Nagybánya, 1910 (8. évfolyam, 1-21. szám)

1910-03-17 / 11. szám

Előfizetési árak : Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, Felelős szerkesztő:

negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. ,

Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. EGLY MIHÁLY.

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hid-utcza 13. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Syula könyvkereskedő üzletében is

Sok-sok esztendő választ el ma már ettől a fényes dátumtól. Mi, akik a történelem szemüvegén keresztül, vagy legjobb esetben az egykoruak legendás elbeszéléseiből látjuk a hozzá fűződő korszakalkotó cselekmények lefolyását, szinte csodálkozva, bámulva kérdezzük, miért volt az az egetostromló lelkesedés.

Évről évre halljuk prózában, versben istenitve, dicshimnuszát elzengve a már- cziusi nagy napoknak — s mi egy meddő, egy a filiszter életbölcsességtől átitatott kornak gyermekei, unva, szinte gúnyos j mosollyal ajkunkon, becsü’ietnól, vagy talán a megszólástól tartó álfélelemből hallgatjuk végig egyik-másik ideálisabb, nemesebb eszmétől álhatottabb embertársunk lelkes fejtegetését, hévtől izzó felbuzdulását.

S csodálkozva, bámulva kérdezzük, miért mindez. Exaltáltnak, a köznapi élet prózai keretébe beleilleszkedni nem tudó jámbor felhőszántogatónak nézzük,

elbizakodva a XX. század összes polgári erényéivel rendelkező mivoltunkban.

Hányszor mondjuk: oly unalmas már ez az ünnep, elcsépelt; akad-e ember, aki valami újat tud mondani; mit puffoga- tunk vaktöltésekkel diszlövéseket a levegőbe; jobb lenne, ha derék, munkás élettel minden honpolgár hozzájárulna a nagy, hatalmas magyar haza felépítéséhez; stb.

Ilyen és ezer más kommentárral iparkodunk palástolhatatlan közönyünket szépitgetni.

Valljuk be és ne tagadjuk.

A nagy kort mi sekélyes, alantjáró század gyermekei megérteni és méltányolni nem tudjuk.

Rendszerbontó vívmányait készen találtuk, hisz bennök születtünk, de az óriási küzdelem, mely létrehozta, liliputi munkának tűnik fel az idő távolságán keresztül.

De miért? Mert ipaég azt az egynéhány, azt a szerintünk lábával nem is a földön járó emberi sem hallgatjuk meg, ki lángoló leikével ha nem is megérti, de megsejti ama nagy események fontosságát. S unottságot színlelő tudatlanságunkban tán még sajnáljuk is őket: szegények, miért nincs egy kicsit praktikusabb gondolkodásúié

És nincs igazunk, ük fenköltebben gondolkodnak, mint mi. A nemzeti öntudat az emlékezet szárnyára kél fel a föld porából s repül a csillagokig. A

nemzeti öntudat őseink önfeláldozó és megalkuvást nem tűrő jellemeinek ismeretével női hatalmassá keblünkben, őseink vitézi tetteinek történetében gyökerezik az a hatalmas ía, melyet nemzeti öntudatnak neveztetünk.

Tudjuk ezt jól, s mégis fásulva kérdezzük, miért a puífogatás.

Messze-messze estek azok az idők tőlünk. Eseményeinek értékelhetetlen horderejét ma már felfogni nem tudjuk, a nemzetet lázba hozó dolgok szemünkben kicsinységnek tűnnek fel, a világraszóló újítások alkotmány foltozgatásnak.

Ezt tartjuk mi, a modern felvilágosodott kor fiai, kik csak a mával élünk, a jövőtől tartunk, de a múlttal nem törődünk.

A megélhetésért való tülekedésben elfeledkezünk azokról, akik nekünk ezt a küzdelmet lehetővé tették. Úgy vagyunk mint a halottak napjával, gyújtunk egykét szál gyertyát, hogy mások nyelvükre ne vegyenek, de szivünk legfeljebb egy pillanatra vett vissza-pillantást a múltra, rögtön a holnap aggódó küzdelmei rajzolódnak elénk, ezek foglalkoztatnak, s azt a kevés embert, akik igaz lélekkel fordulnak eleik felé, különöseknek, nem a mi világunkból valóknak tartjuk.

Nem lehet azt mondani, hogy a márcziusi nagy napokat nem ünnepeljük. Az igazi lelkesedés hiányzik belőlünk. Az a lelkesedés, mely szivünket a nemes példák megismerésére, utánzására tüzelné.

A „Nagybánya“ tárczája.

Útban.

