Nagybánya, 1910 (8. évfolyam, 1-21. szám)
1910-01-20 / 3. szám
Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: Szerkesztőségés kiadóhivatal: Hid-ulcza 13. szám, hova a ^ , lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. L G L Y MIHÁ L Y. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula kOnyvkereskedd üzletében is Uttalan utakon. Január 19. Ma ismét ott állunk, ahol évszázadok során annyiszor: uttalan utaknak kellős közepén. A virágos ösvényt szét- bonthataílannak látszó tüskés bozót szakította meg egyszerre s hiába keressük belőle a kivezető utat... Mi lesz, hogy lesz, merre fordul a magyar politika sorsa, e perezben nem is sejthetjük. És ez a magyar válságok egyik szomorú speciálitása, hogy a vezető politikusok épen olyan bizonytalanságban botorkálnak most, mint akár a közönség maga. Megállapítjuk, hogy más parlamentáris államokban ez kizárt dolog, mert ott a válságok sorsa komoly lehetőségek körül forog. Minálunk azonban ami állandó, az a bizonytalanság. A magyar alkotmányos élet épen az ellenkezőjét produkálja önmagának. A törvényhozás népképviselete az, a mely folyvást a császári akarattal befolyásolt "királyi óhaj megértésére kényszerül. És igy a valóságban abszolutisztikus szellem jellemzi a magyar parlamentáriz- must, mely igy nem egyéb, mint fikció. Pedig elég akadálya nemzetünk gazdasági erősödésének, hogy nem bírunk kigabalyodni a közjogi harcokból. Ha azonban már nem fordíthatjuk erőnket olyan kérdések megoldására, melyek a müveit világot, a nemzetek java érdekében mozgatják, foglalkozzunk legalább a közjogi kérdések olyan megoldásával, amelynek révén kiküszöbölhetjük a közjogi kérdések örökös felszínen lebegését. A sokszoros válság egyforma tenorja végre is szükségessé teszi, hogy méltóság- teljesen manifesztáltasséjá: „Magyarország teljesen szabad és függőién állam, mely semmi más népnek, vagy országnak alávetve nincs!“ Egy angol királyi íniniszter, Lloyd Georg kincstári kancell r a szemére vetette egyszer a felsők íznak, mert ez szembehelyezkedett az lsóház szociális politikájával, hogy: „A nép joggal kén ezheti, hogy ötszáz közönséges ember miért dobhatná halomra milliók Ítéletét Mi ezt bizonyára h ába kérdeznék! Ma, amikor az en bér régi, meg- valósithatatlannak látsz« álma: a repülés sem álom többé, miért ne érthetné meg egymást király és nemze békében, helyreállítva azt az egvensuh , mely megértést és ennek kifolyománya Ifépen boldogulást és előrehaladást teremj az országban? A magánbányászat sérelmei. Január 19. A magánbányászat sérelmei ügyében mint ezt már jeleztük, egy deputá- czió ment föl Budapestre. A memorandum, melyet a pénzügy- miniszterhez átnyújtottak, a következő: Nagyméltóságu Pénzügyminiszter Ur! Kegyelmes Urunk! Nagyméltóságod hosszas pénzügyi kormányzata s statusférfiui működése alatt a magánbányászatot bizonyára az ország közgazdaságának egyik legjelentősebb tényezőjéül ismerte föl. És méltán! Mert valóban a nemzetgazdaságnak nagyon kevés oly ága van, melyhez oly kiválóan főfontos- ságu állami, közgazdasági és szocziális érdekek fűződnének, mint épen a magánbányászathoz. Az ország nagy területeinek megélhetése, teherviselési képessége, fejlődése, felvirágzása avagy tönkre- jutása kapcsolódik a magánbányászat jó vagy rossz sorsához s mindezen életbe vágó kérdések élét kegyetlenül élesre csiszolták a jelenlegi szocziális idők viharzásának hullámverései. A nemzet sorsát intéző, döntő körök előtt nem lehet tehát közömbös azon kérdés, hogy a magánbányászat minő viszonylatokban vívja meg küzdelmes harczát a megélhetésért s minő érdeklődő gondoskodásban, védelemben és támogatásban részesül épen az állam részéről, melynek kincstárába verejtékes munkájával elért jövedelmeinek évről-évre egy igen tekintélyes hányadát szállítja. Mi, a nagybányai kér. bányaegylet képviselői, mely bányaegylet több mint negyven magán fém- bányatársulat alapszabályszerü egyesülése, tehát egy nagy kiterjedésű bányavidék hivatott s mandátummal biró szószólói, férfias nyíltsággal s a szerfölött válságos helyzet parancsolta őszinteséggel nem habozunk kimondani, hogy országintéző köreink előtt a magánbányászat még mindig a mesebeli hamupipőke szerepére van kárhoztatva, kinek szánalomra méltó sorsa: nemcsak a verejtékes munka, hanem a verejtékes munka mellett munkaadója sanyargatásának elszenvedése is. S hogy ez igy van s följajdulásunk nem bos- kói mesterkedéssel csoportosított érveknek