Nagybánya, 1910 (8. évfolyam, 1-21. szám)
1910-01-27 / 4. szám
NAGYBÁNYA rvJLm m,ah a t «tvtx ás széifib.oi>^lzjMz sxitxxjAx*. Előfizetési árak : Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: I Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hid-uícza 13. szám, hova a r , ' lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. EGLY MIHÁLY. | Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula kOnyvkereskedé üzletében is A Léding-hagyaték. Január 26. Ismeretes dolog, hogy néhai Léding Sándor bányatulajdonos vár-utczai házát városi közczélra hagyta, mely közczélt egy, az általa kijelölt hattagú bizottság volt hivatva kijelölni. Ez a bizottság egy r. kath. leányiskola létesítésében jelölte ki ezen közczélt, ismervén az alapitónak azon gondolkozását, hogy szerfölött kívánatosnak tartotta, ha az elemi iskolából, hova fiuk- lányok jártak vegyesen, a leányok mielőbb egy külön iskolába telepíttessenek át. Az akkori időben ugyanis mindenik felekezetnek külön elemi iskolája volt. A reformátusoknak, a g. katholikusok- nak, csupán a róm. katholikusok szorultak az eminenter kath. jellegű közös iskolába. S ez iskolák mindenikébe vegyesen jártak a fiuk-leányok. A város által fentartott vegyes elemi iskola a jelenlegi főgimnázium földszintjén volt elhelyezve, ugyanazon épületben volt a minorita-rend által vezetett gimnázium is. Örökhagyó r. kath. vallásu lévén s a türhetlen állapot leginkább a közös iskolában jelentkezvén, egészen nyilvánvaló, kétségbevonhatatlan, de a hatósági bizottság megállapodását összefoglaló s a r. kath. parochushoz intézett polgár- mesteri átiratból is megállapítható, hogy az alapítványnak r. katholikus jellege van. Az örökbehagyott ház a jelzett czélt csak a házat terhelő haszonélvezet fölszabadulása után szolgálhatta, ami nagy idők múltán, csak ezelőtt 1 —2 évvel következett be. * Ám azóta nagyon fordult az idők kereke. A városnak most már három nagy állami elemi iskolája van, hol mintaszerű elhelyezést nyernek külön a fiuk, külön a leányok. Ily viszonyok között örökhagyónak azon intenciójára, hogy a leányoknak a régi vegyes iskolából való kitelepítése végett r. kath. leányiskola létesittessék, í még gondolni is balgaság volna. Előtérbe tolult tehát azon kérdés, | hogy mi történjék a Léding-féle vár-utczai házzal ? Előre bocsátásával annak, hogy mi j ez alkalommal a hagyaték katholikus vagy egyetemes városi jellegét vitatni j nem akarjuk, mert e vitára a hattagú bizottság s az akkori polgármester nem rosszakaratú, de patriarchalisan egyszerű | s jogászilag nem körültekintő eljárása s i főleg a kérdés kel'ó ^reczizirozásánpk I elmulasztása: bizony elég anyagot szolgáltat, mégis azt hisszük, hogy a kérdés kellőleg meg volna oldható annak az indítványnak elfogadásával, melyet tegnap, a jogügyi bizottság ülésén, igen szép beszéd keretében dr. Vass Gyula terjesztett elő. A r. kath. egyház kegyura a város lévén, a város már régebben gondolkozott az egyház kellő ellátásáról. Az egyháznak tehát nincs semmire sem oly eminens szüksége, mely jelenleg vagy a közel jövőben várna kielégítésre. De mégis van egy kínos és égető kérdése, mely gyors megoldásra vár: a kántori állás végleges, rendes fizetéssel és nyugdíjjogosultsággal való rendszeresítése. Mi is több ízben megírtuk, minő szégyenletes állapot az, hogy a város legnagyobb egyházának kántora oly silány javadalmazással bir, amelynél bármely hivatalszolga javadalmazása három- szorta-négyszerte is nagyobb. S amellett bármely hivatalszolga öreg napjaira nyugdíjjal is rendelkezik, mig a r. kath. egyház kántorának semmi nyugdija nincs, hanem évi ötszáz korona rendes fizetésért s a csekély összegre rugó stólákért kornyikálhat akár késő vénségeig, hacsak éhen veszni nem akar. Azért nem írjuk „családjával együtt“, mert az, aki ily