Nagybánya, 1910 (8. évfolyam, 22-52. szám)

1910-10-20 / 42. szám

Előfizetési árak : Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon.

Felelős szerkesztő:

ÉGLY MIHÁLY.

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hid-utcza 13. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is.

Nemzeti kultúra.

— Irta: dr. Wlassics Gyula. —

Október 19.

A kultúra a szellemi szabadság területe. A kultúra versenyképesség területe. Itt védvámokat nem lehet felállítani. Itt a szellem ereje megy hóditó útjára. Hatalommá itt csak a műveltség fajsulya, ereje, mélysége és terjedelme lehet. Vagy bir egy nemzet kultúrája oly erővel, hogy béltartalmával hódit, vagy nem bir ezzel a mélységgel és erővel: akkor a kényszer- eszközök, mint korhadt pillérek dőlnek ki mellőle.

Mint történeti nemzet, lelkünk melegével őrizzük alkotmányunkat és minden avatatlan kéz beavatkozása elől, ha szükséges, életünk feláldozásával védjük annak biztosítékait. Ragaszkodunk történeti jogainkhoz, mely minket magyarokat a haza földjéhez fűz és az állam magyar jellegét óvja. Becsülésben tartjuk, sőt föltétlenül megkívánjuk a törvényhozási és kormányzati eszközöknek alkalmazását is, melyek a magyar kultúra feltételeinek megalkotásában és tökéletesítésében segítenek. De óva intek mindenkit, hogy semmiféle törvényhozási vagy kormányzati intézkedést, kényszerszabályt a kultúra területén egyoldalú és kizárólagos mentőeszköznek ne tekintsen.

Ne nyugodjunk meg abban, hogy — bármily üdvösnek látszó gondolatot iktatunk is be törvénykönyvünkbe — a törvény szava majd életerőssé, hatalmassá teheti a magyar közművelődést. Az megmutathatja és rendelkezésünkre

bocsájthatja a földet, ahol dolgoznunk kell, de dús termést csak az egész nemzet odaadó, közös ideáloktól áthatott, részletes hangyaszorgalmú, az egész szellemi és anyagi művelődést átható munkája teremthet. Össze kell szednünk magunkat, hogy művészetben, irodalomban, tudo- : mányban, kereskedelemben, iparban, földművelésben a kultúra magaslatára emelkedjünk és ezt a magaslatot a magyar fajnak verejtékes munkájával kell elérnünk.

A jogi és történeti hegemónia csak akkor biztos alap, ha a magyar népiélek I műveltsége a magyar földön élő minden faj között hirdeti a magyar műveltség felsőbbségét. Ez nyelvünk terjesztésének is a legellenállhatatlanabb eszköze. Ez a I bevehetetlen erősség. Ez fegyverez le I minden támadást, ez ábrándít ki minden ! ellenfelet. De létföltétel is. Nekünk eré- ; nyeinkkel, tehetségünkkel a magyar nép I gondolat- és érzésvilágának emelkedett- I ségével, verejtékünk diadalmas ered- ; ményeivel kell faji erünket nap-nap mellett bebizonyítani. „Noblesse oblige.“ A poli- I tikai vezetés, a politikai hegemónia ne- ! messége erre kötelez. A magyarság fel- I sőbbségét kiváltságokra, politikai eszközökre, történeti jogokra való hivatkozással meg nem őrizheti. Erre a felsőbbségre csak egy ut vezet: a mindennapi ernye- detlen munka az állam és társadalom minden őrállomásán: a törvénvhozásban, a kormányzatban, ennek minden szervében, a tanteremben, a műhelyben, a tudós szobájában és laboratóriumában, a mezei munkában, az ipari és kereskedelmi

foglalkozásban. A nagy czélokban pedig az egyetértés, az önfegyelem, kitartás és mértéktartás szelleme vezethet csak sikerre.

Nekünk magyaroknak mindenekelőtt ; önerőnkre kell támaszkodnunk. Arra,

! hogy első sorban saját erőnkre támasz- ' kodjunk, megtaníthatott bennünket eléggé a történelem és az ország minden nagyjának intelme. E politikai nemzet magyar jellegéhez méltóan a vezető magyar fajnak saját erejéből kell a kultúra területén mindig kiválónak maradnia és a politikai felsőbbséget minden körülmé- j nyék között kultúrái íelsőbbségével kell megalapoznia és fentartania. Elhibázott állami politika volna, mely ennek kivívásához a szükséges eszközöket rendelkezésre nem bocsátana, de annál nagyobb í baj volna, ha a magyar társadalom itt és mindenütt összetett kezekkel, a poli- I tikai intézményektől, a kényszer-rendszabályoktól várna mindent és nem hatná át a magyar társadalom minden tagját ez a gondolat, az a kötelességérzet, hogy más jelben nem, csak a magyar faj mindennapi, zajtalan, odaadó munkája jelében lehet győznünk és élnünk!

