Nagybánya, 1909 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1909-12-02 / 48. szám
Előfizetési álak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, j Felelős szerkesztő: I Szerkesztőségés kiadóhivatal: Erdélyi-ul 22. szám, hova a negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. , , lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. LGLl MIHÁLY. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is A nagybányai festőkolonia. Deczember 1. Az a hir, hogy a nagybányai festőiskola feloszlik s vándorbotot ragadnak kezükbe azok, kiknek működésével városunk legutóbbi másfél évtizedes története a legszorosabban s a legharmonikusabban összeforrt, mondhatjuk, sokkal kínosabb szenzácziót keltett idegenben, mint épen ez ősi város falai között, mely másfél évtizeden át méltó büszkeséggel avatta czimei közé és viselte a „magyar Barbison“ nevet. A köznapi élet tülekedései, a szoczi- ális gondok tulhalmozódása, a közéleti mulasztásoknak gyors és nagy konczep- cziókban való pótlása, másrészt a város jövő pénzügyi helyzetén való töprengés, aggóskodás, mintha megfásitotta volna a sziveket, mintha közömbössé tette volna minden iránt, ami látszatra csak erkölcsi tőkét képvisel, ami a város fináncziális kérdéseivel nem a legszorosabb kapcsolatban áll. És már a legnagyobb könnyűséggel ott lebegett az ajkakon a búcsúszó, melynek elhangoztával szép múlttal dicsekvő íestőiskolánk homlokára szénnel és hamuval ráírhattuk volna: fűit! Szerencsére azonban az a búcsúszó nem hangzott el. A nov. hó 27-én tartott közgyűlést a festőiskola ügyének tárgyalása a legjelentősebb s eredményeiben a legmesszebb jövőbe kiható közgyűlések közé avatta s midőn a közgyűlés óriási többsége elhatározta, hogy íölépitteti a műtermeket, renováltatja a festőiskolát s a pár ezer koro- : nára rugó évi szubvencziót biztosítja, — e ; határozatával oly elismerésre és tiszteletre j méltó emléket állított intelligencziájának, j amely bizonyára hosszú időkre határkő jelzője lesz a város további fejlődésének ! s felvirágoztatásának. A festőkoionia memorandumával I I már a gazdasági s pénzügyi bizottság ! I részletesen és behatóan foglalkozott, nem- j J csak művészi, hanem annak pénzügyi ! kérdéseit is alaposan megvitatta. Erre I vall azon rendkívül és szokatlanul meleg- j j hangú előterjesztés, melyet a bizottság I a közgyűléshez tett s amelyből kiemeljük a következőket: : ... A bizottság javasolja, bogy a közgyűlés ; ! járuljon hozzá a memorandumban előterjesztett j óhajokhoz, melyek a festőiskola fönmaradásának j létföllételeit képezik. Éhez képest mondja ki í elvileg, hogy a kért műtermeket fölépilteti, a I festőiskolát tataroztatja s az évi szubvencziót I biztosítja. j Tekintetes Közgyűlés! A gazdasági s pénz- ! 1 ügyi bizottság teljes tudatában van azon nagy j j ieladatoknak, melyek ez :dő szerint a városi a | I hárulnak s amelyeknek keresztülvitele talán túl- j i ságosan is igen nagy erőpróbára teszik a város ; I teljesítő képességét s hogv ennek daczára a j i bizottság a legkörültekintőbb mérlegelés után j ; mégis elfogadásra ajánlja a memorandumban i foglaltakat, annak oka az, hogy oly kérdéssel i 1 állunk szemben, melynek jeleníősége, fontossága í messzire lulcsap a helyi érdekek keretein s j melynek miként való elintézése méltán kihív- j I hatja a bírálatot. Ismeretes mindnyájunk előtt, hogy Nagy- | j bánya a festőiskolának városunkban való le- j í telepedésével irta be nevét az egész müveit I világon ismert és emlegetett városok nevei közé ; ! ismeretes mindnyájunk előtt azon nagyszerű diadalok, miket a nagybányai fesiők nemcsak a magyarországi, de a nemzetközi tárlatokon is arattak, mely diadaloknak első sugarai Nagybányára estek; ismerete? mindnyájunk előtt azon tulontuli versengés, melyet városaink egy- egy festőlelep létesítése körül kifejtenek, horribilis áldozatoktól sem riadva vissza, mert belátják, hogy egy ily festőtelep létesítése nemcsak idegen forgalmánál fogva nagy gazdasági, de főleg erkölcsileg oly nagy tőkét képvisel, mely végső eredményeiben túlszárnyalja a leggazdaságosabb befektetéseket is: ily körülmények között teheti-e Nagybánya, hogy évente a legrosszabb esetben is pár ezer koronára rugó kiadás miatt teljesen feloszlani engedje festőiskoláját, mely már másfél évtizede dicsőséggel működik? Mikor más városok egymásou gázolnak át egy-egy eredményeiben még nagyon is kétes festőiskoláért, ugyanakkor mi eldobjuk magunktól a már kipróbált, nagynevű mesterekkel dicsekvő s városunknak már ez ideig is sok-sok dicsőséget és hírnevet aratott festőiskolánkat ? Évi pár ezer korona kiadás miatt! Legjobb meggyőződésünkkel állíthatjuk, hogy városunk súlyos helyzete daczára sem teheti ezt meg, hacsak erkölcsileg nem akar önmagán harakirit végezni a