Nagybánya, 1908 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1908-01-16 / 3. szám
VI. Előfizetési Arak : Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. E Felelős szerkesztő: Szerkesztőség és kiadóhivatal : Erdélyi-ut 22. szám, hova a , lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. G L\ MIHAL Y. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő Üzletében is. Lapalapitás. Január 15. Városunkban már a legközelebbi napokban egy uj társadalmi hetilap indul meg Szerkesztője Ajtai Nagy Gábor, tehetséges, ambicziózus fiatal ügyvéd; főmunkatársa pedig Jeney Gyula, a számvevőségi tisztviselői karnak nem kevésbé fiatal, rokonszenves tagja. Ha nemes aspiráczióktól hevitve, duzzadó erőtől és tettvágytól sarkalva a fiatalság frigyre lép, hogy itt a végvidéken a magyar kultúrának egy újabb hajlékot emeljen, a nemzeti állameszmének őrt állója iegyen; hogy versenyre kelve öregebb bajtársaival ez ősi város előha- ladását, felvirágoztatását előbbre vigye; hogy e város társadalmi életébe pezsgőbb, egészségesebb vérkeringést idézzen elő; hogy szines bokrétába kötveapoe- zis hajtásait bármily szerény oltárt emeljen a magyar irodalomnak, — bizonyára mi volnánk a legelsők, kik az uj lap bölcsőjét szeretettel állanánk körül, kik biztatnék, támogatnék és segitenők a lelkes fiatal vállalkozókat nehéz munkájukban, hiszen rögös és tövises az az ut, melyen a szépséges tündérleány fölkeresésére indulnak. De a dolog nem igv áll. Nem mintha e nemes czélok szolgálatára a szerkesztőség ambicziózus tagjait alkalmatlanoknak vagy képteleneknek tartanánk, de az uj lap oly viszonyok és körülmények között születik meg, melyek e czélok őszinte szolgálatát szinte már eleve kizárják. Nem restelkedünk, de nem is félünk, bár nem valami kellemes dolog, e viszonyokkal leplezetlenül foglalkozni, sőt tennünk kell azt annál is inkább, mert az uj lap életre hívásának számos körülménye egyenesen a mi reputácziónkat támadja meg. És itt teljesen eltekintünk a szerkesztőség tagjaitól, hiszen azon időben, midőn az uj lap eszméje felmerült, nagyon természetesen megnevezett szerkesztőségi tagok még nem is lehettek. A lapalapitás azon jelszóval kezdődött, hogy mi és igen tisztelt laptársunk a „Nagybánya és Vidéke“ annyira személyes (sic!) czélokat szolgálunk s jó magyarosan kifejezve, annyira egy követ füvünk, hogy lapjainkban a mi czéljaink- kal meg nem egyező czikkek napvilágot sem láthatnak Más szóval: klikkek szolgálatában állván, a város közönsége egy jó részének felfogása publiczitásra nem számíthat. A hány szó, annyi elferdítése az igazságnak! Nincs felhatalmazásunk s igv jogunk sem, hogy laptársunk nevében is szóljunk, de a múltak eseményeiből, melyek mindnyájunk szeme itt zajlottak le s igv le sem tagadhatok, a leszűrt tanulságok nemcsak minket, hanem akarva, nem akarva laptársunkat is érintik. E tanulságok pedig halomra döntenek minden kicsinyes gyanúsítást s nevetségessé teszik azon nagy előszeretettel korpoltált vádat, melylyel a lap alapítása kezdődött. Mik ezek a tanulságok? Erre mi is kérdéssel felelünk. Igaz-e, hogy éveken át, igen számos, sőt a legtöbb kérdésben, melyek a leg- vitálisabb városi érdekeinket érintik (városi nagyszálló, üveggyár, városi gazdálkodás, nyaralók, takarékpénztár, villam- világitás, függetlenségi párt stb. stb.) a legélesebb, sokszor késhegyig menő har- ezot vívtuk meg laptársunkkal szemben? Igaz-e, hogy mindezen kérdésekben mindkét lap hasábjain igen gvakran a lap meggyőződésével is szemben álló, a legellentétesebb czikkek jelentek meg, csakhogy a kérdés minden oldalról kellőleg megvilágittassék? Van-e oly pennás