Szmokkingos gyilkosok.

Október 19.

Sajátságos tünet, hogy utóbbi időben az inteiiigenczia soraiból oly gyakran adnak meg- tévelyedett lelkek a lapoknak véres, raffinált szenzácziókat. És ép a fiatalság. Mintha azt akarnák argumentálni, hogy minél nagyobb a diplomás nyomor, a szellemi proletariátus, annál több az úri bűnösök száma. Igen ám, de a

A „Nagybánya“ tárczája.

Mese a halálról és a korhelyről.

— Irta: Kemény Simon. —

I.

Volt egyszer egy ember, akit Benedeknek hivtak s aki nagyon istentelen életet élt. Ez a Benedek minden idejét a korcsmában töltötte, ahol hasonlóan istentelen társaival literszámra Öntötte magába a sárga, fehér, vörös és zöld szinü italokat, amelyek közül egyiknek édes, a másodiknak keserű, a harmadiknak savanyítás ize volt, de valamennyinek csepjei között ott úszkált, bugdácsolt millió kis gonosz szellem; ezek felmásztak Benedek agyába, elkeverődtek a vérében és hihetetlen módon felforgattak ott mindent. Benedek, aki különben szelíd ember volt, ilyenkor nekivadult, ordított, káromkodott, belekötött embertársaiba és ártatlan poharakkal ártatlan ablakokat zúzott össze. Egy ideig bírta Benedek ezt az életet, de egy napon nagyon beteg lett. De ő evvel nem törődött, továbbra is eljárt a korcsmába s öntötte magába a gyilkos italokat. És mikor az Ur valamelyik hajnalon letekintett a zengő kék magasságból, a beteg Benedeket az ut sarában látta fetrengeni. Magához intette ekkora halál angyalát, így szolt hozzá:

— Fiam, holnap este leszállsz a földre s eloltod Benedek gyertyáját.

II.

Annak a napnak reggelén, melynek estéjén Benedek gyertyájának Isten akarata szerint el kellett aludnia, a konok lumpot valami különös gyengeség szállta meg. Egész nap nagyon szomorú volt és elhatározta, hogy estére nem megy a korcsmába. Mióta az eszét tudta, ez volt az első éjjel, melyet otthon töltött. Belebámult a lámpájába és egyszerre csak minden oknélkül keservesen sírni kezdett. Mikor pedig elcsendesedett, tintát, papirost vett elő és Írni kezda a végrendeletét.

III.

És a menynek az a hivatalnoka, akinek az a kötelessége, hogy az emberek élete után pontot tegyen s akit a költők a halál angyalának neveznek, ebben a pillanatban elindult az égből. Leszállt abba a városba, melyben Benedek lakott és egyenesen abba korcsmába ment amelynek Benedek a nap és éj minden órájában vendége szokolt lenni. Körülnézett, de az öreg korhelyt sehol sem találta. Talán valamelyik másik csapszékben van, gondolta a halál és benyitott a legközelebbi lebujba. Hanem Benedeket ott sem találta meg; sem a harmadik, sem a "negyedik korcsmában Ahová az angyal belépett, ott a savanyu szesztől illatos levegőn hideg lehellet

futott át, az ajkak elnémultak s a lámpák lángja lobogni kezdett.

IV.

Ejhaj — gondolta — Benedek már bizonyosan ráunt az idevaló italokra, alighanem a másik városban mulat. Azzá! egy vidám nótát fütyülve, a halál nekiindult a szomszéd városnak. Akik találkoztak vele emberek, azok megborzadtak s a foguk vaczogott. Összejárta a szomszéd várost is sde Benedeket egyik csapszékben sem találta meg. Ekkor már kezdte bosszantani a dolog és megint tovább állt egy várossal. De olt is hiába járt, éppúgy, mint a tizedik, huszadik, századik és ezredik városban. És amint igy mindinkább nekidühösödve kutatta át a városokat, hogy valamelyikben lefülelje áldozatát, azon vette magát észre egy nap, hogy az öreg Európával végzett s ázsiai városok utczáin barangol. És amellett, hogy a kötelessége kergette, nagyban vonzotta a neki uj élet is, a vidámság, a táncz, a zene, a dal. A komor halál az életnek ezeket a virágjait nem ismerte. Ö az életből csak a könnyeket, jajgatásokat, fájdalmaktól, vagy rémülettől eltorzult arczokat ismerte. Fülei csak a gyászdalok komor, nehéz hangjaihoz s megálló emberi gépezetek végső hörgéseihez voltak szokva.

És most látott arczokat, melyekre a szesz mámora a tökéletes, mindenről megfeledkező boldogság kifejezését varázsolta; látott rut vo-