Nagybánya, 1907 (5. évfolyam, 27-52. szám)
1907-08-08 / 32. szám
V. évfolyam. 1007. augusztus _fcLO 8. 82-d.ils. szám. TÁnSADALMI É!S SZEIPIHODAIjMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8 — 12 oldalon. Felelős Szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztéség és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lap. közlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések kivétetnek Morvay Gyula könyvnyomdájában Is: Fótér 14 Á szoczializmus dekadencziája. ii. Augusztus 7. Ma már nem jut eszébe gondolkodó embernek elfogadni azt a valamikor igen elterjedt elméletet, mely szerint, az, kinek a teremtés asztalánál nem jutott teriték, felesleges teher a társadalomra, az államra nézve. Ma tehát az állam nem igyekszik megszabadulni a lakosság „fölöslegétől“, attól a néprétegtől, melyről valamikor azt mondották sokan, hogy nélkülözhető, hogy elveszítéséből inkább haszon, mint kár háramlik az országra. Ilyen módon senki sem akarja a társadalmi bajokat orvosolni.. Nagy államok, virágzó nemzetek példája mutatja, hogy csak ott van igazi haladás, a produktiv munkának csak ott van bő gyümölcse, a hol nagyszámú a lakosság, a hol az ember ember hátán él. Ilyen helyen sok a munka és ennek következtében sok, tehát olcsó is a pénz. A társadalmi átalakulásokból eredő bajok tehát nem sújtják annyira az államot és az egyes embereket. Mennél kisebb az ország területéhez képest a lakosság száma, mennél alacsonyabb annak értelmi színvonala, annál több a proletár, az a típus, mely hangos panaszszal elégedetlenkedik s nyers erővel akarja átformálni a társadalmat, vagy kivándorlásra készül a csalogató délibábos területre, Amerikába. Nem gondolják meg ezek az elkeseredett, vad Korjolánok, hogy a haza nem oka az ő bajuknak, maga is sinyli azt s a viszonyok javításának ők állanak útjába — nem a szövetkezéssel, munkás intézmények létesítésével - hanem a tagadással. Szervezett egyesületek, munkásjóléti intézmények vannak a világ minden államában, vannak Németországban, Belgiumban, Angliában és Amerikában, tehát ezeken a helyeken mindenütt van szoczializmus. Azonban az angol, német, vagy amerikai munkás nem tagadja meg hazáját, mert intelligens, mert van önérzete s megbecsüli önmagában az emberi méltóságot. Sok mindenről feledkeznek meg azok, kik emberhez nem méltó átokkal ajkukon, fenyegető ököllel hadonázva keserű guny- nyal nevezik el magukat „hazátlan bitangoknak“. Szomorú típus, melyet nem megvetni, . hanem szeretni kell, mert az igazságot, az ideált keresik, csakhogy hamis utakon járnak. A görög császárok alattvalói is az igazságot, az ideált keresték, mikor összetörték a templom falain függő képeket; igy tesznek ezek a modern képrombolók is, mikor a „hazátlan bitang“ szóval összetörik önmagukban az ember képét. Szomorú típus de nem uj. Ebben a meddő tusában, lázas küzdelemben az örök ember tülekedik, ki önmagában le akarja nyűgözni, ami régi és rossz, hogy érvényt szerezzen az újnak, a jónak. Ezerszer elesik, ezerszer fölkel, homloka véres az ütésektől, mint a zászló, melyet magasra emel kezében. Sokan mennek utána, hogy helyes útra vezessék, sokan kiáltanak rá, de ő még most sem hallja a hangot: „Ember, szocziálista! Te tévedsz, a te érzékeid csalnak, ösztöneid rossz útra indítanak. Jer velem s együtt rakjuk le az uj társadalom alapjait. Hiszen én testvéred vagyok s nem ellenséged. Nem is vagy te a hazának elárvult gyermeke, nem vagy te „hazátlan bitang“. Ez a szó már veszti jelentőségét s nemsokára kivész a mindennapi használat szótárából“. A német munkások már régen megértették ezt a hangot. A nagy apostol, Bebel büszkén mereng a dicső múlton, mikor egyszer csendes órában egy kis vidéki városban a Burschok hazafias, lelkesült dalait hallja. S ilyen a többi mind a legszegényebb munkásig. Minde- nik büszkén vallja magát németnek, önérzetesen mondja, hogy az erőskezü császárnak, Vilmosnak alattvalója. így van ez minden művelt modern államban s hisszük, tudjuk, hogy igy lesz minálunk is a jövőben. A harmoniátlan lelkű „hazátlan bitangok“ típusa pusztul