— Soricu. —

Tudom nem vár senlci reám.

Virág sincsen utamon;

Elenyésző dal mit hallok Vagy tán halálfuvalom ?!

Senki nem sir én utánam Nem is maraszt senkisem,

Hű leánynak édes csókja Ismeretlen énnekem.

Szelíd alkony l eljöttödre Egy kis csillag im kigyul l Szerencse csillagom lesz tán ?

De im csakhamar lehull!

Ugyanaz itt is az égbolt,

Itt is ugyanaz a rög,

Bármerre tart vándorlásom Keservem és búm örök /

Ford. : Brán Lörincz.

Petőfi harczias lírája.

(Felolvastatott a kath. legényegylet ismeretterjesztő összejövetelén márcz. 13-án.)

Petőfi költői hírnevének delelő pontján állott, midőn a magyar szabadságharcz megindult. Sőt inkább néhány lelkes magyar ifjú támogatásával

ő készité elő a szabadságharczot 1848. márczius 15-én Nemzeti dalával, vagyis a Talpra magyarral.

I E mozgalom nagyszerűen indult s fényes eredményt ért. Ez az úgynevezett vérnélküli forradalom, melyben nemzetünk mondhatni órák alatt századok mulasztását pótolta. A magyar szabadság biztositva, az alkotmány kifejtve s az idők és nemzet kivánálmai szerint szentesive lön. Álom volt, tündérálom, rövid ideig tartó.

Legelőször a nemzetiségi lázadókkal, nevezetesen a szerbekkel szemben kellett fegyvert fognunk szabadságunk és hazánk védelmére. Erre aztán hihetetlen gyorsasággal jött az osztrákok ellen való' élethalál harcz, melyben a magyar honvéd világra szóló diadalokat arat. Végre jön az orosz beavatkozás.

Petőfi századosi ranggal állott a honvédek közé s 1848. okt. 17-én a debreczeni zászlóaljhoz vonult be, ahol nov. 16-ig az uj honvédek betanításával foglalkozott. Ekkor rövid szabadságot kért, hogy fiatal feleségét Endrődön meglátogassa s családjának jövendő sorsáról gondoskodjék. Január közepén Erdélybe indult Bem seregéhez, hová időközben áthelyeztette magát.

Bem tábornok hadserege legnagyobb részt székely honvédekből állott. Itt már ismerék Petőfit, sőt csatadalait széliében énekelték a tábortüzek mellett. Legelőször Medgyes mellett találkozott Petőfi egy csapat székely honvéddel. Mig a vezénylő őrnagygyal néhány szót váltott, egész sereg honvéd gyülekezett köréje.

— Nevét kérem százados ur, szólt az őrnagy távozás előtt.

— Petőfi, feleié az uj százados.

— A költő? kiáltá egy hang a sorból,

— Az, feleié Petőfi.

S ezernél több torok kiáltá, hogy viszhang- zottak rá a hegyek:

Éljen Petőfi 1

Erre a honvédek kocsiját körülfogták s Petőfi ragyogó arcczal szorított kezet a székely vitézekkel.

Bem tábornok kezet nyújtott Petőfinek, mikor Szelindeknél jan. 25-én legelőször találkoztak, felajánlá kardját az ősz vezérnek, de Bem igy szólt: A kardoddal nem elégszem meg; nekem a szived is kell. És fiának szólitá s mind halálig úgy szerette, mint fiát.

Petőfinek hadi pályája, mint általában élete nagyon változatos, a jó és balszerencse változásaiban nagyon gazdag. Először a szelindeki ütközetben harczolt Bem oldalán, azután részt vett a Vízakna és Déva közt lefolyt harczokban s mindenütt hősnek, sőt elszántan, vakmerőén bátornak bizonyult. Am az öreg vezér többre becsülte a lantját s azért a tüztől lehetőleg távol tartá. »Derék honvédet kapok akárhányat ? Petőfi csak egy van a világon«, mondá egy alkalommal. Minket is ezúttal első sorban a honvéd Petőfi lantja, vagyis harczi dalai érdekelnek. Lássuk a legkiválóbbakat időrendben s kissé behatóbban.

Katona élet czimü költeménye a jó magyar nép fiaihoz szól. Hadi életre, vitézi tettekre buzdít. Inkább enyelgő formát, szelíd humort használ; tudja, hogy maga a kor hangulata beszél, tehát öblös szavakra nincs szükség. A verbunkosok helyről-helyre járnak. Kulacs a kezükben, muzsikaszó sarkukban. Járják a vig toborzót s ki kulacsukból iszik legott honvédnek avatják.