Nagybánya, 1910 (8. évfolyam, 1-21. szám)
1910-03-24 / 12. szám
2 NAGYBÁNYA 1910. márczius 24. nak, kik az egyház vagyonjogának hívei. Hogy mégis megjegyzéseket fűzök, érveléséhez, a2t nem holmi személyes vagy vallási vitakeltési szándékból teszem, hanem — teljes tisztelettel a fölolvasó iránt — azért, hogy az ő egyéni nézetét a magaméval mintegy kiegészítsem és és röviden jelezzem a másik álláspontot e kényes és nagy kérdésre vonatkozólag. Az ügy nagy voltának tulajdonítható, hogy a pro és kontra bizonyítások szenvedelme alatt a bizonyítékok alapjául szolgáló adatok is másmás képet mutatnak. így a szekularizácziós művek, cikkek és röpiratok az egyházi javak mennyiségét és jövedelmezőségét rendszerint erősen túlozzák. így a magyarországi g. és r. kath. egyház vagyona bizony jóval alul marad a 2 millió katr. holdon s nem pusztán főpapi, hanem szerzetesi vagyon is, jövedelme pedig nem csak személyi fizetésül szolgál, hanem az összes kath. iskolák és kultúrintézmények fen- tartására. Az egyházi vagyon állami eredetét illetőleg sem oly döntők az érvek, mintha napjainkban a modern állam törvényhozása adományozna bizonyos intézményeknek közjavakat. Rendesen a királyi adományozásu javakat tekintik két- ségbevonhatatlanul állami eredetüeknek, mivel a régi, ki nem fejlett állami életünkben a király nemcsak az államhatalom legfőbb képviselője és megszemélyesítője volt, hanem az országos javaknak és jövedelmeknek személyes birtokosa is. Királyi és országos jövedelmek közt nem volt még különbség. De feledik, hogy a püspöki és káptalani javak legnagyobb része még Szent István király adományozásából való, amikor még az előbbi értelemben vett királyi és országos javak sem léteztek. A honfoglaló magyar nemzet ugyanis uj hazája földjét törzsek és nemzetiségek szerint vette vagyoni birtokába s igy Árpád nemzetsége is megkapta a vezéri törzset illető nagyobb részt. Még Szent István birtoka is, melyből a püspökségeket alapította, ilyen nemzetiségi, családi, tehát mai értelemben vett magánbirtok volt, melyből adományozott és adományozhatott volna akkor is, ha nem ő lelt volna a király. Az pedig, hogy az egj'húz az ő javait nép neveld és Humanitárius intézmények fenntartásának és katonaállitá«nak kötelezettsége és feltétele mellett kapta, egyszerűen történelmi tévedés és gondolkodási hiba. Nem vagyok történetíró, de történetírók alapján állítom, hogy ilyen feltételek és kötelezettségek külön hangsúlyozásáról vagy csak említéséről az adománylevelek nem tudnak semmit. A tény az, hogy az egyház megértette és teljesítette hivatását, amennyiben emberi gyarlóságok nem gátolták, minden korban: a középkorban ő volt az európai országoknak, úgy Magyarországnak is egyedüli nevelő intézménye, iskolákat, árvaházakat, kórházakat és mindenféle a korviszonyok követelte intézményt alapított és tartott fenn; betöltötte e hivatását később a megváltozott viszonyok közt és teljesiti ma modern korban is. E sokágú és megbecsülhetetlen kulturális és humánitárius munka elismeréséül, jutalmul, további működéséhez anyagi módul és biztosítékul kapta ez egyház az anyagi javakat. Nyugodtan adhatták királyok és magánosok, mert meg voltak győződve, hogy az egyház a lelkek üdve mellett a haza javára használja e javakat. A protestánsok is e czimen kapták nagy jótevőiktől. Ahol kifejezett feltételek mellet történt az adományozás, az csak az újabb időkben a 17-ik századtól fogva többnyire iskolák ellátására vonatkozólag fordul elő, ott sem mindig uj adományozás ügyében, hanem mikor egyszerűen meglevő egyházi vagyont kötöttek le bizonyos czél biztosítására, amelyre ma is is szolgál. Hogy a főpapok honvédelmet is teljesítettek, részint személyesen bandériumaik élén, részint sokszor a világi főurak önzését és ha- szonlelését megszégyenítő pénzáldozallal is, az nem volt az egyházi birtokkal mint ilyennel járó külön feltétel és