Nagybánya, 1907 (5. évfolyam, 27-52. szám)
1907-09-19 / 38. szám
2 NAGYBANYA 1907. szeptember 19. delem kapzsisága s az árak mesterséges felcsigázása ellen nincs m᧠védekezési eszközünk, mint a családok egyesülése szükségleteik tömeges beszerzésére. S ebben az egyesülésben, az állandó és tömeges vásárlásnál minden áruczikk- nél elérhető nagy kedvezményekben rejlik a titka annak, hogy a közös konyha egy háromtagú családnak oly ebédet és vacsorát képes nyújtani 60-70 koronáért, mit a legkitűnőbb háziasszony sem képes havi 200—250 koronán alul előállítani. S ez legkevésbbé sem túlzás. Hiszen volt alkalmunk közölni a nagy- becskereki közös konyha heti étlapját. Ez az étlap minden ebédre négy tál ételt, minden vacsorára két tál ételt nyújt és pedig oly adagban, hogy abból egy három tagú család tisztességesen étkezhetik. A mi jelenlegi viszonyaink között háziasszonyaink is szinte kételkedve fogadták ez eredmény elérését, de a nagy- becskereki példában a valóság immár előttünk áll s azt már pár hónapi gyakorlat szentesíti. A hivatalosan is közzétett adatok valóságában tehát senki nem kételked- hetik. Pedig Nagybecskerek még drágább város a miénknél is s ott a beszerzési források sem oly kedvezők, mint a mi vidékünkön. De a nagy megtakarítás nemcsak a családok olcsó ellátásában nyilvánul meg, hanem sok más dologban is. Hogy egyebet fel se hozzunk, csak a fát említjük meg. Minden családnak legalább egy ötödére száll le a faszükséglete, ha nem kell otthon főznie. S mennyi megtakarítás érhető még el a háztartással szoros kapcsolatban levő, de a közös konyha felállításával fölöslegessé váló dolgok mellőzésével. Ha a közös konyha meglesz, egyszerre meglesz oldva a cselédkérdés is, mely most a háziasszonyoknak a legtöbb keserves perczeket szerzi. Hiszen a nagyobb csaladok egyszerre megszabadulnak attól, hogy szakácsnét és egy-két cselédet tartsanak, a kisebb családoknak pedig elég lesz egy kis cseléd vagy beVilágosbarna, földszintes épület volt, nagy tágas erkélylyel, amely csaknem az országúiig szögellett ki. Az asztalon kerti lámpa pislogott, halvány világosságot terjesztve maga körül. A verandán nem volt senki. Közvetlenül a villa előtt, de már kint az országúton, magános pad volt, amelyre rávetődött a nyaraló árnyéka. Leültem erre a padra s amig mohón szívtam magamba a hegyek felöl áramló friss levegőt, gyönyörködtem a bűbájos est panorámájában. Néztem a homályba vesző hegyek körvonalait, amelyeket derékon vágtak el a ködfoszlányok. A hegyek alján itt-ott ki- gyuladt valami apró fény, egy darabig imbolygóit, reszketett, aztán kialudt. Álmodozásomból ajtócsapkódás riasztott fel. A zaj a veranda felöl jött. Nem láttam senkit, mert háttal ültem a nyaraló felé, de tisztán hallottam, mikor egy öblös férfihang szólt: — Küldje be a feleségemet! Röviddel azután ismét ajtócsikorgás, ruhasuhogás, majd nehány percznyi csönd. Végül az előbb említett öblös hang szólalt meg ismét: — Azt hiszem, ma már elég nyugodtak vagyunk mindaketten ahhoz, hogy minden lelki emóczió nélkül, kölcsönös szemrehányások elkerülésével és teljes higgadtsággal beszélhessünk a jövőről. Arról, a mi elkerülhetetlen. A minek be kell következnie. — Az elválásunkról ? vágott közbe egy járóné. S ha majd a cselédkeresiet nem lesz oly nagy, mint jelenleg, ha majd a bérekben nem fogunk egymásra liczi-1 tálni vagy nagyobb bérek Ígérgetésével nem fogjuk egymás cselédeit egymástól elcsábítani, akkor a cseléd is jobban megfogja becsülni a házat, mely neki tisztes megélhetést biztosit s nem fogja helyét oly nemtörődömséggel, oly könnyelműen változtatni, mintha csak ujjain a rézgyűrűit forgatná. Városunkat méltán lehet nevezni tisztviselő városnak. Az itt konczentrálodó hivatalok számánál fogva nagy a városunkban élő tisztviselők száma is, kik tisztán fizetésükre vannak utalva. A kereskedő, az iparos is érzi a drágaság nyomasztó terhét, de még sem oly arányokban, mint érzi azt a tisztviselő. A kereskedő, az iparos a magasabb árakat jobbára áthárítja a fogyasztóra, kiknek egy tekintélyes kontingensét ismét csak a tisztviselői osztály képezi. De mikép védekezzék a drágaság ellen a tisztviselő ? Fizetése ugyanaz, ha a búza, hús, a termények ára a legszélsőbb hullámzásokat is mutatja. Hiszen csak példaképen hozzuk fel, hogy megdönthetetlen hivatalos statisztikai adatokkal be van bizonyítva, hogy a városi tisztviselők ma voltaképen csak felét kapják azon fizetésnek, mit 1894-ben, a szervezeti szabályrendelet megalkotásakor élveztek. Mert 1894. óta épen ötvemhatvan százalékkal szökött magasabbra az élelmi, a háztartási, ruházati czikkek ára, ez tehát végeredményében épen felényire csökkenti a tisztviselők fizetését. Ha tehát valahol megvannak a feltételei a közös konyha sikeres működésének, hatványozott mértékben meg vannak a mi