Nagybánya, 1909 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1909-02-25 / 8. szám
Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. É Felelős szerkesztő* Szerkesztőség és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. GLY MIHÁLY. 1 Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. Megújuló jeremiádok. Február 24. Karnevál herczeg ragyogó, színes, pajkos nótákra és habzó serlegek kocz- czintására mindig kész udvarával a mai hajnali kakasszóra odahagyta aranyos trónusát s búcsút vett hódoló allatvalói- nak sokaságától. A báltermek mámoros, illatos levegője még izzó; a parketten itt-ott elhervadt, apró virágcsokrok, elvesztett kotillonok, rendezői jelvények, félredobott groteszk álarczok, elüldözött selyem szalagocskák hevernek, édes emlékei a húshagyó-kedd éjének s talán valami bűvös Röntgent-sugárral láthatók volnának a csalódott remények, az elröppent illúziók, a kijátszott vagy összetört szivek: de már felhangzik a pirkadó hajnal kékellő világosságában a majdnem kétezer esztendős figvelmeztetés — memento mori! A tündérvilág burleszk Arlecchinói- val, bájos Pierettjeivel, délczeg spanyol grandjaival és igéző Satanelláival romokban hever és a szürke élet prózája már csak hamut igér. Hamut a fejre és magunkba szállva vezekeljünk, kiki ahogyan tud. Mert ma, a rohanó század e tul- müvelt s idegességig finomult napjaiban a vezeklésnek is számos gradusa van: a kupolás templomok boltíveinek félhomályától a heringlakomáig, a kifizetetlen selyemruhák számláitól a lejárt váltók prolongálásáig. A vezeklésnek ez első pillanataiban, még katzenjammeres fővel, fülünkben a bostonok édesen zsongó muzsikájával, még egyszer átéljük a lezajlott hosszú farsang szerfölött rövid, szinte egymásra toriodó napjait. S bevalljuk, mert be kell vallanunk, hogy valami kijózanodás-féle vesz erőt rajtunk. Mi tagadás benne, Karnevál herczeg ez évi birodalma majdnem csődbe jutott s majdnem likvidáczióra került. Legelső sorban is több oly ténczmulatság fölött kondidt meg a lélekharang, melyhez a régi múltakból oly sok szép hagyomány, hírnév és édes emlék fűződik. Hogy többet ne is említsünk, hova tűntek el az Ifjúsági Kör régi nagyhírű báljai; hová a kereskedők s kereskedő ifjak zamatos, népszerű tánczmulatságai? A rendezett tánczestélvek pedig csak immel-ámmal sikerültek, melyeknek számadásaiban a felülfizetések és jegymegváltások vagy túlhaladták, vagy legalább is egalizálták a belépti-dijakat, ami pedig azt jelenti, hogy a távollevők száma még mindig nagyobb a megjelentek számánál. Hogyan? Hát a mulatás vágya is kihalt volna már a magyar társadalomból? Aligha! A családok visszavonulásának mélyebb okai vannak. A legtöbb bál a jótékonyság jegyében foganlatik. A jótékonyság nemes és magasztos erénye előtt tisztelettel hajtjuk meg lobogónkat s hódolattal adózunk mindazoknak, kik valóban messzemenő áldozatokat helyeznek a jótékonyság oltárára. De mégis azt tapasztaljuk, hogy a jótékonyság jegyében fogant mulatságok legkevésbbé szolgálják a jótékonyságot s legalább is nem oly arányban, mint aminő arányban a hozott áldozatokkal szemben jogosan ellehetne várni, miből önként következik, hogy a társadalom áldozat- készsége sokkal nagyobb arányban van igénybe véve, mint azt az elért eredményekhez mérten a jótékonyság szép és varázsos titulusa alatt megkövetelni lehetne és kellene. S ennek a mathema- tikai nagy aránytalanságnak a szülőoka az, hogy mulatságainkból teljesen kiküszöböltük a régi jó patriárkális élet egyszerűségét s midőn a fővárost s a nagyobb városokat utánozva, egymással vetekedve, tulliczitálva, igyekszünk estélyeinket minél nagyobb fényben és ragyogásban csillogtatni, szem elől tévesztjük a czélt: a jótékonyságot. így történik azután, hogy a nagy bevételeket is felemésztik a nagy kiadások. Tagadhatatlan, szép a főváros s a nagyobb városok estélyeinek csillogása, ragyogása, de ne feledjük, hogy ez estélyek mindenikének meg van a maga közönsége s a jótékonyság hatalmas folyóját