Nagybánya, 1908 (6. évfolyam, 27-53. szám)
1908-12-31 / 53. szám
2 NAGYBANYA 1908. deczember 31. natokban, komolyabb mérlegelés után, azonnal kitetszik annak hiábavalósága. Ugyan ki is tehetne papiralakjában egy nagyszállóra reális és kötelező Ígéretet, kivált akkor, amidőn a nagyszálló építése esetleg még két évnél is több időt vehet igénybe? Ki tudná azt ma, hogy milyenek lesznek akkor az üzleti viszonvok, hiszen látjuk, hogy a szocziális hullámverések szinte hétről-hétre változtatják a gazdasági konjukturákat! S e czéltalan indiványnyal szemben, mely csak elodázást rejteget magában, nemcsak városunk társadalma, mely évek óta sínyli egy megfelelő díszterem hiányát, de a kereskedők s iparosok is sovárogva lesik a nagyszálló felépítését, hiszen annak bekövetkeztétől már csak a nagyszálló tetemes üzlethelyiségeire s az idegenforgalomra való tekintettel is, joggal várhatják helvzetük jobbrafordu- lását. A tizenkettedik óra ütött s ennek a jól megfontolt, hányt-vetett kérdésnek természetes előretörését megakadályozni többé aligha lehet s mi hisszük, de látjuk a hangulatból is, hogy ez indítvány fölött napirendre tér a közgyűlés. ... Ez év eredményeiből pedig a jövő évi munkálkodásunkra nézve vonjuk le a tanulságokat, hogy a siker e két szóban található: viribus unitis! Év végén. Deczember 30. Mini a tövig égett mécses, még egy-kettőt lobban az ó-esztendő s abban a szempillantásban, amikor régen kihunyt társaihoz tér meg, kigyullad az uj, hogy fiatalos tüzével, frissen lobogó lángjával besugarazza a világot. A távozó magával viszi batyujában a beváltatlan Ígéreteknek, valóra nem váltott reményeknek egész garmadáját. Az érkező mosolyogva kínál uj ígéreteket, uj reményeket. Beváltja-e vájjon? Nem tudni. A jövőnek sűrű fátyol borította titkait nem látja senki, fürkészni sem szabad. Az embernek be kell érnie azzal, hogy szivébe reménységet, hitet és bizalmat oltott egy jóságos, szelíd kéz, egy láthatatlan hatalom, amely gondos szemmel virraszt felettünk s a melyhez fölemelkedni jól esik, hálás szóval és panasz- szal egyaránt. Búcsúzzunk az ó-évtől. És ne zokszóval illessük. Ne vádoljuk meg azért, ha nem is teljesítette mindazt, amit tőle vártunk. A búcsúnk legyen csöndes és meghatott. Emlékezzünk visz- sza tovasuhant napjaira, napjainak tovaröppent óráira s bizonynyal fogunk találni köztük szépet is, olyat, amelyet kedves emlékképpen kell megőriznünk lelkűnkben. Fogunk köztük találni egy-két boldog napot, órát vagy perczet, amelyeknek édes melege jótékonyan enyhített sok hideg, sötét és kínos pillanatot. Behantolt sírok között fogunk találni egy-két szál virágot, sivár pusztaságokon egy-egy üdítő forrást és zordon zivatarban egy-egy átvillanó fénysugárt. Érjük be ezzel. Simuljanak el homlokunkról a bánat, a harag redői. Elmúlt. És vissza nem tér soha többé. Mondjunk neki csöndes, békességes isten- hozzádot. Köszöntsük bizalommal az uj esztendőt, a mint ő is biztató mosolylyal ajkán érkezik közénk. Fogadjuk őt, mint jóbarátot, aki a legjobb szándékkal közeledik hozzánk, és szives rokon- szenvvel nyújtja felénk jobbját. Szorítsuk meg és folytassuk vele utunkat. Amerre vezet, arra kell mennünk. Ha útközben tüske vérzi meg a lábainkat, ne siránkozzunk és ne panaszolkod- junk. Lehet, hogy azután napsugaras útra jutunk, ahol millió illatos virág bókol felénk és melodikusán csevegő patak kínálja üdítő vizét. Ha