Nagybánya, 1908 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1908-04-16 / 16. szám

6 NAGYBÁNYA 1908. április 16. Hanem egy este sétámból hazatérve, palo­tám kapuja előtt ünnepélyes állásban ott talál­tam Haribadadát, aki titokzatos szavakkal adta tudtomra hogy uralkodójának valami aján­déka vár reám szobámban; egyúttal ura nevé­ben mentegetődzött, hogy előbb nem jutott eszébe fölajánlani azt, amitől oly sokáig meg voltam fosztva. A követ e homályos kijelentés után meg­hajolva eltávozott. A mint beléptem szobámban, a fal mellé egyenes sorba, nagyságuk szerint igazodva, hat kisleányt vettem észre mozdulat­lanul. A legidősebb alig volt nyolcz éves, a a legfiatalabb hat éves. Az első pillanatban nem bírtam felfogni ésszel, miért telepítették be hoz­zám ezt a növendék csapatot, aztán mégis ki­találtam a herceg finom figyelmét: egy egész háremmel ajándékozott meg. Csupa szívesség­ből a legfinomabbikat választotta ki. Mert ott lenn minél éretlenebb a gyümölcs, annál többre becsülik. Egészen megvoltam zavarodva; restelve, szégyenkezve állottam ezekkel az apróságokkal szemben, akik nagy szeműkkel komolyan te­kintettek reám s a kik mintha már tudták volna, mit fogok tőlük követelni. Nem tudtam, mit mondjak nekik. Szerettem volna visszaküldeni őket, csakhogy nem szokás visszaadni egy ural­kodó ajándékát. Halálos sértés lett volna. E gyermekcsapatra kellett hát felügyelnem és magamhoz beszállásolnom. Ott maradtak, meg sem moczczanva, rám szegezték tekintetüket, rendeletemet várták, szememből iparkodtak kiolvasni gondolatomat. Oh, ez az átkozott ajándék! Mennyire feszélye­zett. Végre, érezve, hogy nevetséges leszek, a legnagyobbtól megkérdeztem: — Hogy hivnak téged ? — Chali a nevem, szólt. Ez a kicsiny gyermek, kinek bőre olyan szép sárga volt, mint az elefántcsont, gyönyörű szoborhoz volt hasonló, hosszú, komoly arc­vonásaival. Aztán, hogy lássam, mit válaszol­hat, hogy egy kissé zavarba hozzam, azt kér­deztem : — Miért vagy te itt? Szelíd, kellemesen csengő hangon vála­szolt : »Azért jöttem, hogy teljesítsem paran­csaidat, uram!« A gyermek be volt tanítva. A legkisebb­hez is ugyanezt a kérdést intéztem, aki vékony, tiszta hangon válaszolt: »Azért vagyok itt, hogy teljesítsem kívánságodat, uram!« Olyan volt, mint valami kis egér, olyan szép, olyan kedves. Karjaim közzé vettem és megöleltem. A többiek mintha visszaakartak volna vonulni, bizonyára abban a hiszemben, hogy már választottam, de megparancsoltam nekik, hogy maradjanak; leültem a pamlagra, őket is magam köré ültettem s elkezdtem me­sélni nekik a szellemekről; tűrhetően beszél­tem nyelvükön. Teljes odaadással figyeltek elbeszélésemre, a csodálatos részleteknél reszkettek, remegtek aggodalmukban s kezüket jártatták. A szegény kicsinyek nem sokat gondoltak most már arra, hogy miért küldték őket hozzám. Amikor befejeztem mesémet, behívtam bizalmas szolgámat Lachmánt, czukrokat, édes­ségeket, kalácsot hozattam be vele, amiből a legjobb’ étvágygyal ettek, aztán nagyon furcsá­nak kezdtem találni ezt a kalandot, játékokat rendeztem, hogy mulattassam feleségeimet. E játékok egyike roppant tetszésben részesült. Lábaimból hidat csináltam és a hat kis apró­ságom futva ment át alattuk, a legkisebbik kezdette meg a sort, a legnagyobbé pedig egy kissé meglökött, mert nem hajolt le soha­sem eléggé Fülsiketítő hangos kaczagásban törtek ki erre, gyönyörű palotám alacsony boltozata alatt felhangzó fiatal üde hangok életrekeltették, gyermekes vidámsággal, élettel töltötték és népesítették be azt. Aztán érdeklődni kezdtem, hogy miképen rendezzem be a hálószobát, melyben ártatlan házastársaim hálni fognak. Végre is bezártam őket e szobába négy szolgáló ielügyelete alatt, akiket a herczeg velük együtt küldött, hogy ügyeljenek hölgyeimre. Egy hétig igazi élvezet­tel játszottam a papa szerepét ezekkel a bábák­kal szemben. Bámulatos bujosdikat, szembekö- tösdiket, »benn a bárány, künn a farkas«-okat játszottunk, ezekben a játékokban a boldogság elragadtatásával vettek