Nagybánya, 1909 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1909-09-30 / 39. szám
1909. szeptember 30. N AG Y BÁ N Y A 3 Fel- fel csillan a fénysugár a messzefutó sinszalagon, ahogy a tehervonat lámpája megvilágítja az aczélnyomot. A nyári éjszakának ma nehéz kísérletei vannak. Nem czikkázik át a légen a Walpurga éj borzalma. Nem tajtékzik lidércztüzet a szerelemre éhes földméh. Nem járnak hangos csodák a szénaillat csókjától mámoros levegőben. Lassú csöppekben hullik az eső. Valami végtelen lehangoltság üli el a mezőt. Az a vigaszt nem mutató szomorúság, ami az ólomszinü terhes felhő alól ásít alá. Az egészre ráborul a holdfénytelen éjszaka. Semmi világosság, semmi élet — csak a közeledő tehervonat dübörgő csattogása és az a bántó fénysáv, amit a nedvessé lett sínpár tükröz . . . Ahol a vonal elhalad, ott megdübörög a főid. Aki mellette áll, annak szive megremeg a szárnyat öltött elképzelhetetlen erő nyomása alatt. .. Kilenczszáz tonna valami repül el mellette. Mintha szárnyra kelne egy egész utcza háztömbje és a fecske rövülésével hasítaná át a mérhetlen távolságokat. Messziről nézve egy fekete mozgó sáv — közelről érezve merész istenkisértés, a leigázott gvgások fenyegető csapkodása, a ketreczbe zárt elemi erőnek megalázott fogcsikorgatása, amitől megreszket a föld és elsáppad a közelálló . . . Mi lenne, ha kiejtené az ember a kezéből a gyeplőt, amivel ezt a rabságba vert őserőt megzabolázza! ? Úristen ... mi lenne abból?! És ahogy a megnyíló kazánajtó fényétől veresre festett gőzgomolyag átrémlik az éjszakán, mintha a veszedelem áskálódó ördöge hahotázná vissza a szörnyű dübörgésből:------Ember! Mindjárt megtudod! . . . Rö pül a kilenczezer métermázsa — röpül azon a keskeny szalagon, amit a nagyzoló ember útja gyanánt kijelölt s amerre elhalad, ott reszket a föld és elsáppad a közelálló, csak az, aki megszokta, hogy balkezével a halál szorítását viszonozza, a vasutas, az hallgatja közönyösen a csattogó fenyegetést, a lélekzetet megakasztó dübörgést, amibén mindig benne rejlik a balsorsnak még be nem váltott jóslata — de hát — erős kézben a gyeplő és hajrá — és röpül a szárnyrakelt irtózat . . . Pedig a kárhozatnak vöröshátu ördöge már kisiklott az emberi előrelátás igája alól. Észrevétlenül felpattan a mozdony kéményére és csak arra vár, hogy gondos szövetségesre találjon. Csöndes eseppekben hull az eső, ami fázóssá teszi a levegőt s mindenki otthon ül, csak az bújja a világot, akit hivatása vagy kötelessége kerget ki a családi otthon melegéből... Egyszerre felhangzik a mozdony rémes kor gyors léptekkel egy külvárosi, rossz-hirü zálogház felé vette útját s ide tért be. A két rendőr által adott jelre egy egész ármádia német policzáj szállotta meg a házat s körülvették. Talán érezték, hogy nehéz munkájuk lesz ez egyszer. A Herkules nehezen adta meg magát. Csak úgy dobálta az embereket, mint egy-egy rossz labdát. Végre is a kéznél levő katonai őrjárat tartóztatta le s kisérte be Hoványi Mihályt. A katonai törvényszék száz botot Ítélt neki. .. Mikor az ezred sorfala s folytonos dobpergés között kivezették a profoszok Hoványi Mihályt, — aki regula szerint maga hozta a padot, melyen a száz botot kikellett állani —, ez merész, kihívó tekintetét büszkén, daczosan hordozta körül; de, mikor megpillantotta Kovács Jánost kezében a suhogó pálczával, elhalványult egy perezre és mellette elhaladva lassan, oda súgta: — Földi, bocsásson meg kend! Hát a derék Kovács János erre az egyetlen jó szóra egyszerre elfelejtette az ő nagy haragját. Csak azt látta, hogy itten egy földijét, egy katona-társát kell neki felsőbb parancsra megbotozni. S amilyen mély keserűséggel volt eltelve addig Hoványi