hegynek vezet és vei'ejték üli meg a homlokunkat, ne szitkozódjunk. Lehet, hogy a túlsó oldalon kedves ösvény vezet le a völgybe, ahol vendégszerető tanya, dúsan terített asztal és dagadó párnákkal vetett puha ágy várakozik reánk. Balsors a hitünket meg ne ingassa, jószerencse ne tegyen elbizakodottá. Vágyainkban, reményeinkben ne legyünk túlzottak, mert ez biztos csalódáshoz vezet. Legyünk bátrak, elszántak s emelt fővel, de imádsággal ajkunkon, köszöntsük az uj esztendőt, imádságunk szálljon Ahoz, aki az idők végtelenségének magasán trónol, s kérjük tőle, hogy legyen irgalmas hozzánk. Kímélje meg csapástól hazánkat, családunkat és az egész emberiséget. Hogy legyen békesség a földön és a szivekben. Üdv neked, ifjú év! Az év története. Január 2. A pénzügyminiszter Bányay István miniszteri fogalmazót s. titkárrá nevezi ki. 2. f Lengyel Lajos. 5. A Polgári-Kör vizkereszti lakomája. 5. Csüdör Lajos takarékpénztári igazgatót az igazgatóság aligazgatóvá választja. 11. Az Iparos Ifjak Önképzőkörének táncz- estélye. 20. A király dr. Virágh Bélát a fehértemplomi törvényszék elnökévé nevezi ki. 21. f özv. Lipniczky Ferenczné szül. Gres- ner Erzsébet. 25. Fernezelyi kénsavgyár megnyitása. 26. Kaszinó közgyűlése. 26 A Polgári-Kör közgyűlése. 26. A Részvénytakarékpénztár közgyűlése. 27. *J* Moldován Lajosné szül. Madán Helena. 28. A király Mikő Béla m. kir. főmérnöknek nyugdíjazása alkalmával a bányatanácsosi czimet adományozza. Február 1. Az Ipartestület bálja. 2. A Kereskedelmi Bank közgyűlése. 2. Almer Károlyt a Kereskedelmi Bank igazgatójává választják. 2. A ref. presbitei’ium Miszly Mihályt s. lelkészszé választja. 3. A nőegylet közgyűlése. 5. f Thaisz Demidoff Kornélia herczegnő. 5. Ferkai Jenő festőművész házassága Kurovszky Arankával. 8. f Tóth Jánosné, kincstári főorvos özvegye. 8. Boromisza Tibor festőművész esküvője Torday Mimivel. 9. A Muzeum-egylet közgyűlése. 16. A pénzügyminiszter Révai Károly nagyági kezelőtisztet a nagybányai bányaigazgatóság kezelési osztályának vezetőjévé nevezi ki. 17. Sólyom Ferenczet az ipartestület jegyzőjének választja. 18. Az Aurora közgyűlése. 22. A muzeum-egyesület alelnökévé dr. Rentz János főgimnáziumi igazgatót választja meg. 22. f Weisz Györgyné szül. Divald Berta. 29. A ref. egyház batyubálja. 29. A g. kath. egyház batyubálja. 29. Majthényi József főgimnáziumi tanár esküvője Kulin Margittal. Márczius 1. Szűcs Jenő esküvője Csepey Kati- czával. 2. A Petőfi-önképzőkör nagy hangversenye. 2. Robellyné Thaisz Fány veresvizi telkét a nőegyletnek adományozza sugyanakkor az elnökségről lemond. 3. PolgáK Kör húshagyó estélye. 3. f Lukács Jenő öngyilkossága. 8. Kereskedők s kereskedő ifjak közgyűlése. 10. Imre Károlyt az ipari hitelszövetkezet könyvelőjének választja. 10. f Bay Béla. 10. A gazdasági telepet állami kezelésbe veszik át. 12. Dr. Gondos Mór járásorvossá történt kinevezésének 25. évfordulója. 13. f Kovács József. 