Nagybánya, 1910 (8. évfolyam, 1-21. szám)

1910-03-03 / 9. szám

2

NAG YBÁ N Y A

1910. márczius 3.

hanem arra, hogy ki kell küszöbölni az Istent és a hittanitást az iskolákból!

Minek ez ellen argumentálni! Előttünk a párisi csirkefogó vallomása. Minden benne van. Hazánk jövője is.

Ahol a tanítók nem értik át hivatásuk magasztos, nemzeti kötelességeit, ott hasztalan a fiatalkorú bűnösök védelme, hasztalan a keresztény szeretet százféle patronageja, ott a csirkefogókat ki nem irtja semmiféle földi hatalom.

A vallástalanság vetése elfojtja a szeretetnek minden nemes igyekezetét.

A rongyos czipő.

Márczius 2.

A nyomorúság hullámai mind merészebb lökésekkel taszigálják le az embert az élet útjáról. Kevés nagyon az a harczosa korunknak, kit mosolyogni látunk a zsoldja miatt. Panasz és keserű könyek szegik, osztják a XX. század mindennapi kenyerét.

Nem a munkahiány, a kereset elégtelensége zsugorítja össze morzsányira asztalunkon a kenyeret, hiszen ma már tudunk kenyeret keresni, — még az útfélen talált patkószegből is kenyeret sajtolunk 1 — csak az a mi nagy veszedelmünk, hogy a kezünk izmai gyöngék, a modern életnek száz oldalról fondorkodó igénye lépten-nyomon kiüt kezünkből egy-egy jókora darab kenyeret. Aztán bizony éhesek maradunk.

Körülöttünk mind jobban szaporodnak az éhes emberek. Ha a szemük láza, arczuk sápadtsága, mohó nézésük, korgó gyomruk nem is árulja el az éhséget, elárulja a vedlett, foszlós szárú nadrág, kopott könyök és a rongyos czipő.

A proletárok, a szociáldemokraták, bárha ma tisztességesen, becsületesen dolgoznak, kényelmesen, jobb kenyéren élnek, mint a latéi- nerek; ha éhesek ordítanak, tüntetnek, sztrájkolnak, kikényszerítik a nagyobb darab kenyeret, az intelligens éhező pedig csöndesen viselkedik, szégyenli éhségét, senki sem tudna küzdelmeiről, nélkülözéséről, ha — a rongyos czipő el nem árulná.

Ma mindnyájan, kik a társadalom napszámosai közé szegődtünk, csak az alsóbb nép- j osztályok nyomorával, szenvedéseivel foglalkozunk. Pedig a tél, a didergés, a nélkülözés mélyebben vágja fogát az inteiligenczia testébe, mint a plebejuséba.

Azért nem ismerjük az inteiligenczia nyomorát, mert csöndesebb a siránkozása és az újságíró ritkán szedi krónikába áldozatait.

Az egyik város rendőrkapitányságán jelentették, hogy az egyik város igyekvő pénztárnoka, kit nagy családdal áldott meg az Isten, eltűnt. Ismertető jele, hogy rongyos volt a czipője.

Istenem! Mennyi keserves elégiát zokog az a rongyos czipő.

A világ összes kharitativ buzgósága, népjóléti intézményék ingyen teje, karácsonyi ruhája, egy napra való játékszere micsoda annak szemében, akinek rongyos a czipője. Rongyos czipő egy városi tisztviselő lábán! Sőt ez az ismertető jele! Rongyos czipő egy intelligens ember lábán, akinek emiatt még az egyszerű mes- teriegény gúnyos mosolygását is el kell szenvednie !

Kinek jut eszébe, hogy a szegénység, a küzdelem, a kenyér után való rettenetes szaladgálás nyütte, rongyolla el azt a czipőt.

Eltűnt, elveszett az az intelligens ember, a nagy hullámcsapás lesodorta az élet ösvényéről. Mindössze annyi hir maradt utána, hogy rongyos volt a czipője.

Sajnálkozunk, megdöbbenünk, pedig a városi és állami tisztviselők százezrei közül hány kergeti a kenyerét rongyos czipőben!

Istenemre mondom! a mai szocziális korban nem gondoskodtak eléggé azokról az agyonterhelt szellemi munkásokról, akik reggeltől estig az íróasztalok mellett húzzák a szántás-vetés nehéz munkáját — és rongyos a czipőjük.

