Nagybánya, 1909 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1909-09-02 / 35. szám
Színház. Szeptember 1. Vége lett. Nem panaszkodhatik senki: a közönség sem, hisz alig kevés kivétellel magas színvonalon álló előadásokban gyönyörködhetett; a direktor sem, mert ha nem is anyagi jövedelemmel, mint a téli idény alatt, de még igy is elég számottevő haszonnal hagyta el a nagybányai arénát. Nem szólok az utolsó előadásokról, azt úgy sem veszik tudomásul azok, akiket legjobban érdekel, a szereplők ; inkább egy kis áttekintésben ismertetjük a társulat tagjait s az elmúlt nyári idény alatt szereplésük értékét. Természetesen ez egyéni vélemény lesz, mely nem követeli magának azt a jogot, hogy hozzá szó nem fér. Nem szép ugyan tőlünk, hogy most akarjuk megmondani az igazat, hisz a holtakról, illetőleg az eltávozottakról csak jót szabad mondani — de megengedhető ez azért is, mert a társulat majdnem minden tagjára hízelgő lesz. A társulat maga — a vidéki társulatok közölt — első helyet foglal el. Ne gondolja azonban senki, hogy ugyanazon létszámmal hozta ide a direktor a múlt télen, meg most is társulatát, mint az Szathmáron szerepelt. Ezt nem is tehette. De akik itt voltak, elsőrangú erők — s ha voltak kisebb hibáik, azt el kell néznünk. Legnagyobb baj volt, hogy az igazgató anyagi érdekekből (amiben egyébként az ő szempontjából igazsága volt) folyton uj- és uj darabokat játszatott, természetesen a pihenés nélküli munka kifárasztotta a színészeket, szerepüket sokszor nem tudták kellően betanulni; később az idény vége felé a tagok változásával a kellő összjáték sem volt meg, nem szólva olyan időről, mikor sem a primadonnájuk, sem az első szalon színészük helyét hirtelen nem tudták pótolni. De az ügyes igazgató mindig segített magán ; a vendégszereplések hosszú sora, melyekből legtöbbnyire szerződés lett, iparkodott feledtetni velünk a társulat gyengéit. Ha végeredménykép meg akarjuk mondani, mi volt Krémer társulatának szereplése itt a nyári szezon alatt, a felelet a következő volna: a holt idény kihúzása és a társulat újjászervezése, hogy Szabadkára derekasan szervezve mehessen. Nem megrovás akar ez lenni, csak a puszta tény, amit még a direktor sem merne vitatni. Szereplésük még ily körülmények között is elfogadható volt, sőt sokkal inkább, mint néhány társulaté, kik előtte kalucsniból készült kothurnusban áldoztak Thalia oltárán. Az egyes tagokról szólva a nők közül Galgóczy emelkedett ki bámulatos szép hangjával és precziz énekével, játékán azonban mindig valami hidegséget lehetett érezni. Jakabff'y nekünk, ki mondjuk nyíltan, nem tetszett, énekelni nem tudott, játéka temperamentumos volt az igaz, de minden este egyforma; olyan Fedák Zsazsáskodást éreztünk folyton rajta. A naivát, 1909. szeptember 2. zony nem akartam a könyvedet ellopni, csak még egyszer jól megnézni .... — Aki a másét elveszi, az lop, érted! És te most tolvaj vagy, a csendőr el fog érted jönni és a tömlöczbe kisér — hajtogattam kérlelhetetlenül. Pityő halotthalvány lett az iszonyattól. Sötét bársonyos szemét kétségbeesetten és rémülten meresztette rám, közben reszketés futott át gyönge, nyomorék testén. Erzsók asszony az ő szokott energiájával vetett véget a jelenetnek : Pityót belóditotta a házba, engem pedig ki az utczára. Még az nap este visszakaptam a könyvemet. A kis cseléd hozta el. Elmondta, hogy Erzsók asszony irtóztató igazságot tett: piszka- fával verte meg az elvetemedett gyermeket. A haragom egyszerre elpárolgott. Szorongó szívvel toltam odébb a könyvet; már nem is szerettem annyira s nagyon-nagyon megbántam, hogy nem adtam kölcsön Pityónak. Mikor másnap kijöttünk az iskolából, találkoztunk Pityóval. Az utczán lődörgött. Nagyon levertnek látszott, a szeme ki volt sirva, az arca megdagadva; eszembe jutott, hogy a pékmesterné nem csak az urát pofozza és igen