Nagybánya, 1909 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1909-04-08 / 14. szám

Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden Léten csütörtökön reggel 8—12 oldalon.

Felelős szerkesztő:

ÉGLY MIHÁLY.

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula kffnyvkereskedó Üzletében is.

Husvét ünnepén.

Április 7.

Az emberiség megváltásának megrázó tragédiáját évről-évre megünnepelik a keresztén}7 egyházak, felmutatva a vértől és könnyektől áztatott keresztet, a meggyötört, a megalázott és elárult Istenembert, a gyűlölet nélkül való, megváltó Szeretetet, aki végtelen nagyságában és irgalmában a kereszt szégyen halálát szenvedte.

Évről-évre megismétlődik előttünk feketével boritott templomainkban e bus történet, amelynek komor jelenetei saját sorsunk végzetét tárják elénk. Hiszen a nyomorúságos életünk sem egyéb, mint a szenvedéseknek, csalódásoknak, megtört reményeknek kálváriája;, amelynek végpontjánál a halál tartja elénk der- , mesztő karjait.

Küzdelmesen élni, csalódottan szenvedni és meghalni: ez az ember életének története, melynek sötét hátterét ha eny- hiti is a mulékonv örömnek nehány bágyadt sugara, de alapjában a tragikus kifejtésében azon semmit sem válloztat.

A husvét ünnepén mintha pillanatnyi szünetet tartana ez a hatalmasan zakatoló gép, amely a küzdő emberiség lármájával, örömeinek, bánatának ezernyi megnyilatkozásával válik hangossá.

Az emberek szive a Megváltó szenvedésein megremeg. Kedélyvilágát a vailás

melánkoliája uralja, idejét a templomokban tölti, távol idegenből szerettei keresik föl s lelke fogékonvnyá válik nemesebb impressiók felvételére.

Ez az idő alkalmas arra, hogy a mindennapi élet közönséges dolgain felülemelkedve, egy tisztultabb látókör nemesebb irányai felé vezessék gondolatait. És akkor önkéntelenül feltárulnak előtte az őt körnvezó társadalmi életnek nvil- vánulásai, azé a társadalomé, amely a létküzdelmek szenvedelmes harczában több sebtől vérzik, mint amennyi rózsaszirom hull reá az élet örömeiből.

Ne menjünk tovább e város társadalmi életéből, hová lett annak mosolygó arcza, mely kedves vonásaival elbűvölte a messze földről idetévedt idegent; egy közös dobbanásba egyesitette lakóinak szivét és anyagiakban nagy szegénységét az érzelem és értelmi gazdagság oly kincseivel pótolta, mely messze földön"híressé tette igazán »nagy« nevét.

Soha, fájdalom, soha sem sülyedt e város társadalmi élete olv mélven alá a

y y

békétlenség a visszavonás és a kölcsönös szeretetlenség örvényei felé, mint manapság. Ma már az érzelmi kötelékeket nem csupán az ellenszenvek rideg kezei tépik szét, de a nyilt és ennél is csúnyább orvtámadásokkal az egyéni becsület is közprédája lesz a vaktában tomboló szenvedélyeknek.

Volt idő Nagybányán, német világnak nevezték, amikor a város egyetlen családi kör vala, amelynek meleg tűzhelyénél szeretetet és békességet talált minden benszülött és idegen; meglehet, hogy németül is beszéltek, de őszinte, becsületes, magyar szivvel éreztek.

Az idők változtak. A megélhetés gondtalan verőfényét az anyagi gondok felhője homálvositotta el, a nap nem ragyogott oly fényesen, de még mindig melegség áradt belőle. Ekkor még ott ragyogott a város hírnevében a kedélves- ség, szeretet és barátság ékköve s a nagybányai Ifjúsági Kör nem vette fel programmjába azt, hogy megtartandó a közömbösség hidegségét, többé nem rendez semmiféle mulatságot. Hát még a fiatal emberek kedélyvilágában is pusztít a fagy s lefonyasztja a kikeletnek alig nyílott virágait . . .

Milv szomorú elernyedése nvilat«/ y

kozik meg e kipattant sebekben társadalmi életünk betegségének.

Mily végtelen leverő ez azok előtt, akik egykoron a maga fényességében, életkedvtől duzzadó örömök között látlak a most rideg és kifosztott kedélyű Nagybányát.

Husvét van, a föltámadás ünnepe!

Diadalmas énekek között, tömjénfüst árjában emelik a győzelem trónján a szeretet, a megváltás, az élet fenséges

A „Nagybánya“ tárczája.

Beszélgetések a „Vörös rák“-ban.

— Irta : Vértesy Gyula. —

Remélem, hogy az úgynevezett nyájas olvasó a cim elolvasása után tisztában van azzal, hogy elegáns szalon helyett, füstös korcsmába került, mert »Vörös rák« név alatt csakis butik- szerű helyiség szerepelhet.

