Nagybánya, 1910 (8. évfolyam, 1-21. szám)
1910-05-26 / 21. szám
2 NAGYBÁNYA 1910. május 26. mulasztásairól. És mi történne akkor, ha valaki egy télen keresztül megfigyelné, hogy hány embert sért meg egy női és mennyit egy férfi hivatalnok. Nagyon nagy lenne a számbeli külömbség és igazán nem a nő javára. A nők biz alighanem az amerikaiak sorsára jutnának itt is, és mindenütt. És mégis igazuk van a feministáknak is, mert a nőknek ma csakugyan kell dolgozni. Ha nem akarnak bosszankodni a férfiak női munkásokkal, tegyenek róla, hogy a nőknek ne kelljen dolgoznia. A munkát legfeljebb egy pár nagyon öreg feminista fogja reklamálni. A független emberek. Május 25. Balga beszéd, hogy még vannak független emberek. Hol? A vármegyeházán? Vagy a városházán ? Vagy talán más hivatalokban ? Sehol! Igazán sehol! Ma már mindössze csak önérzetes dikczió- zások közepett emlegetik a független embereket. Azok közül is csak a kisiparosokat. Hát lássuk ezeket a független embereket. Mert mi úgy látjuk, hogy gyenge erővel is nagyra fuj ható üres nádszál-buborék ez a függetlenség, mely a választások után ismét ezer darabra pattan. Az összes gazdasági ágak között a kisipari pálya a legfüggetlenebb. Ha önálló, nem korlátozza semmi sem politikájában, sem élete berendezésében. Mindenkor és mindenütt érvényesítheti akaratát és ha józan, becsületes, munkaszerető, leghamarább meggazdagodhatik. Mi mégis azt látjuk, hogy az iparosoknak csak nagyon kicsiny része boldogul. A város kisiparossága tengődik, nyomorog. Sőt, hogy megélhessenek, a legtöbben meg is unva, nem is bírva tovább a küzdelmeket, leoldják a mühelv- kölényt és futva futnak, kilincselnek, rimánkod- nak egy kis haszontalan szolgai állás után. Köz- és magánintézeteink szolgái, altisztjei ; egytől-egyig iparosokból kerülnek ki. Százával pályáznak egy-egy nyugodalmasabb apró állás j után. Szomorú jelensége ez hazánknak. Ha lát- | juk, mint rohannak kifelé a műhelyből a kisiparosok, merjük-e még hinni, hogy a magyar j kisiparnak van jövője? Ahol elveszett a pálya, a hivatás szerelete, ott a küzdelmeknek nincs szítása, a munkának nincs lelkesítője, a fáradalmaknak nincs édes utóize, nincs lelket fölemelő eredménye. És hogy a magyar kisiparos társa- j dalom önbizalmát, munkaszeretetét, ambiczióját kiverte a kis műhelyekből a fásultság, a közöny, a mesterségtől való irtózás, sőt undor, annak nem pusztán a kisiparosok az okai, hanem első sorban a társadalom. A kisiparost függetlenségétől épen az a társadalom tosztolta meg, mely politikai időkben szüntelen a kisiparosok függetlensége után szaladgál. Ha látjuk azonban normális időkben, midőn az urak nem csókolódznak a szegénynyel, mily nagy a társadalmi különválás az emberek között, mily nagy a közöny épen azok irányában, akik leginkább érdemelnék a fölkarolást, nem csodálkozunk, midőn az iparosok pártfogás, támogatás hiányában elcsüggednek, kerülik a műhelyt, elhanyagolják mesterségüket. Napról-napra üresebbek a műhelyek. A szülők már nem is akarják inas sorba, az ipari pályára adni gyermekeiket. Minek? Utóvégre minden szülő akar valamit nevelni a fiából. Az iparosnak nincs állása, nincs tekintélye, nincs kenyere. Az ezüstzsinóros állami szolgáknak sokkal türhetőbb, panasztalanabb, rendesebb az életük, mint akármelyik kisiparosé. A társadalomnak becsülete azt kívánná, hogy ne lopjon már többé onnan, ahol már úgy sincs semmi. Üresek a kis műhelyek. Csak egy frázis maradt meg bennök, ez a két gúnyos szó: független emberek! Jönnek a választások, vége még ennek a frázisnak is. Mert, ha ezek a független emberek nem szavaznak erre vagy arra a jelöltre, kilóditják ebből az