megsajnáltam a kis nyomorultat. Amint észre vett bennünket, futásnak eredt. Ezt a megugrást kihívásnak vettük és valami vad harczi szomjúság támadt fel benünk. uvöltve rohantunk utána és tele torokkal kiáltottuk: — Tolvaj, tolvaj! tömlöczbe vele! Visszafordult egy perezre és rám nézett fájdalmasan, panaszosan, mintha kegyelemért NAGYBÁNYA Bárődit a társulat egyik legjobb erejének tartjuk ; ha neki való szerepet kapott, becsülettel megállotta helyét — s ha nem sikerült valamely alakítása, nem ő volt a hibás. Csányi az anya és a komikus női szerepekben vidéki társulatoknál utolérhetetlen. Lengyel Irént ritkán láttuk nagyobb szerepben, de ha hozzájutott, nemcsak szépségével, hanem értelmes előadásával is mindig tetszést aratott. Dobos értelmes, kedves naiva, leinek még jövője lehet a deszkákon. Hegyi Lili, a vendégszereplő énekesnő, kiforrott és teljesen fejlett hangjáról és játékáról csak a legnagyobb elismerés hangján lehet szólani. A férfiak közül az első hely Szabadkaié. Már egyszer okát adtuk, mert mindig más és más. Még két éve a karban játszott s most elsőrangú jellemszinész. Vidor intelligens, tanult tagja volt a társulatnak s óriási előnyé a szorgalom : szerepét mindig kitünően tudta s remekül játszotta. Egyedüli baját orgánumában véljük feltalálni, kissé az orrán keresztül beszélt. Kozma és Halmos, mint énekesek rendesen a legnagyobb elismerést vívták ki, játszani azonban gyengébben tudlak. Ungvárinak sok szerepe volt, amelyben felülmúlhatatlan, de sok akadt olyan is, melyről nem mertünk szólni. Sziklai, a gyógyíthatatlan rögtönző és rekedt, kevésszer férkőzött hozzánk, mig Deák csak groteszk alakot tudott adni; s ha komoly alakítása lett volna is, ő abból is ferde, nevetséges figurát csinált. Egyébként a kakasülő kedven- ezének lehetne nevezni. Hidvéghy nagy tehet ség közöttük, ki, azt hisszük, rövid időn belül a közönség szeretetébe férkőzik Szabadkán. Olyan tánezosnője pedig, mint Orbán Mariska, kevés vidéki színháznak van. Táncza hol gra- cziózus csendes, hol a sziláján tüzes, de mindig kecses. Hogy mi mindent adott a társaság, nehéz volna megmondani. Eleinte az operetté dominált, Jakabffy távozta után franczia vígjátékok mentek, végre Hidvéghy és Hegyi megérkezésével a dráma és újra az operette Korszaka köszöntött he. Játszottak körülbelül 63-szor. Ebből operette 30, dráma 15, vígjáték és népszínmű szintén vagy 15. A legnevezetesebb és legsikerültebb előadásoknak lehetne nevezni a következőket: Erdészieány, A bolond, Ócskái brigadéros, Pesti nők, A császár katonái, Cyrano de Bergerac, Tatárjárás, Nászinduló, A szerencse fia, Asszony, Bank bán, Csöppség, Ördög. Végeredmény kép konstalálnunk kell, hogy a társulat derekasan megállotta helyét; bárha újra ily nívón álló társulat kerülne városunkba, nem pedig olyan, amely a művészet palástja alatt minden mással bosszantja a publikumot, csak azzal nem, amit legalább hízelgésből, vagy hazafiságból müvészelneK lehetne nevezni. b. g. esdekelt volna; de a gyermek nem ismert irgalmat. Amint az üldözőbe vett vadat, úgy kergettük az előlünk menekülőt az utczákon végig. Nem álltunk meg akkor sem, amikor megkerülte a templomot es a folyó fele vette útját. Csak mikor a sodró árba vetette magát, akkor vert gyökeret a lábunk. Hangtalan rémülettel néztük, hogy küzd a hullámokkal. Az egyik magasra vetette, a másik eltemette. Mikor már nem láttuk többe, kétségbeesetten kezdtünk segítségeit kiáltozni . . . Két nap múlva kihúzták a Pityó holttestét a vízből és csendesen elföldelték. — Jó helyen van a kis nyomorult, — mondták az emberek, legalább egy koldussal kevesebb van a faluban. — Ez volt a kis Pityó nekrológja ... Másnap szakadt az eső és hideg szél csapott végig az utczákon, de nekem nem volt maradásom a házban. Hónom ala dugtam Robinson diszkiadásat és kiszöktem vele az utczára. Az utamat egyenesen a temető felé vettem. Egy lélek sem volt kint. Megkerestem a frissen íeihan- toit sírt és az egyszerű fejfára borulva kitört belőlem lelkemnek első nagy fájdalma. A kis koldus kihűlt szive fölött elzokogiam gyermeki szivemnek minden gyötrelmet . . . Mikor kissé lecsöndesedtem, tíz ujjammal mély gödröt ástam Pityó sírjába és beletemettem a Robinson disz- kiadasát, azután szépen elegyengettem fölötte a földet. 