kötelezettség, hanem akkori alkotmányunk és hadrendszerünk természetéből folyó követelmény. A honvédelem kötelezettsége a földbirtoklással és a nemesi jogok gyakorlásával volt egybekötve, s amennyiben a főpapok földbirtokot és főúri jogokat élveznek, azért honvédelmi kötelezettségeik voltak, de nem más czimen, mint a világi főuraknak. Az alkotmány és honvédelmi rendszer megváltoztával megszűnt ez a honvédelmi kötelezettség, de megszűntek a nemesi kiváltságok is. Szóval az egyház vagyoni tulajdonjogát történelmi és jogi érvekkel — amint történt — és jogtudósainak tollából mind gyakrabban olvashatjuk, épp úgy meg lehet védeni, mint bármely más tulajdc jf/?got. De Soltész Elemérrel tartok, bőgj’ « oBcku'1 izáceió hívei ezt nem fogják, mert nem akarják megérteni. Hozzáteszem, hogy ez a kérdés nem is a jog és igazság alapján fog eldőlni, hanem az erő kérdése lészen. Erő kérdése nem is elsősorban a katholikusok és az állam között, éppenséggel nem a katholikusok és protestánsok közt, hanem a konzervatív és radikális irányok, a nemzeti és szocziáldemokrata elvek, vallás hívei és a hit ellenségei között. Tudom, akadnak a szekularizaczió hívei j közt hivő katholikusok, jó keresztények, lehet a szekularizáczió gondolata a legjobb hiszemü politikai meggyőződés, de alapjában véve egyházellenes mozgalom, mely többre tör, mint pusztán az egyházi vagyonra. Nem tartom helyénvalónak ennek további fejtegetését, csak azt teszem még hozzá, hogy sehol Európában nem csináltak szekularizácziót hideg ésszel, rideg finánciális szempontból, hanem néző czéllal, az erősebbség érzetében, a tömegszenvedély felhasználásával. Nálunk sem a szekularizáczió tudományos érvei veszedelmesek, hanem a vele űzött népbolonditások és tömegizgatások. Hisz azzal mindenki tisztában van, hogy a szekularizáczióból várható pénzügyi előnyök az államra nézve egy-két évtized alatt füstté lesznek, a nagy teher és kötelezettség pedig — nem az egyháziakat értem, azokat úgyis csak ideiglenesen vállalja ez állam — megmaradnak, növekszenek. Legnyomósabb érv,*de a legjobban kihasznált izgató jelszó is: földet a kis embernek. Ebben sincs annyi igazság, mint amennyit belegondolunk. 1848-ban adtunk földet a kis embernek; vájjon tudtuk-e olyan értelmi, erkölcsi és anyagi színvonalra emelni, hogy a földet megtarthassa. Nem vitte el vidékenkint e kis birtokok jó részét az uzsora és a pálinka? Az ősiség megszűnte óia a nemesi birtok nagyrésze gazdát cserélt, vájjon a kisemberek kezébe került-e? S ha most megcsinálnák a szekularizácziót, bizony csak átsiklanék az az uj föld kis ember kezén. Ott ahol és amikor szükséges a kisembereknek földet juttatni, ott az állam az egyházzal egyetértve egyes birtokok megváltása révén ezt a szocziáhs feladatot is teljesítheti bármelyik félnek kára nélkül, amint ilyen már elő is fordult. De azért az izgatás folyik tovább. S igy igazuk lesz Soltész Elemérrel igen sokaknak, kik azt mondják, hogy a szekularizáczió meglesz ; de csekély véleményem szerint nem pénzügyi okból — akkor akár meg is csinálhatták volna már nálunk — hanem akkor és abban az esetben, ha a kalholikusok közönbössége hagyja tovább is folyni a dolgokat, ha szocziál- demokráczia olyan zavartalanul kerítheti hálójába a lelkeket, mint eddig s ha az összes felekezetek és jó hazafiak még most sem fognak össze, hogy a magyar nemzet ezeréves állami alapját sértetlenül megőrizzék és megtartsák. Boldogult Schlauch Lőrincz bíboros mondta egyszer a főrendiházban, mikor a szekularizáczió emlittetett, hogy: Először elveszik a nagyváradi püspök domíniumait, másodsorban a geszti uradalmat, azután a többit. XT . T . , Iseuberger István. — Mondtam már, hogy nem irok többet. — Mondd becsületszavadra! — Nektek nincs érzéketek a vers iránt, de a közönségnek van. Ugy-e tegnap is irta valaki, hogy szeret olvasni tőlem. Mutattad, láttam. — Igen, mert az