részt; naponként újabb és újabb, előttük ismeretlen játékokat mutattam be, melyek épen ezért érdekesek voltak. Szobám most már olyan volt, mint valami iskolaszoba. És piczi barátnőim, akik csodaszép aranynyal, ezüsttel hímezett selyem szövetekbe voltak öltözve, kicsiny állatokként futkároztak keresztül-kasul a hosszú erkélyeken, gyöngén bevilágított cser jes termeken át. Végre egy este, ma sem tudom, hogy esett ez, a legnagyobbik, az, akinek neve Chali s aki régi elefántcsont szoborhoz volt hasonló, csakugyan feleségemmé lett. Bámulatos, imádásraméltó kis teremtés volt Chali, szelíd, félénk és vidám, aki engem lán­goló szenvedéllyel szeretett s akit én is külö­nös módon szerettem, szégyenkezve, habozva, az európai igazságszolgáltatástól való félelemmel, tartózkodással, lelkiismeretbeli aggodalmakkal és mégis szenvedélyes érzéki gyöngédséggel. Gyöngéd szeretettel bántam vele, mint egy apa és dédelgettem, mint egy férfi. — Bocsánat, hölgyeim, egy kissé meszire tértem el! A többiek folytatták játékukat a palotában, mint valami macskakölyök csapat. Chali nem maradt el mellőlem, csak ami­kor a herczeghez mentem. Édes órákat töltöt­tünk együtt a régi palota romjai s a majmok között, melyek egészen megbarátkoztak velünk. Chali térdemre ült s ott maradva sfinkx- szerü kicsiny fejében különféle dolgokat for­gatott, vagy talán nem gondolt semmire s még ebben a helyzetben is megőrizte e nemes, álmo­dozó népek, a szent papi szobrok szép, bájos testtartását. Egy nagy, lapos réztálon mindenféle élelmi szert, gyümölcsöt vittem magammal. Lassanként odaközeledtek a nőstény majmok nagyon félénk kicsinyeik kíséretében; aztán körben leteleped­tek, nem merve közelebb jönni hozzánk, várva, hogy szétosszam köztük a nyalánkságokat. A legbátrabb him majom egészen közelembe merészkedett, kezét kinyújtva, mint valami kol­dus ; átadtam neki részét, amit feleségének vitt. A többiek erre dühös kiáltásban, a féltékenység és harag kiáltásában törtek ki s e szörnyű zűr­zavarnak csak azzal vethettem véget, ha min- deniknek odaadtam a maga részét. Nagyon jól találtain magam a romok kö­zött, ezért hát oda akartam vinni eszközeimet, hogy ott dolgozzam. De mihelyt meglátták a majmok réz mérőeszközeimet, szörnyű lárma között szétfutottak a szélrózsa minden irányá­ban, bizonyára halálhozó gépeknek nézték. Gyakran töltöttem az estéket Chalival együtt ama fedett folyosók egyikén, mely a Viharató felé nyílt. Hallgatagon néztük a tündöklő holdat, amint az ég mélyén úszva, reszkető ezüstlepelt vetett a vizre és messze lenn, a másik parton a kicsiny pagodák kör­vonalait, melyek mint valami kecses csiperke­gombák a vízben hajtottak gyökeret. Kicsiny kedvesem komoly fejét karjaim közé véve, megcsókoltam halkan, hosszasan sima homlokát, ez ősi és mesés föld titokzatosságával telt nagy szemeit és egymáson pihenő ajkait, melyek ki­nyíltak csókjaimtól. Valami homályos, erős, de kivált költői érzés fogott el, annak érzése, hogy e kis leányban hatalmamban bírom az egész fajt, ezt a titokzatos szép fajt, melytől a többi mind származni látszik. Azonban a herczeg még mindig elhal­mozott ajándékaival. Egy napon igazán váratlan tárgygyal lepett meg, ami Chaliban szenvedé­lyes bámulatot ébresztett. Egy egyszerű, kagylók­kal kirakott skatulya volt, egyszerű kemény papírból készült doboz, melyre csirizzel kenve be apró csigahéjakat ragasztottak. Értéke Fran- cziaországban legfeljebb ha negyven sou volt volna. Hanem itt, messze délen ennek a csecse­becsének értéke megfizethetetlen. Bizonyára az első volt, ami ebbe az országba került. Letettem egy bútorra és ott hagytam, magamban moso­lyogva ama fontosság felett, melyet ennek a hitvány bazár-árunak adtak. Hanem Chali nem fáradt ki nézésében, bámulatában, annyira el volt telve tisztelettel és elragadtatással iránta. Időnként megkérdezte: »Megengeded-e, hogy megfogjam?