intézetből, vagy abból az intézetből, nem kap városi vagy vármegyei munkát s mehet koldulni. Független emberek nincsenek, csak függő koldusok ! . . . Lajos. Eisirattuk, eltemettük . . . De feledni sehogyan sem tudjuk. Vissza visszajár közénk gondolatainkban, elmélyedéseinkben s milliószor tolul ajkunkra a kérdés: miért kellett ennek igy történnie? Miért kellett összeroskadnia, ki a hétköz- napiság mértéke fölött oly magasan állott? Férfikora delén, rengeteg tudásának gazdag kincsei között ? Ki a látszat szerint olyan szép, munkás, csöndes folyású, harmonikus életet élt ? És ilyen rettentően megrázó véggel ? Miért? Miért? Kérdések, melyekre épen úgy nem felelhet senki, mint az az ostoba golyó, mely nemes szivét átjárta, vagy az a csöndes sirhalom, mely frissen hantolt rögeivel immár ott domborul a temetőben. Gurnesevits De avatatlan kezekkel ne is nyúljunk e tragédia szálaihoz. Ne igyekezzünk e rejtély kulcsát megtalálni, igyekezetünk úgy is hiába való volna. Szenzácziókat keresni pedig nagy ízléstelenség. Ki értené meg azt a mimóza-érzékenységet, mely az elhunytat annyira jellemezte; azt az ideális, külön világot, melyet évtizedeken át nagy szeretettel, nagy ambiczióval építgetett magának, de amelyet sokszor kegyetlenül megcsufolt az ő szemében ■ a mindennapi élet terhes küzdelme? Amely küzdelemben az ő ideális fegyvereivel végre is összeroskadt. — Még ez sem sikerült! panaszkodott jó barátainak, kik megdermedt arczczal állták körül betegágyát, melyen önkeze nyitotta súlyos sebével feküdt. Ez a nehány panaszos szó, mely férfias erélylyel és erővel viselt haláltusája alatt ajkait elhagyta, ha nem is magyaráz meg mindent, de sokat sejtet. A valóra nem vált színes álmokat, miket egy igaz költői szív szövögetett ; a meghiúsult, magasra törő reményeket, melyeket hatalmas, nagy tehetsége, rengeteg tudása, munkakedve és páratlan kötelességérzete teljes joggal rajzolhatott maga elé . . . És ez értékes kincsek, kiváló kvalitások birtokában még az sem sikerül, ha leszámolva mindennel, egy szempillantás alatt akar átrepülni oda, hol a csöndes álmokat már nem háborgatják az apró tűszurások, az ököllel való tülekedések s a vásári életnek bántó, minden idealizmust elnyelő lármás viaskodásai. Két napi szenvedés után térhetett meg csak pihenni. Oh mivel ért fel az ő megha- sonlott lelke előtt e két napi szenvedés, maga előtt látva vérének zokogó véreit, kiket talán egy tulsötéten látott pillanatban oly korán árvaságra juttatott. E megdöbbentő tragédiából nekünk csak a mély megilletődés s az őszinte gyásznak igaz fájdalma jutott. Most, napok után is fáj a bu- csuzás, hisz érezzük, hogy a boldogultban mily kiválóságot vesztettünk, kitől még oly sokat várt a magyar irodalom, a magyar kultúra. S kétszeres a mi lapunk gyásza is. Hiszen a boldogultban lapunk egyik legagilisabb alapítóját s az előző években egyik legszorgalmasabb munkatársát vesztettük. Társadalmi czikkei, essay-i, költeményei ünnepivé tették a »Nagybányós-nak sok-sok számát s régi költői munkássága, melyek a különböző lapokban megjelentek, köteteket tesznek ki. Nagy kár volna irodalmunkra nézve, ha ez irodalmi dolgozatok elkallódnának. Különösen azon dolgozatai, melyek Byronra vonatkoznak. Az angolok nagy lírikusát nálánál jobban senki sem ismerte s a Byron- irodalomban még a külföld előtt is szaktekintély volt. Byron-könyvtára pedig páratlan a maga nemében s nagy értéket képvisel. Amig világos volt, sokat jártak kint a szabadban, sétáltak, sőt futballoztak is. Tavasz közeledtével elérkezett a nagy szánutazásokra való előkészülés ideje. Meg kellett állapítani, hogy mikor induljon a nagy déli expeditio. A földrajzi déli sark 1400 km.