embere a városnak, aki a közügyekhez hozzászólani, azokat bármily irányban is bírálat tárgyává óhajtván tenni, bármelyik részéről visszautasításban részesült volna? Sőt mi magunk emlékezünk oly szerepelni vágyó egyénekre is, kiktől“ azt a fáradságot sem kíméltük meg, hogy elemi iskolai gyakorlattal és jártassággal megirt czikkeik slilszerü átdolgozására annyi időt fordítottunk, amennyi idő alatt két eredeti czikket is bízvást megírhattunk volna! S ha mindezek igazak, aminthogy megdönthetetlenül igazak, ugv miképen állhat meg az a képtelen vád“ hogy mi klikkek szolgálatában állunk, hogy “a mi hasábjainkon az ellenvélemények meg nem szólalhatnak? És ha e soraink után is a legkisebb kétség állhatna még fent, amit ugyan mi kizártnak tartunk, annak eloszlatására sorompóba idézzük az uj szerkesztőt, Ajtai Nagy Gábort, tegyen tanúságot: vájjon czikkei mindig nem a legkészségesebb fogadtatásra találtak-e ? Pedig az ő czikkei sokszor igen-igen kesernyések voltak s arra is alkalmasak, hogy a lap népszerűségét veszélyeztessék. Csak a városi képviselőválasztások után a függetlenségi párt ellen intézett támadását hívjuk emlékezetbe. S még ez a czikke is szives elhelyezésre talált. A „Nagybánya“ tárczája. Bohémiából. Kitör egy nóta még szivemből, Bolondos, bús melódia . . . És megsirat téged, te fényes, Te hervadó Bohémia! Adieu merengő, édes álmok, Ezentúl nem kaozag a tréfa . . . A végzet hozzám oly kegyes volt, Hogy im beamter — a poéta! — Körmölgetö, szelíd filiszter, Van itt a földön, hej de sok . . . És mondhatom — ez régi nóta, Hogy roppant mód vagyonosok. Kiizzik a láz két szemükből És dőzsölnek is néha-néha . . . És czélját doktor nélkül is tán Eléri mindenük poéta! Unalmas minden — ásitozva Eovom az utcza rút sarát . . . S alázatos vagyok, ha mondom, Mint egy francziscanus barát I Legfeljebb dévaj kaczagásom Gördül a némaságba néha,: így temetek el vágyat, álmot, Kern a beamter — a poéta! Oh, mert a bús beamter áldón Köszöni meg a nagy kegyet, Hogy néki is juttat a végzet Egy falat száraz kenyeret! Hogy semmi gondja az ebéddel, Bár szíve fáj s a lelke béna . . . /1 bús beamter üdvözülhet, De sajnos meghal — a poéta! Kegyetlen lesz a harcz, kegyetlen Tusára indult már a kettő . . . Ki birja majd tovább a kardot, Kern tudja más, csak a Teremtő! Csak — én ha sejtem, hogy romokba Dűl minden álom, annyi tréfa S a bús beamter elfelejti, Hogy élt szivében egy poéta . . . Hogy valamikor — könyüs álom,. . . De sok volt még a nóta, ének . . . És muzsikáló kedve is volt Egy szürke, bús fülemülének . . . De minthogy enni is szokás még, Sőt inni is úgy néha-néha : Minden nótából aktahalmaz S beamter lett a bús poéta! Fliesz Henrik. A nevelőnő. — Irta: Molnár Gyula. — Amóthy, 40 éves, magas, széles vállak, vöröses-barna szakái s bajusz, élénk barna szemek, a duzzadt ajkak körül állandóan hizelgő mosoly. Az alak elegáns és divatos, az arcz rokonszenves, bár határozottan ravasz. Mária, a felesége, 28 éves elhízott termet, széles csípők, az arcz gömbölyű, fölötte egyszerű, a tekintet jóságos, minden mélység nélaüli. Amélié, nevelőnő. 20 éves, sugár alak, ábrándos szőke fej, világoskék szemekkel. A hosszú nyak sajátszerü leányos bájt kölcsönöz lényének. Klárika, 5 éves, fürtös babaarcz, mitsem- mondó szemek, amelyek állandóan játékot látszanak keresni. Gyermekszoba. Nagyobb és kisebb ágy, könyvszekrény, nagy asztal, melyen szétszórtan mindenféle képeskönyvek, ákombákomos irka-firkák. A szőnyegen egy sereg kisebb-nagyobb szőke és barna baba. Az ablaknál női Íróasztal. Amelie az íróasztalnál levelet ír, a kis Klárika a szőnyegen hentereg s babát öltöztet