Stoll Béla ünneplése.

Márczius 2.

A nagybányai Kaszinó-egyesület az elmúlt szombaton fényes lakomát rendezett nagyérdemű elnökének: Stoll Bélának tiszteletére abból az alkalomból, hogy a testvérváros, Felsőbánya,

kiváló érdemeinek elismeréséül díszpolgárává I választotta.

A lakomán mintegy százan vettek részt előkelő társadalmunkból s a jelenlevőknek ez a nagyszáma s az a körülmény, hogy az estélyen nemcsak az ünnepi alkalmat szerző Felsőbánya, de Szatmár, Szinérváralja s a közeli vidék is képviselve volt, ezt a bankettet magasan kiemelik a sablonos bankettek sorából.

Ha a Kaszinó szemüvegén nézzük az estélyt, az a kasziuói tagok őszinte szeretetének megnyilatkozása volt az elnök személye iránt; de társadalmi, közéleti szempontokból nézve annak lefolyását, konstatálnunk kell, hogy ez az estély közéleti vezérembereinknek, előkelő társadalmunknak zászlóhajtása volt azon igaz érdemek előtt, melyeket Stoll Béla hosszú évekre nyúló pályája alatt nemcsak Felsőbánya, de Nagybánya szolgálatában is szerzett s amely érdemekkel általános tiszteletet és közbecsülést vívott ki magának.

Hiszen az utóbbi harmadfél évtized alatt városunkban alig volt oly társadalmi, kulturális, közgazdasági mozgalom, amelyekben Stoll Béla vezető, irányitó szei’epet ne játszott volna; városi közéletünknek pedig vezérembere volt mindenha. S ha voltak hibái, tévedései, voltak nagy erényei is s tévedésein mindig győzedelmeskedett alkotmányos érzülete, melylyel a többség akaratában megnyugodott.

Mint szervező tehetség s pénzügyi kapa- czitás egyike a legkiválóbbaknak, kikre minden város büszke lehetne. E kvalitásainak sokat köszönhet városunk, de sokat köszönhet Felsőbánya is, mely most elismerését s háláját a diszpolgársággal juttatta kifejezésre.

S azt hisszük, hogy az elismerésnek ily alakban való meguyiiatkozása volt a legszebb, legkedvesebb s legértékesebb, mely bizonyára soha el nem halványuló emlékeket hagyott maga után.

... A lakoma kezdete este 8 órára volt kitűzve, de már nyolcz óra előtt tömötten megteltek a Kaszinó termei. Felsőbánya Farkas Jenő polgármesterrel az élén tizenkét tagú küldöttséggel képviseltette magát az estélyen; Szat- márról eljött Ratkovszkg Pál, a szatmári főgimváth Boldizsár igazságügyminiszter azt nem mondja :

— Hiszen itt a titkárja, majd megmondja az.

Csengery aztán nolens-volens elmondta, hogy

Deák, aki, ha tréfált is, mindig tekintettel volt az emberek gyengéire, nem mondta azt, amit Horváth Illés olyan erősen állít, mert az meg egy kis burkolt öndicséretet foglalt volna magában, amit jobban került a tűznél; hanem azt mondta: Kis embernek is lehet nagy feje (Kuba ugyanis akkorka homonkulusz volt, mint Pap Géza) ; s csak mikor Kuba eltávozott, tette hozzá, de azt is halkan; Csak az a kérdés: mivel van tele.

Mikor a társaság— alkonyaikor — a lehető legderüsebb kedvben szétoszlott, az én mentorom, Csengery, a szabadban karon fogott s azt mondta:

— Most sétálunk egyet.

Alig akartam hinni a fülemnek ; de félszemmel rásandilva nemes szabású arczélére: megértettem. Arczának rendes halványsága gyöngéd rózsaszínnel volt bezománczozva; az aszkéta hideg temperamentumát forrongásba hozta Veuve Cliquot, a mai Mumm öreganyja.

Az akadémia felé tartottunk. Az Akadémia persze még akkor egyedül búslakodott. Ö volt az egyetlen épület azon a téren, ahol, mint Csengery mondta, húsz évvel azelőtt vadkacsára jártak vadászni a pesti vasárnapi koczapuskások. De a rakodópart már ki volt építve s a Margit- hidig, azaz dehogy a Margit-hidig, hiszen az akkor még papíron se volt meg, hanem a tájékáig kényelmesen lehetett sétálni, hanem is aszfalton csak homokon, de ami minden gyalogjárónál jobb, mert ruganyos.