gyönge visszhangja, hanem egy tönk szélén álló, egykor virágzó iparág segélykiáltása, engedje meg Kegyel- mességed, hogy a nagybányai kér. bányaegylet nevében sérelmeinket a következőkben panaszoljuk föl:, A nagybányai bányakerület magán bányászatának érczei kohósitás ezéljából a fernezelyi m. kir. kohóhivatalba szállittnak. A magánbányák legtöbbje a kohóhivataltól igen távol, bent a A „Nagybánya“ tárczája. Múlt, jelen és jövő. — Humoreszk. — — Abban igaza van önnek, tiszteletre méltó barátom, hogy mi éljük a legsivárabb korszakot. Ez a jelenkor valóságai felbőszít unalmas egyhangúságával, semmi yonzó benne, semmi; pedig pedig a múlt mily szép, mily dicső volt! — Az ám, micsoda mesés harezok, színes csataképek; amott micsoda tündérvilág Mátyás király lovagjátékaiban, emitt ezeregyéj a Napkirály udvarában . .. — Sőt higyje el, édes barátom, hogy a jövendő is száz perczenttel szebb, magasztosabb leend. Hiszen benne láthatni majd az emberi fejlődés óriásait, a mindenható természet hatalmas regulatorait, mindent, mindent, amikről ma még csak álmodni sem merünk;... hiába, Fritzi- kém, legcsunyább a mi jelenkorunk! — Hm, hm! Csakhogy a múltba már bele nem tekinthetünk, a messzi jövőt pedig el nem érjük. Szomorú igazságok, kedves Pál s mert nem segíthetünk rajta, gyerünk haza, feküdjünk le, egy napot ismét letudtunk gyászos jelenünkből. És a két törzsvendég tényleg hazament aludni, gondolataikban azonban ott jártak a múlt aranyhimes mezején s a jövő századok rejtelmein. A leintett jelen nem sokat látszék törődni Pál ur lesajnálásaival, sőt mintha meg akarná mutatni barátságos oldalát is, pompás meleg levegővel s kitünően megvetett ágygyal várakozók a kis garzon-lakásba érkező barátunkra, ki azonban még egyre űzte fantasztikus gondolatait. Gondolatai szinte elzsongitolták, de azért a lehúzott villanykörte elhaló fénye, no meg a fülezimpákig felhasznált és zsákmódra alágöngyölgetett finom paplan sem tudtak barátunk előtt a gyászos jelennek becsületet szerezni. A derék ingaóra ezalatt unalmas egyformasággal ketyegtette le a csúf jelenkori másod- és egész perczeket, olykor-olykor méltóságteljes ütéssel adva tudtul a szoba csöndjének, hogy a tisztelt perczek atyjai, nagyatyjai és ősatvjai, a negyed, fél és egész órák is távozóban vannak; az éjszaka pedig kísérteties sötétséggel és néma csönddel borul reá Pál ur szobájára . .. * * * Ezalatt derék barátunk nagyon különös dolgokat kezdett észlelni. Hm! Milyen furcsa! Teljes világosság van szobájában, de a villany- körtének, legújabb divatu nagy szekrényének, Íróasztalának, értékes könyvtárának nyoma sincs, hanem ágya mellett csinosan kiesztergált széles lapu asztal, rajta Mátyás-korabeli nemesi apród- ruha, fehér forgós kucsmával, a hosszúkás kő- koczkákkal kirakott padlón ágya előtt kicsiny sarkantyus szűk nadrágot befogó bakkancscsal, könyvtartó szekrénye helyén öles magasságú faragott tölgy-állvány, rajta görbére gyártott, tiszta damaszk kardok, karminvörös tokjaikkal, oldalt és fent 70—80 cm. hosszúságú pisztolyok, régi mordályok, minőket Pál ur eddigelé csak a muzeum 6-os és 9-es szobáiban látott; majd kitekint ágyának eddig nem tapasztalt menyezete alól s bámulattal látja, hogy szobájának boltiveit itt-ott freskók, az oldalfalakat pedig csodálatos zsánerű képek díszítik, melyeknek tárgyai mindmind mogorva arczu s nem épen természetes tartásu ősök, harezosok, avagy csataképek. Pál ur megdörzsöli szemeit, de a helyzet nem változik, ijedten ugrik ki ágyából s a kezébe akadt ezüst csengőt megrázza. Pár pillanat múlva panyókára vetett mentéjü vitéz lép ézobája, minden olyan különös rajta, ruházata, csizmája, kalpagja s amint megszólal, beszéde is olyan sajátságosán hangzik: »Hic sum Domine Magnifice!« — Hát te ki vagy ? — rivalt Pál ur a jövevényre. — Nagy jó uram, úgy vélem, roszat álmodott, — felel emez alázatosan — hogy engem, hűséges szolgáját sem ismer meg, pedig immár ex Dei gratia 1468. óta szolgálom az én jó uramat hűségesen! — Megbolondultál? — Per amorem Dei, ne nos Deus omnipotens verberaret! Hiszen épen ma van a nagy napja nemes jó uramnak, fölséges királyunk ma fogja átadni a donatiós litterat! — Ha)lod-é ember, énnekem már nincsen semmiféle donatióm, mit beszélsz itt össze-vissza ? — Épen azért — szólalt most meg egy észrevétlenül betoppant uj jövevény, teljesen Mátyás-korabeli öltözékben — fölséges királyunk, a nagy Hunyadi Mátyás megtartja törvényét, hogy
