Nagybánya, 1908 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1908-03-05 / 10. szám
2 NAGYBÁNYA 1908. márczius 5. látni, szem elől tévesztjük a czélt: a jótékonyságot. így történik azután, hogy a nagy bevételeket is felemésztik a nagy kiadások. Hiszen szép a főváros s a nagyobb vidéki városok estélyeinek csillogása, ragyogása, de ne feledjük, hogy ez estélyek mindenikének meg van a maga közönsége s a jótékonyság hatalmas folyóját ezer és ezer helyről fakadó források dagasztják, mig a mi mulatságainkat ugyanegy közönség tánczolja, bosz- szankodja vagy unja végig. Ugyanegy közönség, melynek zömét a hivatalnok világ szolgáltatja. Pedig mi tagadás benne és sohase pironkodjunk érte, ami kegyetlen beam- teri életünk nem reális alapokon nyugszik. Látszatra van berendezve s kivált a nagyobb családdal megáldottaknál a keserves gondoknak szakadatlan lán- czolata. És mégis a csillogás, a ragyogás, a feltűnni vágyás nemcsak az estélyek rendezésében nyilvánul meg, de rikitóan mi magunkban is, pedig rajtunk múlnék, hogy egyszer s mindenkorra véget vessünk a divat s az egymással való versenyzés e tomboló őrültségének, mely azt a fenséges komikumot szüli, hogy a zene andalitó hangjai mellett tépkedhetünk az estély költségein s vehetjük számba az újabb lejárati határidőket. A társadalom beteges nagyzási hóbortjában, nevetséges nagyképűségében már sokkal tovább ment azon vonalnál, melyen túl a nagy terhek alatt amúgy is roskadozó családjaink követhetnék. A visszavonulásra használjunk bármi ürügyet, bármi elfogadhatóbb, szebb czimet, a meztelen igazság mégis csak az, hogy egy-egy báli est oly terheket ró a családokra, miket fizetési pótlékok mellett sem bírunk s ha valahogyan képesek vagyunk is az árral úszni, egy éjszaka legfölségesebb hangulata sincs arányban a meghozott áldozatokkal, melyekért még az édes emlékek hangulatos sokasága s a gondosan kibenzinezett és elraktározott selyemruhák sem kárpótolnak. A jókedv, a gyöngéd figyelem ezer megnyilatkozásai, a fiatalos gondtalanság s a rózsás hangulatok okvetlenül ikertestvérei-e a selyemruhának? Csoda-e, ha ily körülmények között a bálok alkonya beállott s az ibolyaestélyek meg egyre népesebbek? Más nagyobb városokban is a keserű tapasztalatok, egy-egy elit-bál mérlegének összeállítása már me'gtermették a maguk egészséges gyümölcseit s a régi világ nagyhírű, legelőkelőbb zsentri-báljai „kartonbálokká“ változtak, melyen ugyanaz a régi, előkelő közönség nem ug}'an selyemben, de kötelezően viselendő kartonruhában ropja a tánczot, talán még nagyobb jókedvvel, mint valaha. A mi meghívóinkon az a tisztelet- teljes kérelem, hogy „a hölgyek kéretnek minél egyszerűbb ruhában megjelenni“, csak arra jó, hogy a hölgyek minél fényesebb toalettben jelenjenek meg ... Másik kiváló karakterizáló vonása a mi báli estélyeinknek a tulfeszélvesség s a társadalmi osztályok közötti válaszfalaknak nagy gonddal, szinte kirívó módon való megőrzése. Mulatságainkon láthatunk klikkeket, de nem láthatunk báli közönséget. Aki a klikkhez nem tartozik s balvégzete a bálterembe vezeti, az ugyan mulathat egymagában vagy a családjával, mert az ördög sem veszi észre jelenlétét. Akinek pedig csak egy Ízben is ily megalázó tapasztalatokban volt része, az ugyan másodszor nem fog kérni belőle. Vájjon hol volna feltalálható az a csodás arkanum, mely legalább a jótékonyság jegyében egy-egy estére összeolvasztani tudná széthúzó társadalmunkat? . . . Zokon ne essék, de említés