« S a mikor fölhatalmaztam reá, fölnmelte, majd lezárta fö­delét a legnagyobb óvatossággal, finom ujjaival gyöngéden végig simogatta, megtapogatta a kis csigahéjakat s úgy tetszett, mintha az érintés neki a boldogság gyönyörűségét szerezné, mely áthatja egész szivét. Munkámat mégis befejeztem s vissza kel­lett térnem. Nagy időbe került, mig rávettem ; magam; gyöngéd érzelmem kicsiny barátnőm iránt tartóztatott. Végre is el kellett utaznom. A herczeg kétségbeesve vadászatokat, viadalo­kat rendezett újból; hanem kétheti mulatság után kinyilvánítottam, hogy tovább már nem maradhatok; erre beleegyezett. Szivszaggató volt Chalitól való bucsuzá- som. Rámhajolva, fejét keblemre hajtva, a fáj­dalomtól reszketve könyezett Nem tudtam, mi­vel vigasztaljam meg; csókjaim hiábavalóknak bizonyultak. Hirtelen eszembe ötlött valami és fölállván, megkerestem a kagylós dobozt, a mit Chali kezébe adtam: »Neked adom. Ez a tied.« Csak most láttam végre mosolyát. A belső, lelki örömtől ragyogni kezdett arcza, attól a mélységes örömtől, a mit lehetetlen álmaink hirtelen valóra válásakor érzünk. — Szenvedé­lyesen ölelt meg. Hanem azért nagyon sirt is­mét, a mikor végre elbúcsúztam tőle. Atyai csókokat és kalácsokat osztottam szét többi feleségem között és aztán elutaztam. Két év tűnt tova, amikor a véletlen ten­geri szolgálatom közben Bombaybe vezetett. Előre nem látott körülmények folytán rám bíz­tak valami uj küldetést, a mire az ország és a hindu nyelv ismerete engem jelölt ki. Munká­mat a lehető leggyorsabban fejeztem be és mi ■ vei még három havi időm volt, meg akartam egy kissé látogatni barátomat, Bunhara kirá­lyát és kis feleségemet Chalit, a kit bizonnyára nagyon megváltozva fogok találni. Maddan rajah az öröm szenvedélyes kitö­réseivel fogadott. Szemem láttára öletett meg három gladiatori s visszaérkezésem első napjai alatt egyetlen pillanatnyi szabad időt sem en­gedett. Végre megszabadulva tőle, este magam­hoz hivattam Haribadadát és miután számtalan különböző kérdéssel iparkodtam zavarba hozni, azt kérdeztem tőle: »Nem tudod-e mi lett a kis Cháliból, a kit a rajah nekem ajándékozott? Arcza szomorú, unott kifejezésü lett és nagyon szégyenkezve válaszolt. — Jobb volna ha nem beszélnénk róla. — De hát miért ? Nagyon kedves kis asz- szony volt. — Rossz fát tett a tűzre, uram. — Hogyan, Cháli? Mi lett belőle? Hol van ? — Mondom, hogy rossz vége lett. — Rossz vége lett? Hát meghalt? — Meg, uram. Hitványul viselkedett. Mélyen meghatva éreztem, mint dobog hevesebben a szivem és torkomat kínos aggó­dalom szorította. — Hitványul viselkedett, szóltam. De hát mit tett? Mi történt vele? Haribadada mindinkább zavarba jőve csak azt mormogta: — Jobb volna, ha nem is kérdeznél. — De kérdezem, tudni akarom. — Lopott, Hogy, hogy ? Chali ? Kitől lopott ? — Tőled, uram. — Tőlem ? Mit ? — Elutazásod napján ellopta azt a dobozt amivel a herczeg megajándékozott. Kezében ta­lálták meg. — Miféle dobozt? — A kagylókkal kirakott skatulyát. — De hiszen én ajándékoztam meg vele. A hindu megdöbbenve tekintett reám s Így szólt: — Igen, csakugyan, esküdözött is, a leg­szentebb esküvel, hogy ön adta neki. De nem hitték el neki, hogy ön egy rabszolgának adhatta volna azt az ajándékot, mit a herczeg- től kapott és ezért a rajah megbüntette. — Mivel büntették meg? Mit csináltak vele ? — Bevarrták egy zsákba, uram, és ebből az ablakból, ennek a szobának ablakából, ahol most vagyunk, ahol a lopást elkövette, bele­dobták a tóba. A legszörnyübb fájdalom kínos érzése borzongatta meg testemet, aminőt sohasem éreztem; jelt adtam Haribadadanak a távozásra, hogy ne lássa könnyeimet. S ott maradtam egész éjen át a tóra nyíló tornáczon, azon a helyen, ahol annyiszor rin­gattam térdemen a szegény kis gyermeket. És elgondoltam, szépséges, kicsiny, oszlás­nak indult testének csontváza itt fekszik előt­tem egy kötéllel átkötött vászon zsákban, en- I nek a sötétszinü víznek a fenekén, melyet egy- ! kor mi együtt nézegettünk. Másnap a rajah kérései és élénk fájdalma ellenére visszautaztam. És most azt hiszem, hogy soha más nőt nem szerettem, csak a kis Chalit! Szentesi .Lajos.

Next

/
Thumbnails
Contents