-nél messzibb feküdt s ezt a nagy utat a rövid nyár folyamán lehetetlen megtenni. Az értük jövő »Nimród« pedig február végénél tovább nem igen maradhat ezen a vidéken, mert befagyhatna. Végül is abban állapodtak meg, hogy október 29-én fognak útra kelni. Ehhez képest rendeztek el mindent. A legelső teendőjük egy lehetőleg messzi délen fekvő depót felállítás volt, hogy az ut első részét kisebb teherrel tehessék meg a lovak. Előkészületül kisebb training-kirándu'á- sokat tettek. A déli expepitio kiindulási pontja nem a téli szállásuk volt, hanem a Discovery- szállás, mely tőlük délfelé 32 km.-nyire feküdt. Ezért a szüksépes holmit egyes kisebb csapatok részletekben szállították oda már a tél vége felé. Az expeditio tagjai közül a legtöbben a sarki expeditióban még nem vettek részt s azért begyakorlásul az alacsony hőmérsékletben és oly hirtelen is változó időben való előnyomuláshoz hozzá kellett szokniok. A lovakat ezeken a kirándulásokon nem használták, nehogy baj érhesse őket, hanem maguk húzták a szánkókat. Nem csoda, hogy kímélték az állataikat, mert a tiz lovuk közül még a hajón elpusztult kettő és a tél folyamán sós homok evésétől még négy. Maradt mindössze négy lovuk, amelyeket naponkint megsétáltattak a jégen és havon, de veszélynek nem tehették ki őket. Ezeken a kisebb kirándulásokon tűnt ki, hogy az automobil a nagy expedition nem használható, hanem csak a környéken, mert a Barriére-en legtöbb helyütt puha hóréteg fekszik és az automobil itt megakad. Voltak eszkimó-kutyák is, még pedig eleinte csak 9, de ezek időközben megszaporodtak. Szánok húzására ezeket is betanították, de csak a mentő-expeditio rendelkezésére voltak kiszemelve. Különben is már -a Scott-féle expedition kitűnt, hogy a kutyákat a Barriére-en nem igen lehet használni. Az expeditiók sikere nagy részben a szánkóktól függ, A különböző sarki expeditiók tapasztalatai szerint szerkesztette azokat Schakleton. Legjobbak voltak a negyedfél méter hosszú és száraz hickory-fából hasított darabokból készült szánkók. Ezek elég erősek és kellően rugalmasak. Nem kevésbbé fontos eszközük a főző-kályha. Ezeket petroléterrel fütötték, amelyből naponkint egy félliternyi kellett. Egy félóra alatt nemcsak elegendő havat olvaszthattak meg, hanem az ételük is megfőtt. A expediliókon reggel és délben teát ittak, este pedig kakaót. A főétel a pemmikan volt. Szárított husporból 60°/o nyi zsir hozzákeverésével készült pászta ez, amely eléggé tápláló és meleget fejleszt. Nagy mennyiségű ennnivalót fogyasztottak a szánutazáson résztvevők, mert hatalmas étvágyuk volt. Nem is a minőséget nézték, hanem a mennyiséget és bizony szomorú vigasztalás volt az a tudat, hogy elegendő tápanyagot vettek magukhoz, ha az étkezés után majd oly éhesek voltak, mint előtte. Kétszer- sültet is ettek s azonfelül sok czukrot és minden másodnap sajtot is. Az élelmet nagy gonddal választották össze és a napi adagokat az orvosaik állapították meg, figyelembe véve az egyes czikkek táperejét. A sátrak vitorla-vászonból valók voltak. Egy rúddal állíthatták fel és a szélük hóval volt rögzilhető, úgy, hogy vihar sem dönthette fel. A sátron belül először vízhatlan vásznat terítettek le s erre tették a rénszarvas-bőrből varrott hálózsákjukat. Az öltözetük a szán-expeditiók idején Magyar Vulkánczementgyár Részvénytársaság Központi iroda: Budapest, V., Sas-utcza 25. sz. — Telefon-sz.: 107-16. Gyártelep: Seiyp. — Telefon: Hatvan 46. A * Z „ 1 , Elsőrendű Selypi portlandczementet, Vulkánportland ozementet, kitűnő xij d II1 • minőségűt, mely a portlanczement szabványait 5O3|0-kal túlhaladja.