14. A képiselőtestület ünnepi közgyűlése a szabadságharcz 60. évfordulója alkalmátemedett és nem törődött vele, mint csetlik- botlik s töri kerékbe a szép magyar szót. Amellett olyan szelíd, becsületes tekintettel nézte Horváthnét, hogy az meg sem haragudhatott, hanem szívesen nevetgélt minden mondásra, mert mindenképp fura volt a morva tiszt ur széptevése. Mintha mégis tetszett volna neki ez a jóindulat. Annál bántóbban kaczagtak a hadfiak s az egyik kapitány végre odaszólt Havraneknek : — Hadd el már Ottó! Mit bolonditod ezt a becsületes özvegyet ? A figyelmeztetésre Horváthné megrezzent, a vér felszökött arczába, egész a halántékáig, aztán felkapott nehány asztalkendőt, mintha csupán azért jött volna be és kisurrant a söntésbe. Most a tisztek rátámadtak Havranekre, aki nem győzött védekezni a tréfás incselkedések ellen. — Hát megtanított már szerelmet vallani? — Eh, léhák és irigyek vagytok! Nemsokára el is hagyta társait a főhadnagy ur. — Hajnalban ki kell rukkolnom! Viszem az ujonczaimat. Jó éjt! II. S amikor másnap elmasiroztatta zászlóalját a szép Horváthné ablakjai alatt: édes örömmel szivében gondolt arra az ágyra ott a hálószobában, annak fehér párnáira, amelyeken a menyecske most pihen, tán éppen róla álmodva . . Vájjon úgy van-e? És sóhajtva ment tovább katonáival. Alig győzte várni, hogy dél legyen. És folytatta az előtte való napi ingerkedést, udvarlást. Néhány nap múlva már nemcsak délben és a vacsora alatt, hanem villásreggelire és uzso- nára is betért a kantinba. S nem telt bele egy hónap, már a lakásában is tisztelgett az özvegynél. Amint ennek hire futott, pedig óvatosan intézte a látogatást, a finyásabb tisztecskék jónak látták, hogy megbotránkozzanak. — Mi lesz ebből, csak nem akarja feleségül venni Havranek ? — Na hiszen 1 — förmedt társaira a gőgös Petrovics hadnagy, korcsmárosnéból főhadnagyné? Lehetetlen! — Lehetetlen! Ezt a visszhangot az egész társaság adta meg. Hisz előbb le kellene köszönnie a rangjáról Havraneknek. — Vagy menjen át a honvédséghez vagy a landwehrhez ... Ott még az ilyen lehetséges, legalább a társak eltűrik. S a »közösek« e lenéző ítéletét kellő szánalmas mosoly kisérte. — De hát ha csak egy kis — no igen, egy kis szeretkezés, ebbe meg az asszonyka nem megy bele . . . Ismerem. Felsültem nála . . . Pedig hát, csak külömb legény vagyok, mint Havranek. És Petrovics hadnagy öntelten nézett körül. — Na! Na! A Havranek is szép szál legény. Az a fekete szem, a fekete bajusz, a sürü szemöldök . . . Van »race« ebben a ficzkóban. S az asszony viszont szereti. Majdnem mindennap ismétlődött az efféle pletykálás ... A világ pedig folytatta futását.. Az ujonczokat tovább nyaklevesezték ... És Havranek erősen haladt a magyar nyelvben ,. . III. Egy este az elbizakodolt Petrovics hadnagy uj kérdést vetett fel: — Tudjátok-e kicsoda Havranek atyja ? Hehehe! Most tudom, honnan a nagy rokon- szenv ! — Nos ? Nos ? — Hát az öreg Havranek — vendéglős. — Ah! — Igen, jómódú . . . voltam is az éttermében Olmütz városában. Mondhatom, jól főz és a söre iható. Halk nevetés támadt. A tiszt urak, kik majdnem mind irigyelték Havraneket, hogy czélt ér a menyecskénél, nekihevültek: — Zsák hát megtalálta a foltját! — Zsák? No ebben az esetben a pénzes zsák nem Havranek, hanem Horváthné. Tudjátok-e, hogy az öreg Havranek kitagadta a fiát? — Ne mondd! És miért? — Valahogyan rájött, hogy nem is a fia. — Nem a fia? Ez az Ottó? De hát . . . — Csitt! . . . Elég az hozzá, hogy az öreg Havranek is valamikor kántinos volt. — És szép volt a felesége. — Ahá! — Aztán oda is tisztek jártak . . . Nyalka Petrovics hadnagyok és még veszedelmesebb Havranek főhadnagyok . . . — Értjük! . . . Hehehe! — És az öreg most jött rá? — Többet nem mondok ! — De hát a menyecske ? az ittenit, a mostanit értem. Sok a pénze? He? Te mindent tudsz , , . Érdeklődtél is . . ,