írásoddal akartam összehasonlítani a levelet. Erős a gyanúm, hogy te magad írtad. — Kérlek, csak nem gyanúsítasz ilyennel! — Eh, a poétáktól — mondta sértő hangsúllyal a segédszerkesztő ur — minden kitelik. Különben fecsegés helyett jobb lesz, ha dolgozol. Bálint ur lehajtotta a fejét az íróasztala fölé és próbált tovább irni. De nagyon nehezen ment a munka. Ma is, máskor is. Vénül a legény! A tolla szinte gépiesen serczeg a papiroson, de a lelke másfelé jár. Végigvonul előtte az egész múltja. Pedig milyen szép volt az ő első útja a dicsőség felé. Attól a naptól kezdve, mikor először megpillantotta nevét nyomtatásban egy tárczája alatt. Az első után következett a többi: vers, tárcza, kötetek. Az egyetemet persze otthagyta s felcsapott írónak s mellé ujságiróuak, amely két foglalkozást nálunk jóformán el sem lehet egymástól választani. (Pedig milyen ellentétes két pálya!) S elkezdett szorgalmasan dolgozni; nagyon sokat irt, a neve népszerű lett, mert nagyon gyakran lehetett vele találkozni napilapokban, hetilapokban, folyóiratokban, mikor pedig az első kötete megjelent, a lapok mind igen szépen írtak »a rokonszenves ifjú tehetségről,« »aki hivatva lesz modern irányokat belevinni a vérszegény magyar litteraturába.« A fiatal iró ekkor merítette először bele élete csónakjának az evezőlapálját abba a végtelen tengerbe, amely annyi áldozatot követel: a dicsőség tengerébe. S milyen csodaszép volt ez a tenger! A hullámok szelíden, lágyan ringatták csónakját s a felhőtlen égboltról leragyogó napsugarak a víztükör apró hullámait arannyal szegélyezték be. El volt temetve magával s mig Írogatta kis dolgait, melyek hulló dicsőséget szereztek neki, élt olyan vígan, olyan derűsen, ahogy harmincz éven innen, dús fürtökkel, vas izmokkal s hangulatos, szerelmes lélekkel élni csak lehet egy jónevü fiatal írónak. Az agya tele volt nagy irodalmi művek tervével, a szive hangulatokkal, a lelke meg az élet szeretetével. S ez a három sehogy se fért meg együtt. Mert hiába határozgatta el nap-nap után, hogy másnaptól kezdve komolyan nekilát valami nagyobb munkának, a vége mindig csak az lett, hogy vagy valami szerelmi kaland, vagy valami jó mulatság kínálkozott, vagy egyszerűen a bohém hangulata elkergette őt az íróasztala mellől. . így azután sose tudott semmi jelentősebb, semmi nagyobb dolgot alkotni. Irt a napi termelésre annyit, amennyiből meg tudott élni s közben felaprózgatta a tehetségét a lapjánál is, ahol ugyancsak írattak vele czikkektől, bírálatoktól kezdve le egészen a hangulatos újdonságokig — mindent. Ebben az időben nem lehetett vele okosan beszélni. Pedig akadt volna egy-két jó barátja, hanem rájuk sem hallgatott. Hiába álltak azok elő azzal, hogy az életének nincs igy semmi komoly czélja s hogy az igazi dicsőségtől igy egyre távolabb esik; azt felelte nekik, hogy az életnek egyáltalán nincs komoly czélja s hogy az igazi dicsőség az, ha meghódíthatunk egy szép nőt; az élet gyönyöre pedig az: egészségesnek lenni s szerelmesnek és megírni tudni egy-egy hangulatos kis dolgot. Én is beszélgettem vele akkoriban eféle témákról: — Eh az életet nem szabad komolyan venni. Mig az ember fiatal: élvezze ki, azután meg számolgassa a napokat, mig a sirhoz ét. Nem lehet itt semmit komolyan venni, hiszen maga az élet sem komoly dolog. Vagy komolyan lehet venni azt az arasznyi létet a bölcsőtől a sírig ? „BITUMINA“ tiszta bitumonból készített valódi aszfalt-tetőlemez, tartós, tűzbiztos, szagtalan, kátrányozást vagy egyéb +p+A fprlnomron >-BiTDM1N^‘-val fedett tető heineszelve szép fehér mázolást nem igénylő iClU'lcUUflllj űy. marad és kitűnő védelmet nyújt a nap melege ellen. „BITUMINA“ régi zsindelytetők átfedésére is kiválóan alkalmas. ===== Csakis védjegygyei ellátott tekercseket fogadjunk el. « Gyári főraktár Nagybánya és vidéke részére: Harácsek Vilmos Utódai nagykereskedésében Nagybányán.