s nemsokára kivész a társadalomból. Nem a lelketlen Mal- thuszok és Duvernois-k elmélete szerint, mint felesleges terhe az államnak, hanem átalakul szükséges, nélkülözhetetlen egye- dekké, hazafias munkásokká. Már kong a halálhararang, pusztul a tábor, széle- dezik a sereg. A Bokányiak, Weltnerek, Goldmannok, Izrael Jakabok egyre több panaszt hallatnak. Sötét emberek, kik azt hiszik vagyis inkább csak hirdetik, hogy ők vették át Fourier, Proudhon, Lassalle örökségét s övék a szabadalma ezeknek a csábitó találmányoknak. Pedig hát mennyire tévednek, illetőleg mennyire nem mondanak igazat. Erőlködésük azonban végre már hasztalan munka, nevetséges vergődés. A szoczializmus egyre tisztul, egyre jobban veszíti azt a tartalmat, amit ők öntöttek A „Nagybánya1* tarczája. Jtáhajlik a . . Ráhajlik az ákáczvirág egy kis fehér ablakra, Szőke leány soká nézi, nem jő álma miatta, Fényes az ég, a csillagok ragyogók, — jftmot mondtak, még sem alszom, fehér ákácz[virágok. Ráhajlik a fehér ákáoz újra a kis ablakra, Szőke asszony nézi, most már nem jő álma miatta. Fényes az ég, a csillagok ragyogók, — Me mondjatok álmot többé, Mem hiszem már, fehér ákácz virágok í liene Valika. A prologus. Irta: Égiy niháiy. Németh Gyula hangversenyén előadta: Bene Valika. (Dobogó. Jobbra egy ajtó felszegezve. Az ajtó mellett kis asztal, kalapokkal. Közöttük egy czilinder. Előadó az ajtón jő ki.) No ez derék ! Valóban a legnagyobb önuralomra van szükségem, hogy okosan mérlegelhessem a dolgokat s magam is tisztába jöjjek azzal, hogy tulajdonképen mi is történt csak ? Mert most, a szörnyű meglepetés első pillanataiban, Isten bizony, magam sem tudom. (A hallgatóság felé.) Ügy-e, önök sem tudják ? (Hevesen legyezi magát.) Én csak azt érzem, hogy nagyon, nagyon dühös vagyok. De ilyet! Még elképzelni is borzasztó! Szinte sirni szeretnék, de nem, azért sem sírok, hogy még ezért is mulassanak rajtam. (Elgondolkozva) Hogy is volt csak? Igen, megérkeznek a vendégek, én mint házikisasz- szony udvariasan fogadom őket, szellemesen csevegek velük, vagy amint mondják, elragadóan flirtelek, méltóságosan reprezentálok, amint azt a franczia színdarabokban láttam s midőn a szalon kis asztalkája körül helyet foglalunk és én, puszta merő véletlenségből, de higyjék el kérem, egész merő véletlenségből, egy csinos, fess operaénekes és egy nem kevésbé csinos poéta közé kerültem, hát a mosolygó, derűs égből egyszerre csak leesett a mendörgős ménkő. — Valika galambom, menjen csak a konyhába, nézze meg, készül-e már a haboskávé? Ezt édes anyuka mondta. (Szerfölött édeskésen.)- Úgy, úgy, gyöngyöm, kis tubicám, az aranyos házikisasszonyra hárul most a feladat, hogy a konyhára felügyeljen. Ezt Margit néni mondta, a haboskávék koronázatlan királynője. S ime, most itt vagyok, nem ugyan a konyhában, de az előszobában, mert ha törik, ha szakad, meg kell tudnom, hogy mi történik odabent ? Miért vagyok én zsindely a háztetőn ? Mert sejtem, nem is sejtem, hanem tudom, hogy ebben a titokzatos ügyben mégsem a haboskávé játsza a főszerepet, hanem az, hogy az én becses személyemtől akartak megszabadulni. Ah, jól ismerem én már az ilyen jeleneteket. Valahányszor anyukának egy uj kalap, vagy egy uj divatos kostüm kell, az édes apa csak annyit mond : Már megint ? . . . akkor anyuka azonnal a konyhába küld felügyelni. Vagy ha édes apa sürgős hivatalos ügyek miatt, a miniszter egyenes meghagyására, amint ő szokta mondani, egész éjjel a hivatalban dolgozik, csakhogy előléptessék s mikor néha kivilágos kivir- radtkor nagy fáradtan haza érkezik, anyuka alig szól egy-két szót, az édesapa mindjárt ismét csak a konyhába küld felügyelni. De hiszen most se uj kalap, se uj kosztüm nem kell, édes apa sem dolgozott egész éjjel a a hivatalban, hát miért kellett engem kitessékelni ? Vájjon mit főzhetnek ki most odabent? Csúnya dolog a hallgatózás, de hasznos! (Hallgatózik az ajtónál.) Nem hallok semmit... Istenkém, miféle nagy titkaik lehetnek, hogy olyan suttogva beszélnek. (Bekandikál a kulcslyukon.) Pedig most is ott ülnek a szalon asztal körül.