nélkül nem hagyhatjuk azt sem, hogy mulatságaink rendezésében szörnyen kevés leleményesség, ötlet esség nyilvánul meg. Semmi attrakciója egyiknek sem, sablonszerű valamennyi. Már e tekintetben valóban példát vehetnénk más nagyobb városoktól, melyeknek estélyei bővelkednek a szenzácziós ötletekben. S ehez pénz sem kell, csak valamivel több szellem. Mi annak okát, hogy báli estélyeink sorából sok régi, hires mulatság kirekedt, s a meglevők pedig csak amugyasan sikerülnek, főleg az elmondottakban véljük felfedezni. Lehet, sőt nagyon valószínű, hogy e sorok csak kesernyés, splénes hangulatból fakadtak. Hiszen nagy böjt van. A böjti hangulat mindig oly kesernyés . . . Mens sana ... — Uj tornaegylet alakulása. — Egyre több a panasz, hogy pusztulunk, salyulunk. Migrénes fejjel, beteg tüdővel, petyhüdt izmokkal végezzük a napi robotot. Szomorú valóság ez, melybe a legtöbb ember gyáva megadással törődik bele, mintha nem is lehetne másként, mintha korunkban az embernek nem is lehetne egészsége, egyenletesen keringő vére. Csak a mesterséges utón elérendő javulásban bízunk, csak az orvostól és gyógyszerektől várunk segítséget. S ezek a gyáva gondolatok feledtetik velünk, hogy épen saját magunk tehetünk egészségünk érdekében legtöbbet. Senkinek sem jut eszébe, hogy a test erejét, szívósságát, ellenálló képességét fokozni, fejleszteni lehet alkalmasan végzett testmozgásokkal. Ebben a tekintetben nagyon hátra vagyunk. Minden egészséges, uj áramlat megtalálja az utat városunk népének szivéhez, csupán ezt az ősrégi igazságot nem akarjuk észrevenni: ép testben ép lélek lakik. Hanem hát azért a kívánatos ép testért kissé izzadni, dolgozni kell. S mi ettől félünk s nem akarunk lethar- gikus nyugalmunkból kimozdulni. Félünk a mozgástól, hogy kifáradunk; félünk a szellőtől, hogy meghűlünk s hiába csalogat az erdő, a mező, vidékünk ezernyi szépsége. Pedig a kötelesség, a napi munka a szoba szűk határai közé szőrit. Annak poros, fülledt levegőjét szívjuk, annak falai korlátozzák szemünk kutató tekintetét s tesznek rövidlátókká bennünket. Annál nagyobb a szükségünk a szabad levegőre, a napsugárra, a mozgásra és tornászásra. A nálunk intelligensebb nyugati nemzetek fiai régen belátták ezt a megdönthetetlen igazságot, nagy okosan diadalra juttatták a test kultuszát, mert meggyőződtek róla, hogy ezáltal közvetve fokozzák a szellemi erők kvantumát és rugékonyságát. A nagy, német birodalomnak erős a hadserege, erős a sovinizmusa, a hite és reménye a jövendőben, mert fiainak erősek a karjai. Az angol nép, mely a világ legelső nemzete, a testi nevelést majdnem egyenlő rangúnak tartja az ifjúság szellemi erejének fejlesztésével. Sőt mi nálunk is egyre nagyobb tért hódit a test erejének fokozásáról való gondoskodás. A mi városunk azonban eddig vajmi keveset tett e szép ügy érdekében. A közönség óriási közönyt tanúsított minden efféle áramlat iránt. Most már végre változnak a viszonyok. Örömmel adunk hirt arról, hogy városunkban torna-egylet van alakuló félben, hogy tagManőver. — Irta: Zöldi Márton.