Szinte csodálatos is volt, hogy úri emberek nem resteltek ott üldögélni a piszkos korcsmában, a bicskanyitogató, rabvallató bor mellett. Úri emberek, akik szépen elpityizälgalhattak volna a maguk tiszta lakásán is, vagy a szóló hegyi borházakban is, zamatos, jó gyarmati borok mellett. Dehát ez volt a gyarmati szokás.

A »Vörös rák« olyan divatban volt, akárcsak Pesten a Hungária vagy Bécsben a Sacher.

Hivatalos órák után, mikor délutánonként a vén megyeház öntötte ki nagy sötét odújából a tisztviselő urakat, a legtöbb ur meg urfi egyenesen a »Rák«-ba tért be üdülni. S a családos urak onnan kászolódtak haza a családi tűzhelyhez nyolcz-kilencz óra tájban; a legény-urak pedig ott maradtak továbbra is vacsorázni. A vacsora aztán belenyúlt az éjfélbe, néha még a hajnalba is.

Hanem most kivételképen, vagy talán tekintettel arra, hogy a hónap 29-ikét mutatta a piszkos falon, Keresztelő Szent János képe alatt,

madzagon fityegő sok-sok kutyafüllel ellátott kalendárium, elég az hozzá, hogy mindössze két urfi ült az uriszobának nevezett korcsmaszobában.

Az egyik vidáman beszélgetett Tasi György korcsmáros ur tenyeres-talpas leánymagzatával: Marosa kisasszonynyal, a másik pedig szó nélkül szivta az ötös kubáját, miközben kitöltötte a há- romdeczis üvegből a maradék-cseppeket is.

Az urak, tisztviselők a vármegyénél; a vidáman beszélgető ur: Szilágyi Tamás; a csöndesen, szomorúan ivogató pedig: Cserépy Pista. Szilágyi ur már idősebb legény, első aljegyző ; Cserépy pedig csak nemrég került ki az egyetemről, a közigazgatási gyakornokság díszes, de nem túlságosan jól javadalmazott állásába.

A hallgatag legény, úgy látszik, gondolkozik valamiről, valakiről. Elfogták a lelkét azok a bohókás szerelmi emlékek, amelyek huszadik évünktől kezdve egész harminczadik évünkig kínozni szokták a lelkünket.

Mint afféle illatos, fehér árnyak ellebben- nek előttünk a szerelmek, a tekintetek, a mosolyok, csókok s könnyek emlékei s egyszerre csak, minden különösebb ok nélkül, egyszerűn az emlékek hatása alatt, fájni kezd a szivünk és sajogni kezd a lelkünk.

Szerencsére azonban ez csak olyan heveny- jellegü szívbaj: nem szervi, csak szerelmi baj. Cserépy urnái, úgy látszik, most van kitörőben. Pedig neki még annyi joga se lenne tulajdonképen a szerelmi elfogődásokra, mint másoknak. Mert azok az ő emlékei, melyekre most visszagondol, nem is igazi emlékek, csak egyoldalú, szentimentális hangulatok pislogó visszfényei. És mégis elfoglalják a lelkét teljesen. Beszélhet ő tőle Szilágyi Tamás amit akar, ő nem is hallja.

A lelkére, bolondos, fiatal lelkére rászállnak a semmiségek emlékei.

Az a kis gyönyörűség is, mely egyszer-két- szer érte őt az egész hosszú, meddő vágyako- zási idő alatt, amig bolondult Mayer Olga kisasszony után, mindössze annyiból állt, hogy tán- czolt vele egy-egy túrt, néha vacsorázott náluk, de akkor is alig beszélt vele egy-két szót, mert lefoglalták előle az élelmesebb, meg öregebb legények.

Szóval, alig kötötte valami hozzá. Miért is búsulni most, hogy megkapta az eljegyzési kártyát. Hát férjhez megy máshoz Ez csak természetes, hiszen ő nem is számított rá komolyan soha. Nem is számiihatott volnál.

Az a leány tulajdonképen idegen volt reá nézve. Talán nem is élt a szivében iránta igazi vonzalom. Csak megkívánta a szépségéért, vagy a vagyonáért.

Belepirul ebbe az utolsó gondolatba s úgy érzi, mintha magával ezzel a gondolattal befertőzné szerelme eddigi ártatlan tisztaságát.

Mert hiába, hiába, akárhogy is akarná tagadni, szereti ő azt a leányt. Ha nem szeretné, nem fájna úgy a lelke utána.

— Olga, Olga — mondogatja magában a szerelmes gyerekek sablonos szokása szerint; majd újra előveszi a reczés szélű kartonlapot.