czivilizált népek szemében. De azon áldozatok, miket emlegettünk s amikhez a festőiskola további főntarthatása kötve van, csak lá'szólagosak, hiszen a bizottság midőn áldozatokat emleget, kötelességszerüen a legrosszabb esetet mérlegeli, azt tudniillik, hogy mindent a városnak kellene fedeznie. Vágyás nem veszi figyelembe az építendő műtermek bérét s nem veszi figyelembe az államtól várható segélyt. Pedig úgy a műtermek bére, mint az állami szubvenczió, mely elől az állam a város áldozatkészségével szemben el nem zár- kozhalik, tetemesen, úgyszólván számba nem vehető minimumra fogják csökkenteni a város által hozandó áldozatokat. Nagy vonásokban ezekben vázoltuk azon kérdés gazdasági, de főleg erkölcsileg kimondhatatlanul nagy fontosságát, melynek eldöntése előtt állunk. S mi hisszük, hogy a tekintetes A „Nagybánya“ tárczája. Megérzés. fX£|j£;alakinek most — szeretném, szeretném Megsimitani lágyan a haját . . . Fülébe súgni vigasztalón, enyhén : cx£g — Jól sejtettem-e, hogy valami bánt ? Sejtés súgja, nem puszta képzelődés, Hogy valaki most szomorú nagyon . . . Hogy úrrá lett, szivén a fájdalom . . . — Egy édes álma semmiségbe vész. Súgná a szavam, ne csüggedj, remélj ! Csalódás, vesztés egész életünk . . . De Főniksz hamvából életre kél . . . Kell kitartanunk, hittel küzdenünk. A te vesztésed nem pótolhatatlan, Futó felhő csak életed felett . . . Emeld föl bátran, daczosan fejed! Bízz az időben és bízzál magadban. Szeretnék hitet önteni szivébe, Bár ólornsúlylyal tele az enyém ; De más az ő bánata, szenvedése, Mégis fáj könnyet sejteni szemén. Valakinek — ki tőlem távol él — De szivem testvér-érzéssel szeret, Kiáltanám : föl bátran a fejed ! Oly fiatal vagy még, bizzál, remélj! Takács llus. Az utolsó Kapy. — Az Urnák 1703-ik esztendejében történt. — Eperjes város tanácsát, valamint a környék urait, nemességét és lakosságát szörnyű aggodalomban tartja vala egy idő óta egy ismeretlen keletkezésű, de kitűnő szervezetűnek bizonyult rablóbanda. A jámbor tótság Isten különös ujj - mutatását látta abban, hogy a 18. század mindjárt ilyen rablóhad féktelenkedésével kezdődjék, a derék városi polgárok azt mondták, hogy ez csupa »tsinálmány« a császári hadak vezetősége, valamint a megbízhatatlan udvari kanczellária részéről, mivel bizony különösnek tartják a becsületes burgerek, hogy az az ismeretlen rablócsapat mindig csak a császári hadak számára szállított élelmet és pénzt, a helytartósági hivatal ellátmányait, Keczer András császári generális ur i termését, gulyáit, no meg aztán a császárhü ; Szinnyei Móricz, Bertóti Elek, az aulikus Meliorier Ödön és Waechter Mátyás ur őkegyelmességeik i ingó-bingó vagyonait szedegeti össze, de azt még I sohasem hallották, hogy valamelyik becsületes i eperjesi vagy környékbeli polgár, gazda, czéhbeli I iparos avagy kalmár embernek csak egy fillérjét I is elrabolták volna. >Bizonyos — mondogatta ! nem egyszer érdemes Molitorisz Gergely uram, i Eperjes város tanácsának egyik tekintélyes s I sedesbeli vezető embere — a császáriak megint kieszeltek valamit, hogy Eperjest és környékét állandóan megszállva tartsák s az általunk keservesen összegyűjtött tallérok a sok ingyenélő császári katonát táplálják.« Ilyen s ehez hasonló kommentárokat fűztek az emberek annak a fekete álarezos csapatnak rablásaihoz s vakmerő bravúrjaihoz, mely a környéket rémületben tartá s a legderekabbnak hitt katonai portyázó csapatot, őrséget vagy különítményt is hamarosan lefegyverezgette, ha útjába került ; aztán aki kézügybe került, nem maradt egyebe szegénynek, mint a nadrágja, meg a frakkosan szabott kabátja. Hanem azt már teljesen lehetetlen volt megállapítani, hogy kikből is állott az a rablócsapat, hol volt állandó tartózkodó helyük és mit csinálhattak azzal a rengeteg vagyonnal, kincsesei, amit fentebbi módon a császárhű csapatoktól és főuraktól elszedtek ? Annyit tudtak a kifosztottak és menekültek mondani, hogy a támadók vezére egy már őszülő hajú, hatalmas termetű, könnyű mozgású egyéniség, aki épen úgy, mint katonái, a többi rablók, a nyakszirtnél lecsatolt s a homlokot is betakaró fekete álarezot visel. Kardjukat olyan biztosan forgatják ezek a legények, mintha mértanilag konstruált gépek volnának s puskáik és pisztolyaik golyói úgyszólván sohasem tévesztik el a czélt. A tanyájukat pedig még gyanítani sem lehetett. Egyszer az enyiczkei erdőben, másszor a héthársi határban támadtak, ismét más alkalommal az aulikus Péchy Ferencz péchujfalusi kastélyát dúlták föl. Semsey Ignácz pedig arról panaszkodott, hogy a hermányi vadászlakából és tanyájából csak az égő pozdorját eresztették szélnek. Egy szó mint száz, úgy látszott, hogy az egész Sárosvármegye hazájuk, meg kellett vallani azonban, hogy egész operácziójuknak alfélé guerilla T