— Voják Józsefet félelmetesen okos embernek tartották. Kisvárosban mindig nagy respektusnak örvendenek azok, akik vagyont tudnak szerezni. És méltán. A vagyonszerzés, akármilyen ideálisan vélekedjünk is, a szellemi kvalitásokon kívül szorgalmat, önmegtartóztatást és energiát feltételez. Voják József egyszerű pékmesterből küzdötte fel magát a félmilliomosok rangosztályába. Csodálatos üzleti leleményessége volt. A házat, telket, tanyát, a mit vásárolt, mintha áldás vette volna körül. Rohamosan emelkedett az értéke. És folyton vásárolt. Egyszer nagyot néztek az emberek. Ez akkor történt, mikor Voják József egy félig rombadölt várkastélyt vett meg, aztán nagy költséggel kitataroztatta. — Ebbe belebukik, mondották az emberek. Ötvenezer forintot nyert rajta. Már mikor megvette, tudta, hogy kinek fogja eladni. Általában szeretett amatőröknek eladni egy egy szép tanyát, gyümölcsöst, villát. Az amatörök jobban fizetnek. Azok a poézisért is pénzt adnak. Ezt Voják József nagyon jól tudta, ámbár benne nem volt egy poétikus vonás sem. Hűvös, józan volt mindenben. Még a közügyek megítélésében is. A mi a közügyeket illeti, érdeklődése csak platonikus volt. ö maga sohasem vállalt semmi tisztséget. Az ilyesmi idő- és pénz pazarlással jár. Még a képviselő-választásoknál is csak akkor adta le a szavazatát, ha kocsin jöttek érte és ha nagyon ráért. Épp ezért mindenki megfoghatatlannak találta, hogy egyetlen fiát, Istvánt a katonai pályára adta. Huszárnak. Ez tudvalevőleg nem olcsó mulatság. De Voják különösen belevásárolt a huszárságba. A fiú már hadnagy korában ugyancsak dobálta a pénzt. Az öreg rövid két év alatt háromszor fizette ki a hadnagy ur adósságát. Aztán jótékony szünet következett. István vagy másfél esztendeig szolidnak mutatkozott, beérte az apanázszsal. De jól mondják, hogy a szeliditett vadállatnak nem szabad hinni. Mikor Voják István főhadnagy lett, ismét adósságokat kezdett csinálni. Az öreg ismét az előtt a dilemma előtt állott, hogy vagy kvietálni kell a fiának, vagy kifizetni az adósságot. Ez egyszer még az utóbbira szánta magát, de elhatározta, hogy utoljára. Meg is mondta a fiúnak. — Annak semmi értelme sincs, hogy keservesen szerzett vagyonomat oktalanul elprédáld. Ha meg nem becsülöd magad, jöhetsz haza megyei írnoknak. Azzal haza utazott. Félévig rendesen ment a dolog, de aztán ismét prezentáltak neki nehány váltót. Az öreg nyugtalanul járt fel s alá szobájában. Félóra után döntött, aztán kiment a vasútra és elutazott Erdélybe, abba a városba, a hol a fia szolgált. Inkognito érkezett, s még az este felkeresett egy hírhedt örmény uzsorást. így szólt hozzá: — Uram, akar ön rizikó nélkül készpénzben ezer forintot keresni? A válasz igenlő volt. Még olyan uzsorás nem termett, a ki hasonló ajánlatot ridegen visszautasított volna. Az öreg Voják ki tett az asztalra húszezer forintot és igy szólt: — Ezt a pénzt aprónkint kölcsön fogja adni Voják István főhadnagy urnák, a kinek mellesleg szólva, én vagyok az apja. — Értem. — Úgy kell intéznie a dolgot, hogy legalább hatvanezer forint áru váltót szerez tőle. Ha többet, annál jobb. — Értem. — A váltók természetesen az én tulajdonomat fogják képezni. Mihelyt átadja, azonnal leolvasok önnek ezer forintot készpénzben. — Meglesz . . . Mindezt hamarosan Írásba foglalták, s az öreg Voják haza utazott. Számítása egyszerű, logikus volt. Az uzsorás egyszerre fogja a váltókat perelni, s akkor ő megjelenik s beváltja a váltókat a főhadnagy anyai örökségének terhére. így abból megment negyvenezer forintot, aztán kvietáltatja a fiát s otthon majd elbánik vele. Egész nyugodtan várta a fejleményeket. Mintha üzletről lenne szó. Nem jó üzlet, de valamit mégis meg lehet menteni a kárból. — Félév múlva ismét megjelent az erdélyi helyőrségi városban az örmény uzsorásnál. — Hogy állunk? kérdezte. — Rosszul, hangzott a savanyu válasz. — Hogy érti ezt?