javadalmazásra a szocziális idők mai viharzása közben még családot merne alapítani, az már egyenesen az őrültek házába való volna. Eddig ugv állott a helyzet, hogy a kántori állás szervezésére a városnak nem volt pénze, azt az egyházi alapok sem bírták el, de ez alapoknak nem is az a rendeltetésük. Most azonban, itt a legkedvezőbb alkalom, hogy a kántori állást véglegesen szervezhessük. Ha jogilag vitatható is, de a méltányosság szempontjából nem tagadható, hogy a Léding-ház eredeti czéljánál fogva mégis csak r. kath. jellegű alapítvány. Miután az eredetileg óhajtott czél megvalósítása immár illuzoriussá vált, ne viA „Nagybánya“ tárczája. Emlékek. A pókhálós asztalfiokból Előkerült egy régi lcóta . . . Elfelejtette a nagyasszony A menüettet már azóta. A levendula illatából Nem maradt semmi, semmi emlék, A poros kótát a nagyasszony 8 az unokák is elfeledték. Odakünn az akáczok nyíltak, A hófehér szelíd akáozok, A galamböszhaju nagyasszony Régóta nem volt ilyen boldog. De mikor már a sárga kóta Utolsó oldalát lapozta 8 valami hervadt, régi emlék Fehér leikébe szállt titokba. A kopott billentyűkről ujja Lesiklott . . . Nem játszott tovább. . . . Künn tavasz volt . . . Akáczok nyíltak És mosolygtak az ibolyák. Karafíáth Jenő. A visszhang. — Irta: Égly Mihály. — Dahonyi Gáspár uramnak csinos ősi kúriája csak egy puskalövésnyire fehérlett a Bedő Albert nagyméretű, esetlen kinézésű uriházától, de eshetett volna e két porta ezer meg ezer puskalövésnyire egymástól, az a gyűlölet, mely kettőjük szivét eltölté egymás iránt, bizonyára utat talált volna akár a nagy mindenségen is keresztül. Mert mokány gyerek volt mindkettőjük. Az egyik nem engedett, a másik nem tágított. A környéken nem is hívták őket más néven, mint a kutyafejü Dahonyi és a gyilkos szivü Bedő. Dahonyinak az volt a jelszava: Csak azért sem! — mig Bedő fogcsikorgatva folyton azt hangoztatta : Megállj hékás, majd megbánod! S a régi gyülölség megújult minden áldott nap, bőszitették egymást nap-nap után sok minden aprólékossággal, ugyannyira, hogy Bedő uram az utolsó években folytonosan egy rozsdás karabélyt hordott a vállain. — Karabélyból menjen a golyó szivébe! A kik hallották gyilkos szavait, borzongó szívvel tértek ki utjából s tanakodva kérdezgették egymástól e lángoló gyűlölet szülőokát, de az mély titok maradt mindaddig, mig a falubeli jegyzőnek, ki nagy pajtása vala Bedő uramnak, el nem járt a szája úgy csendes pityizálás közepette. — Asszony játszik a dologban, súgta nagy rejtelmesen. — Asszony? — A’ hát! Régi történet uj köntösben. — Romeo és Julia históriája ? jegyzé meg a segédjegyző. — Nem ismerem se Romeo urat, se Julia kisasszonyt, folytatá a jegyző, de alighanem valami olyasféle história lesz ez is. — Szerették egymást forrón, lángolóan . . . vette át a szót a segédjegyző, ki mellesleg legyen mondva, egy pár tuczat szerkesztőt már halálra gyötört a költeményeivel. — Igen, igen, olyasvalami, szerették egymást! — És a két ellenséges család nem akart beleegyezni a fiatalok boldogságába, folytatá diadalmas arczczal a segédjegyző jövendöléseit. A jegyző észrevette, hogy rossz útra tévedt elbeszélésében. — Na igen, szerették egymást, vagy hogy is mondjam, egy leányt szerettek mind a ketten és . . . — A barátság gyűlöletté vált. . . vágott közbe ismét a segédjegyző. — Igen, de csak a későbbi időben. Bedő uram sohase tudta megbocsátani Dahonyinak a nagylelkűségét, hogy lemondott az ő javára. A bíró, aki ismerte Bedőné nemzetes asz- szonyom kaczkiás, parancsoló, ellentmondást nem tűrő természetét, csöndesen mosolygott a bajusza alatt, mig a segédjegyző, ki a legmagasabb ideális állásponton állott, sóhajtva ürité ki poharát: — Törpe kor, törpe felfogással! S hogy a titokról a zár lepattant, a közvélemény egyszerre Bedő Adalbert uram ellen