Eleinte szótlanul ballagtunk. Csengery hallgatott, én pedig köteles kiméletből nem mertem zavarni. Azután beszélni kezdett s végül, bizonyára a mai társalgás hatása alatt, rátért Deák tréfáira.

— Igaz, most jut eszembe, — szólt egyszerre, hogy mit akartam én neked mesélni. De ígérd meg, hogy mig a szereplők élnek — bár senkit nem kompromittálna — nem hozod nyilvánosságra.

Megígértem.

— Hát azt már tudod, hogy az öreg urnák — igy kezdte Csengery beszédét — legnagyobb passziója az embereket megtréfálni. Nem felültetni, mint most mondják, sem lóvá tenni, mint apáink mondták; hanem úgy egy kissé megjáratni velük az áprilist. Azokon aztán jókat mosolyog magában lelogó bajusza alatt.

Hát képzeld csak, mivel lepte meg most karácsonykor a minisztereket ? Erre én is csak véletlenül jöttem rá, mert nekem se szólott róla.

A minap Keménynél vagyok s beszéd közben meglátok egy uj könyvet az asztalán. Kérdem : micsoda? Azt mondja: bizonyosan valami szamárság.

— Hát nem néztél bele?

— Nem én.

Fölveszem. A borítékon — szokás ellenére — nagy betűkkel ez van: Legújabb vívmányok a spekulativ filozófiai téren. Fölnyitom. Elhülök. A belső czimlapon ez díszeleg: Brillat Savarin szakácskönyve. (Brillat Savarin volt a leghíresebb párisi szakácsmüvész.) Gondolhatod, hogy milyen jóizüt nevettem. A kópé — már aki küldte — nagyon jól ismerte Zsigó gyöngéjét. Kemény rám néz. Bámul. De mikor a kezébe adom, maga is elneveti magát.

— Csak legalább tudnám, ki küldte ? — mondta végre.

Elmondtam az öreg urnák. Mosolyogva kérdezte, hogy nevettünk-e? Mondtam, hogy igen.

— Zsigó is ? kérdezte újra.

— Az is. Csak azt szeretné tudni, ki küldte?

— Én küldtem — szólt Deák Ferencz. Azután elmondta, hogy kiket lepett meg krisz- kindlivel.

Mikónak (közlekedési miniszter volt), aki olyan keményre pödörte a bajuszát, hogy úgy állt, mint a szög, egy skatulya bajuszpedrőt küldött. Hires Rojkó-félét, amit ő készíttetett, még mindig olyan mixtum compositumból, hogy Mikó egy hétig nem birtá lemosni a száját; az átkozott kenőcs úgy széjjel húzta, hogy akaratlanul is folyton mosolygott. El is nevezték hamarosan »Nevető embernek«. Akkor jelent meg Vietor Hugónak ily czimü regénye.

Gorovénak (kereskedelmi miniszter), aki roppant hiú ember volt s olyan széles arca, mint a bölénynek, olyan tükröt küldött, amely képtelenül szélesre fintorította a száját. Andrássy- nak, aki mindig fekete gehrokk-ban járt (most Ferencz József kabát a neve) s ami a puritán táblabiró szemében dendiskedes volt, az angol dendik fejedelmét, Brougham lordot küldte, amint lovát ficánkoltatja, mert Andrássy is szeretett lovagolni. Eötvöst pedig a vallásminisztert, a boldogtalan nemzetiségi törvény szerzőjét meg- rajzoltatta Kliccsel, a Borszem Jankó hires torzrajzolójával, amint az említett törvénynyel kezükben az oláh, a tót, a rácz, a horvát, a német, a szász és a ruthén ütik. Zsedényi-nek, a Deákpárt pénzügyi kapacitásának, aki húsz évig járt egy pantallóban, egy font szappant küldött ezzel a felírással: Világhírű posztóruhamosó szappan. Mikor Zsedényi elkezdte vele mosni a nadrágját, rémületére azt kellett tapasztalnia, hogy a keze közt szétmálik. A szappan tiszta lúg volt. (Nem érdektelen talán tudni, hogy ez a meg-