ezüst húrok, pöngenek halkan Zizzenő, zúgó sáslevelek. Molpeia forrása csurran és csobban, Oyöngyszemü viz hull habvájta kére, Lüktető tánczkar lenő,ül előre ti lihegő nimfák lánghaja lobban . . . Szikár levele reszket a nádnak, Itt van az örömök ünnepe már, Röpköd a keblén tánezos najádnak Napsugár, pille, tünde sugár. Mámoros istenhad körtáncza lendül S kinyitnak izzó, éhes virágok . . . Friss csókvirágok kertjében járok Gsurranó vízben nászzene zendül. Vérázott földben, iszamos földben, Könnyázott földben terem á nád, Meghal a krókusz ifian, zölden S szürke ruhát ölt szilaj Menád. Molpeia vizénél fájdalmak járnak, Az öröm kínja reszket a nádban, A viz szavában bús zokogás van: Vége a nyárnak, vége a nyárnák. Molpeia vizénél rikolt az ének, Fekete nádban dalszikra ég, A föld ujjongó, fájó szivének Vérétől dús ez a vidék; Jő Peian, szenvedés, kaczag a bánat. . . Pán van itt Molpeia habzó vizénél, Itt jár a Pán, ha megjön az éjfél, á daltermő nádból sípot vág magának. Élők és halottak. A Mediczi gróf abból a hajtásból származott, amely czimerén az öt félgömb mellett két fara akasztott buzogányt és a piros liliomot hordta. Palotája a Szent Kereszt templomának négyszögü terén állott. A Mediczi gróf automobilokba, lovakba és egy rejtélyes szőke szépségbe ölte a pénzét. Erről a szőke nőről azt mondtak némelyek, hogy szakasztott mása a Tiziano Flórájának. A gróf mégis megunta az életét és agyában határozott formát öltött a halál elhatározása. Bizonytalan ideig várt, előkelőén, kényelmesen, mert úgyis mindegy volt, siet-e, vagy késik. Délutánonkint heteg unalommal nézte a Szent Kereszt templomának rózsaszínű és zöld már- vanynyal inkrusztált gót homlokát. Már rettenetesen utálta ismerős vonalait. A Mediczi grófnak még utoljára nagyobb összegekre volt szüksége, mert patricziusi kötelességének tartotta a szőke asszony jövőjének a biztosítását. Magánképtára egyik tapet-ajtója mögött üit, egy mesterséges repedésen át lesve a két embert, akik a képeit nézték. Az arczára pirt vont megalázó helyzete s hasonlóvá tette kémkedő őseihez. A két férfi nem sejthette a közellétét, de valami templomos áhitat azt parancsolta nekik, hogy félhangon beszéljenek. Egy angol ur volt a vevő, a másik a gróf megbízottja, egy műkereskedő a Lung Arnoi boltosok közül. — Ruysdael — mondta a műkereskedő és egy hideg, kék tónusu képre mutatott. Az angol közel lépett a képhez és mosolygott . . . Az ajtó mögött a gróf fölkapta a fejét. Dühössé tette a kereskedő szemtelensége. Egy közönséges kópia volt a nagy mester után . .. Leakasztották a falról s megfordították. Hátul a vászon barnába játszott, noha tegnapelőtt még teljesen fehér volt. — Valódi, szavalta az ügynök. Ki kellett venni a keretből. Egy darabon felszedték a vakráma szegeit is s a vevő felemelte a vásznat. Ott, ahol erősen oda volt szorítva a kerethez, ahol nem érte a barna befestés, szűz fehér volt a vászon. A kereskedő kinosan mosolygott. — Néha teljes jóhiszeműséggel téved az ember. — Talán . . . . . . Verrocchionak egy húsz czenliméter magas valódi reliefjére megállapodtak ötvenezer Urában. Azután egy fafestményt néztek. Arany, pármin és kék szín volt benne. Állítólag a Lorenzo Monaco iskolájából. Sok apró lyuk furta át a deszkát egyik sarkán. — Mi ez, kérdezte az angol.