városunkban, hol a nagyszámú tisztviselőcsaladok a legképtelenebb helyzettel küzdenek. Rajtuk áll, hogy az ország számtalan más városának példájára akarnak-e anyagi helyzetükön valamit könnyíteni, vagy pedig álszeméremből emelt, büszke fővel vonszolják tovább azt a terhet, melynek keserveit mindnyájan érezzük. kellemesen csengő női hang, a melyben könnyed gúny rezgeti. — Arról. Azt hiszem, ön is be fogja látni ... — Belátom. Mindent belátok . . . — He, fakadt ki fanyar nevetéssel a férfi, ön azt hiszi, hogy majd akad még egy olyan bolond a föld kerekségén, mint én voltam, aki kiemeltem a semmiből, fénnyel és pompával vettem körül, teljesítettem minden óhajtását... És a hála ? . . . Hogy megcsalt, mint egy, mint egy . . • — Kérem . . . kérem . . . Ön az imént azt mondta: szemrehányások elkerülésével, . . . Ugy-e bár, azt mondta ? — Oh, nem önnek teszek szemrehányást, csak magamnak. — Lelki emóczió nélkül, ugy-e bár, úgy mondta ? — Igen, igen ... ön nagyon jól megjegyezte a szavaimat, de nagyon rosszul emlékezik vissza azokra a szavakra, amiket ön mondott egykor. — Már megint szemrehányás! . . . — Oh nem, amint látja, teljesen nyugodt vagyok. — Nos, tehát? — Én végeztem. — Jó, kívánja, hogy tüstént távozzam? — Nemv nem sürgetem. Kerülni kívánom a feltűnést. Én holnap a fővárosba utazom és Városi tisztviselők fizetés rendezése* Szeptember 18. Többször volt már alkalmunk a városok szerfölött nyomasztó pénzügyi helyzetével foglalkozni s reá mutatni arra, hogy a városok zilált anyagi helyzetének egyik főoka a fiskus rettenetes falánksága, melylyel közvetlen is, közvetve is túlontúl igénybe veszi a városok erőforrásait. Több ízben felpanaszoltuk, hogy minő ter- I heket ró a városokra s igy városunkra is az, hogy a magunk költségén kell állami funkczió- kat végeznünk, holott ez álllami funkcziók ellátására tekintélyes összegekkel adózunk az államnak, de az államtól e külön megterhelésért semmi rekompenzácziót nem kapunk, holott ez az állami segítség nemcsak (számos kormány- nyilatkozattal, de törvényileg is (1899. évi VI. t.-cz. 4. §.) kilátásba helyeztetett. így magunknak, a magunk költségén kell ellátni az állami közigazgatás közvetítését, a közegészségügyet, a szegényügyet, az iskolaügyet, a gyámügyet, az adókezelést, az állami anyakönyvvezetést, a községi bíráskodást, a közbiztonsági ügyet, jóllehet, ezeknek ellátása mind állami feladatot képezne. Hogy ez ügyeknek adminisztrálása mily horribilis terheket ró a városokra, annak illusztrálására felemlítjük, hogy Nagybánya egymaga évenkint 101.466 koronát fizet ezen ügyek ellátásáért, melyek ismételten hangoztatjuk, tisztán állami funkcziót képeznek, vagyis városunk évente 101.466 korona kiadással közvetíti az állami közigazgatást. Ijesztően nagy összeg ez, ha meggondoljuk, hogy e kiadások nemcsak állandóak évről-évre, hanem még fokozódnak is részben az állami közigazgatás modern fejlesztésével, részben azzal, hogy a legtöbb uj törvény végrehajtásával járó kiadásokat a községekre és városokra hárítják át. Ez az oka azután annak, hogy a legtöbb város a tönk szélére jutott s nem rendelkezik azon anyagi eszközökkel, melyeket a modern haladás és fejlődés feltétlenül megkövetel; ez az oka annak, hogy a legtöbb város 80 és 100 perczentes pótadó alatt roskadik; ez az oka végül annak, hogy a városi tisztviselők fizetése a legtöbb helyütt szégyenletesen csekély és semmi arányban sincs sem kvalifikácziójukkal, sem az általuk végzett felelősségteljes munka nagyságával és fontosságával. Mindezek a panaszok elementáris erővel nyilvánultak meg a r. tanácsú városok polgár- mestereinek most Esztergomban tartott országos értekezletén, melyen száznál több város polgármestere volt jelen s jelen volt azon váegy hét múlva visszajövök ide . . ^ Akkorára ön . . . már . . . nem lesz itt . . . Érti? — Értem. — Van még valami kívánsága? — Van, mondá a nő. Emlékeztetni akarom arra, hogy önnel egyidőben megkérte a kezemet Saskőy Sándor is, aki szintén fénnyel és pompával vett volna körül. Kikosaraztam őt és önt választottam . . . — Hogy megcsaljon egy harmadikkal, szólt keserűen a férfihang. — Csak azt akarom bebizonyítani önnek, folytató a nő, hogy nem voltam ráutalva éppen az ön nagylelkűségére. Más is elvett volna. A házát egyébként holnap elhagyom. Mindaketten felkeltek. E pillanatban ismét megnyilt az ajtó. A cseléd lehetett. — Mit akar ? — Nagyságos ur kérem, egy ur van odakint és kérdezted, hogy bejöhet-e ? Itt a névjegye ! A férfi vontatottan: Saskőy Sándor. Az asszony: Elfogadjuk? — Nem tehetünk egyebet, de ... a látszatot . . . legalább . . . meg kell őriznünk . . . — Természetesen . . . — Mondja meg, hogy szívesen látjuk! Röviddel ezután uj hang vegyült a társalgásba, a mely a legszívesebb modorba csapott át. — Legyen szives édesem, szólt a férj,