Mihály iránt, éppen akkora részvét és szánalom költözött óriási kebelébe. Felemelte a suhogót és sujtot a profosz olvasása után egyet-kettőt, tízet, húszat. Hoványi Mihály még csak az orrát se fin- torgalta reá. A tisztek bámulva néztek ő rá is, Kovács Jánosra is. Eddig szokva voltak ahhoz, hogy a felvisitása. Egyszer, kétszer, háromszor... röviden . . . baljóslólag ... és aki érti, hogy mit tesz az, mikor ez az aczélleviathán segítségért sikolt — annak helyén legyen a szive, az esze, a karja — mert azt mondja: — Végy hamar még nehány lélegzetet ebből a világból, mert a határán jársz . ..! Azután jön egy rémületes hang-climax, mintha ötven egymásbarohanó lovasezred csapna egymásba iaehéz vértezetével, mintha az utolsó ítélet riasztó szavát nem zengő tubákból, hanem ezernyi ezer összevert sisakból hirdetné a pusztulás veszedelme és az érzékelzsibbasztó chaos- ban a lánczait tépte kárhozat gyilkos labdajátékot kezd, a felhőkig hajigálván a megrakott nehéz teherkocsikat. Csak pillanatok ezek ... A perez másik felében egy rettenetesen megnyugodott romhalmaz az egész. Egy szilánkokká hasogatott Bábel, melynek falairól vér patakzik elő, mely alól vértfagyasztó hörgés hangzik elé, — ha ugyan hangzik. . . . Hajnal felé az olvasó baloldalára fordul: Eh mit! Két tehervonati meg aztán az éjjel mindent feketén mutat! Megnéztem nappal is. Búcsúzó fecskék rajzotlak a légben. A nyár délibábja még kaczérkodott a képzelettel. A megsürüsödött aether megfogta az átsurranó napfényt és aranyszínű fátyoit hamisított a kiégett sarju fölé. Egyetlen poétikus csalássá szövetkezett minden, hogy derűt fakasszon u szemlélőben. És ennek a sugárzó keretnek karjai között. ott rémlik a letagadhatlan irtózat, a megmaradt való. A romlás külső hírnökéül ledöntött távirda- póznák, a huzalok kuszáit bonyodalma fogad. Azután mázsányi ütközők, levált kocsitengelyek, széthullott kocsitetők, forgácscsá tépett kocsifalak hevernek szétszórtan, betöltve a magas töltés oldalainak lejtőit. Odafenn pedig a pályatesten egy fenségesen irtózatos jelenet, két mozdony, meg semmisülten a halálos ölelkezésben. Mellkasaik mélyen bezúzva, ütközőiket a vehemens találkozás cserepekké zuzla, ujjnyi vastagságú tűzfalaik sokszorosan behorpadva, tégely aczélszerkezetük, csalióik viaszszerüleg összebanyalodva . . . Az éjszakának halálborzalmát, azt a vész- orditást, ami az áldozatok ajkairól fel hangzott — elvitte, elmosta, elnémította a csöndesen továbbszitáló eső. Most verőfény világítja be a képet s a verőfény csillogó élességében még rettenetesebb a lefolyt katasztrófa. Mily rémületes lehetett a pusztulás, ami azt a két mozdonyt a végzetes ölelkezéshez delikvens ordítása tulharsogja a dobok pörgését. Mi ez ? Mikor a huszonötöt végig verte Kovács János Hoványi Mihályon, ez végig pökött a szakaszvezető czizmáján. Már ekkor felülkerekedett benne a gazember. Azt hitte ugyanis, hogy Kovács János teljes erejéből üti őt, de hát mi az neki: Hekuba! S nagy nyugalommal megcserélve egymásra fektetett lábait, gúnyos mosolyai pillantott Kovács Jánosra. Aki e pillanatban Kovács János führer arczába tekintett, az leolvashatta onnan a Hoványi Mihály halálos Ítéletét. A Herkules halántékain az erek kötélvastagságra dagadtak ki és szemeiben vad tűz Ián golt fel. Mikor az ötvenedik ütés elhangzott, Hoványi Mihálynak arczán kékes-szederjes foltok mutatkoztak s halálos verejték ült ki homlokára. Vadállatias arczának a fájdalom és kín iszonyú kifejezést kölcsönzött. De száján egy jajkiáltás nem jött ki. A neki dühödt óriás nem látta ezt, csak az bőszitette mindinkább föl, hogy egy fájdalomkiáltását sem hallotta Hoványi Mihálynak. A profosz ridegen olvasott tovább. A dobok