3 Sebők Sári hangversenye. Augusztus 31. Páratlan műélvezetben volt része f. hó 30-án Nagybánya város közönségének s valóban hálára lehet lekötelezve egy úrasszonynak, kinek szives csalogatására határozta el magát Sebők Sári, hogy csodás hangjával elbűvöli közönségünket. Valóban elbűvölte, — nem túlzás e kifejezés, — mert a megjelent elite hallgatóság lelkes tapssal ünnepelte a művésznőt. Bizony, annyian és oly fényes nézősereg, mint e hangversenyen, nem igen volt az egész színi szezon alatt a deszkából hevenyészett arénában, de annyi taps se töltötte be a színházat, mint ez este. A nagy művésznő remek hangja, bámulatos iskolázottsága mindenkit csodálkozásba ejtett. Hangja tömör és átható, terjedelme több, mint három oktáv, előadása rutinos, intonálása biztos. Hangját a leheletszerű piánótól a harsogó for- tissimóig fokozza; trillájának csattogása s kolo- ratur részben a zongora pontosságával vetekedő biztos hangjai mindenkiben bámulatot keltettek. Ilyen nagystílű művésznőt rég hallottunk Nagybányán. Wagner Tanhauserjéből Erzsébet belépő áriáját, Erkel Hunyadijából a La irange áriát, Verdi La Traviatájából a czipő áriát és végül néhány magyar népdalt énekelt. Hogy a közönség mennyire el volt ragadtatva, mutatja, hogy mikor a harmadik ráadást elénekelte, még akkor sem akart senki helyéről felkelni, mindenki még tovább szeretett volna gyönyörködni művészi énekében. Valóban olyan hangot, minő az ő Istentől nyert csodaszép hangja s nemes előadása, csak a nagy városok hangversenytermében hallhatni, annál inkább iparkodott a közönség a nem remélt szerencsét kihasználni. A fiatal műkedvelőkből alakult vonós zenekar Romberg egy symphoniáját adta elő ügyes összjátékkal, Szőke plébános dirigálása mellett. A symphonia üde, idillikus hangját remekül tolmácsolta a kis zenekar; tagjai: Ábrahám Janka, Bernhardt Erzsi, Delhányi Margit és Erzsi, Kürthy Erzsiké, Moldován Mariska, Erdődy Siby, Szentmiklóssy Margit, Gábor Ilus, Weisz Margit, továbbá Ábrahám József és Endre, Bernhardt István, lvupás Gyula, Erdődy István, Szentmiklóssy Ödön és Szabó Kálmán. Közöttük leginkább kiváltak: Erdődy Siby (I. hegedű), Gábor llus (zongora) és a leánynak felöltözött Ábrahám Bandi. Az érdekes műsor keretében hallottuk Szabó István hegedüjátékát. Dancla Resignation ez. darabját adta elő széles, erős vonóhuzással, fejlett technikával. Szőke Béla, kinek a hangverseny rendezése körül szerzett érdeméért elismeréssel kell adóznunk, Loewe hires balladáját, Archibald Doughlart énekelte. Kissé indiszpoziczióval küzdött, de a komor, majd lírai hangulatokban gazdag balladát híven tolmácsolta. Végül Homola Viktorról sem szabad megfeledkeznünk, ki a hangverseny számait zongorán kísérte. Korához képest — hisz fiatal ember — művészi magaslaton álló precziz játéka valóban elismerésre méltó; s nem győztük bámulni tartózkodását a zongorakiséretben, hisz az énekesek többször figyelmeztették, hogy erősebben játszék. Pedig a hangversenyeknél a zongoristák ritkán szoktak lenni ennyire szerények, inkább iparkodnak a zougorakiséretet előtérbe hozni, mintha az volna a fő. Tudásán kívül Homolá- nak ezt lehet legnagyobb érdemül betudni. A hangverseny minden tekintetben magas színvonalon állott s csak köszönet illeti Szőke plébánost, hogy ily estét szerzett a város közönségének gyönyörködtetésére. A konczert után a hallgatóság a Kaszinó termeibe vonult, hol vacsora után a fiatalság