ezer és ezer helyről fakadó források dagasztják, mig a mi mulatságainkat ugyanegy közönség tánczolja, bosszan- kodja, vagy unja végig. Ugyanegy közönség, melynek zömét a hivatalnok világ szolgáltatja. Pedig mi tagadás benne és sohase pironkodjunk érte, a mi kegyetlen beamteri életünk nem reális alapokon nyugszik. Látszatra van berendezve s a legtöbbnél a keserves gondoknak szakadatlan lánczolata. És mégis a csillogás, a ragyogás, a feltűnni vágyás nemcsak az estélyek rendezésében nyilvánul meg, de rikitöan mi magunkban is, pedig rajtunk múlnék, hogy egyszer s mindenA „Nagybánya“ tárczája. Téli hangulat. Hideg világ van ott künn, Süvölt a tél viharja, Dobjunk néhány hasábot A tűzre, hadd lobogjon! Hideg világ van ott künn, Jer, édes, emlékezzünk A tovatűnt tavaszra, Kék égre, napsugárra. Kék égre, napsugárra ! Édes madárdalokra l Szerelmes óráinkra A méla, csöndes erdőn! S mint uj hasáb felszítja Az alvó tüz parázsát: Szívünk a szép emlékek Kigyuló melegénél Hadd lángoljon fel újra ! Endrödi Sándor. A hivatás áldozata. — Francaidból. — R. hírneves tanárt falura hívták, hogy ott egy gazdag beteg földesurat meggyógyítson. Éppen beállt a válság, s több órai idézés után tudtára adhatta az aggódva virrasztó családnak, hogy a beteg élete meg van mentve. Elhalmozták hálanyilatkozatokkal s rá akarták bírni, hogy reggelig maradjon a kastélyban, hogy ott kipihenje magát. De nagyon sietett, mert másnap reggel ismét a fővárosban akart lenni, hol orvosi gyűlést tartottak. Két tüzes lovat fogtak a szán elé, s a tanár meleg bundába öltözve s ennivalóval dúsan ellátva útnak indult. Nagyobb biztonság kedvéért még két pisztolyt is dugtak a zsebébe, sőt még a régi meghitt kocsist is fölfegyverezték. Alig mentek egy félórányira, mikora lovak az országút közepén reszketve megálltak, s nem akartak tovább menni. Egy férfi, ki tolvajlámpást tartott a kezében, a szánhoz lépett, s kalapot emelve igy szólt: — Kartárs ur, megengedi, hogy a legközelebbi faluig önnel mehessek. Szegény haldokló női betegem van ott. A tanár felismerte a fiatal falusi orvost, kivel a kastélyban találkozott, s akire az ő jelenlétében alig vetett valaki ügyet. — Szálljon föl, — felelte a tanár leereszkedően. Ez a kérés azonban kellemetlen volt rá nézve. A fiatal orvos helyet foglalt a tanár mellett s a lovak ismét, megindultak. — Nagy szívességet tenne nekem, kartárs ur, ha megnézné velem szegény betegemet, — kérte a fiatal orvos. — Talán megmenthetné. — Sajnálom, de nem érek rá. Nem késle- kedhetem, — mormogta a tanár, s a hideg levegő ellen kendőt tartott a szája elé. — Nem tenne nagy kerülőt, kartárs ur, — szólott kis szünet után újra a másik. A tanár már boszankodni kezdett a fiatal kuruzslóra, ki folyton »kartárs ur»-nak szólította. — Mi baja tulajdonképpen az ön betegének ? — kérdezte türelmetlenül. — A legnagyobb fokú tüdővészben van. — No hallja orvos ur, az ilyen mindennapi esethez csak nem szükséges az én jelenlétem ? — Ön azt hiszi, hogy nem segíthet már a szegény asszonyon ? — kérdezte a falusi orvos különös mosolylyal. E szavakra a tanár a szán szögletébe húzódott, s mérges tekintettel nézte végig aranyke- retü szemüvegén át utitársát, azután nyomatékosan igy szólt: — Az én időm, fiatalember, mit a legmagasabb tudományoknak szentelek, nagyon drága arra, hogy falura menjek, s ott felcserekkel vetélkedjem. — Pedig mégis ezt tette, kartárs ur, mikor a dúsgazdag földesur betegágyánál engemet fölváltott. Tehát még egy felcserrel is vetélkedik az ember, mikor nagy jövedelemről van szó. — Kérem, mérsékelje magát, — csattant föl a tanár. — Feledi, hogy kivel beszél? — Egy kartárssal, — felelte amaz makacsul. — Mert kartársak vagyunk, ha gyógyítási módunk el is tér egymástól; mert én főként szemorvos vagyok. A szegény emberek azért hívnak, mert azt tartják, hogy nem rendelek nekik drága gyógyszereket. A gazdagoknak nincs bizalmuk hozzám; az imént láthatta a kastélyban. Pedig csak nekem köszönhetik, hogy féltett betegük