pörgőitek. Mikor a századik botütés elpüffent, Kovács János fáradtan állott odább, Hoványi Mihály pedig fölemelte a lóczát, hogy azt bevigye. De e perezben egyet fordúlt vele a világ és hangtalanul összerogyott. Meghalt a vetélytárs botütései alatt. Hamvai Sándor. vezette, melyeket emberi tudomány alig tudott e halálos ölelésből széttbontani, melyek hyme- nacosát a felhőkbe dobált és onnan alázuhant kocsik széthulló recsegése képezte, melyek utóhangja gyanánt messzelakó özvegyek és árváknak kínos zokogása hatol hozzánk . . . ! Szives olvasó! Fordulj baloldalodra és pihend tovább hajnali álmodat! Csak két tehervonat volt! De ha eléd lép a könyörület szava és feleslegedből vigaszt kér ama könnyek enyhítésére, melyeket a hivatásuk áldozatául esett vasutasok árvái hullatnak az áldozatnak idegen rögökön elfojt véréért — akkor adj — és adj jó szívvel!! Drnmár János. Nyolczszáz Lázár. — Nagy a szinósznyomor. — ... És összegyülekeze a nyolczszáz Lázár, kik ime lemaradtak a dicsőség lakomájáról és még a kenyérmorzsákhoz sem jutának, melyeket amazok, a dúsak, a szerződéssel bírók, a dicsőség kenyerén osztozók és hírnév italát szür- csülők lakomáik asztaláról a földre hullajtanak dőzsölésük közepette. Összegyülekezének és tanácsot tártának: ha volna-e segedelem számukra és összeverődhetnének-e társaságba, hogy az ország népét művészetükkel gyönyörködtetvén kenyeret szereznének, mely éhüket elveri és ruhákat, mely testüket befedné . . . Szóval nyolczszáz színész van szerződés nélkül, kitéve a tél minden sanyuruságának. A nyolczszáz között elismert jó erők, valódi mü- nészek és művésznők mintegy százan, a többi csak aféle nép és katonaság. Köztük van nem egy kedves ismerősünk, kik szerződést nem kaptak, mert az igazgatóknak — tisztelet a kivételnek! — csak olcsó erők kellenek. Kétszáz koronás tenoristák, hősszerelmesek, drámai hősök és legfeljebb négyszáz koronás énekesnők. És szerződtetik a jók, a művészek helyett a kezdőket, néha tehetséges, de .egtöf .szőr gyatra kezdőket s amazokat, akik közönséget teremtenének, éhezni hagyják. Uj társulatok felállítását, állami segélyezés mellett való játszást emlegetnek a szegény színészek. Hiszen igaz, igy is lehetne segíteni vagy kétszázon, a többiek pedig éheznének tovább. Más medecina kell ide. Keserű kicsit, de feltétlenül gyógyító. A rőföt megunt kereskedősegédek, a gyalu- forgácstól undorodó asztalos legények, a csiriz szagától mámorossá vált csizmadia-legények, a bádogosok, könyvkötők s más tisztes ipart tanult színtelen színészektől kell megszabadítani a többit, a művészeket. Ne engedjék meg nyakra- főre a fővárosban s vidéken a szinésziskolák felállítását s ami tő, ne vegyenek fel tanulókul mindenféle iskolavégzetlen elemet. A színésznek ma már ép oly széles ismeretekkel kell bírnia, mint bármely tudományos pályán levőnek s ezeket ott — a zugiskolákban pláne — soha meg nem szerezhetik. A kortina hasogatások ideje lejárt, a Dicsőffy Lorándok már Szilas- balhásou sem hatnak. A házmester kisasszonyok sem lehetnek primadonnák, ha még oly szép alakjuk van is. A mai primadonnáknak többet kell ludniok, mint egy szalon dámának. Le kell csukni a sorompókat! ... A színészek közül a tehetségtelen, bárdolatlan, egyáltalán színpadra képtelen alakokat vissza kell terelni a gyalu, rőf és csirizestál mellé. Ha a salakja elhullik, a javának jut kenyér még akkor is, ha uj területi igazgatóknak is adnak játszási engedélyt. Maguk a színészek is bevallják, hogy sok a selejtes elem, hát szabaduljanak meg tőlük, mert különben az olcsó emberek nőnek a jók nyakára s dúskálnak a jóban, inig emezek éheznek, nyomorognak. Le a sorompókkal! Ki a salakkal a színházak csarnokaiból!
