Nagybánya, 1907 (5. évfolyam, 27-52. szám)
1907-10-10 / 41. szám
2 NAGYBANYA 1907. október 10. A magyar kereskedelem. Hazánk küzdelmes jelenéből a magyar kereskedelem fokozottan kiveszi a részét. Ellentétes gazdasági irányzatok, széthúzó politikai törekvések választották ütközőpontjaikul ma' a kereskedelmet, illetőleg a kereskedelmi osztályt, amelynek pedig a szorosan vett maga baja is éppen elegendő volna. A tisztességtelen verseny dúlja és aknázza alá belső életét, mely bajnak sikertelenül szegzi ellen azt a pár fogyatékos törvényes intézkedést, melyet az 1884: XVII. és 1900: XXV. tcz. s még néhány egyéb törvényben elvétve található szakasz biztosit. A kereskedelmi kar szellemi színvonala emelésének kérdése is bizonyos képesítési törvény bizonytalan orvosszerének óhajtásában merül ki, mig a gyakorlatban jórészt ma se megy más kereskedőnek, mint az, aki egyéb pályán boldogulást nem talál. Kereskedelmi iskoláink szépen kiépülő szervezete pedig, mintha csak más czéljuk nem lenne, tömegesen ontják - egyelőre legalább - a banktisztviselők ezreit. Ez a két főbaja kereskedelmünknek belső szervi baj. Törvényhozási és társadalmi segéd- kezés mellett az egészséges fejlődés által indulna gyógyulásnak. Sajnosán kell azonban tapasztalnunk, hogy külső körülmények, kívülről jövő okok is sulyos- bitólag hatnak a kereskedelemre s állam és társadalom nem nagyon sietnek ez okok és hatásuk ellensúlyozására. Jelszavak után és alapján a fogyasztási szövetkezeteknek szinte erőltetése, államnak és társadalomnak hallgatólagos - olykor nyílt — tetszésével és pártfogásával találkoznak, daczára néhány súlyos kudarcznak, melylyel a túlságos lelkesedés és optimizmus már szörnyű bosszút állott a hivőkön és hitelökön egyaránt, Olyféle benyomást merítünk müveit társadalmunk gondolatvilágából, hogy az az előítélet, mely a kereskedő keresetét valami nem egészen delikát jövedelemnek véli, még ma sincs szünőfélben. Pedig éppen a kereskedői közvélemény sürgette már évek óta a tisztességtelen verseny szabályozását, melynek egyes rikító, sőt gyakori eseteire vezetjük vissza a kereskedői jövedelemre általánosított kedvezőtlen következtetéseket. Ez a kedvezőtlen megítélés már-már a hivatalos felfogásba is beszivódik, aminek látható megnyilatkozásai a hatósági részről tapasztalható azon törekvések, hogy a kereskedők mellőzésével és a kereskedelmi érdekek lehető figyelmen kívül hagyásával a nyerstermelő és i i nagyfogyasztó közvetlen kapcsolatba hozassanak, még akkor is, ha a termelő feltételei valamivel kedvezőtlenebbek. Már az adózás tekintetében is súlyosabb elbírálás alá esik a kereskedő, ami abban fejeződik ki, hogy mig akármilyen kis szatócs harmadosztályú kereseti adója könnyedén álla- pittatik meg száznál több, sőt több száz koronában, addig igen jövedelmező helyzetben levő honorátiorok harmadosztályú kereseti adója 30-80 korona közt variál. E részben tudatos, részben öntudatlan kereskedelem ellenes irányzatok tetőpontjukat a fogyasztási szövetkezetekben érik el. Jóhiszemű és lelkes, de hozzá nem értő emberek nemesebb -ügyhöz méltóan buzgólkodnak, hogy sokszor szövetségestül és taglétszámostul együtt egy-egy kapzsi lélek önző törekvéseinek hálójába esvén, erkölcsi és anyagi bukást érjenek, de a legjobb esetben se tudják a fogyasztó igényeit oly jól^ kielégíteni, mint a hivatásos kereskedelem. Áruik rendszerint nem olcsóbbak, nem jobbak mint a kereskedőéi s a sok kedvezmény, segély, szubvenczió, hitel stb. daczára is egyetlen eredményűk biztos csak: hogy a nagy adót viselő, kedvezmény és támogatás nélkül működő hivatásos kereskedőt tönkreteszik. Különösen a szövetkezetek italmérési joggal és dohányelárusitási engedélylyel való felruházása hívja ki a jogos kritikát, mert ez a legfőbb akadálya annak, hogy működésűk csak a tagokra való korlátozása keresztülvihető legyen. Pedig anélkül a fogyasztási szövetkezet nem egyéb, mint privilégiumokkal bőven ellátott kereskedő, a kereskedőnek összes jogaival, annak terhei és kötelezettségei nélkül. És mialatt a fogyasztási szövetkezetekkel egy, a kereskedelemtől idegen, nek ellenséges réteget tolunk a hazai detail-kereskedelem fölé, azalatt előszeretettel állítjuk föl igénypontjainkat a kereskedővel szemben. A kereskedő kutassa ki a magyar portékát, ne tartsa az idegent, mégha olcsóbb is, animálja rögtöni és jó fizetéssel a zsenge magyar ipart. A kereskedő legyen érzékeny s akadályozza meg, hogy idegen gyártmány magyar köntösben, magyar jelzéssel belopózhassék a magyar piaczra, megtévesztvén a hazafias fogyasztót. Igaz, hogy kell, hogy valamely öntudatos közgazdasági test kereskedő világának törek- I vései legyenek és merjük állítani, hogy kereskedelmünk törekvései általában ezek. Ha azonban ezek a törekvések nem vezetnek nagyobb eredményekre, annak oka nem a kereskedőben, j hanem másban, talán éppen az imént elmondott 1 körülményekben rejlik. Október 6. — Gyászünnepélyek. — Városunk, méltóan a nagy nemzeti gyászhoz, csöndesen és zajtalanul ünnepelte meg az aradi vértanuk fenséges Nagypéntekjét. Az ünnepély istentisztelettel vette kezdetét. Az ev. ref. templomban az évforduló napján délelőtt fél 10 órakor volt az ünnepi istentisztelet, melyen úgy az állami, mint a városi tisztviselők testületileg vettek részt. Ott voltak az öreg honvédek is, kik évrőí-évre mind kevesebben jelennek meg nemzeti ünnepélyeinken. Már csak alig páran vannak, hisz minden évben elköltözik egy-kettő közülök . . . Az istentiszteleten az ünnepi beszédet Boronkay Béla s. lelkész tartotta, ki magasan szárnyaló beszéddel s mélyen megindító fohásszal hódolt a Hadúrnak s a vértanuk emlékezetének. A r. kath. templomban, tekintettel arra, hogy október hatodika ez évben vasárnapra esett, hétfőn délelőtt tartották meg a gyászistentiszteletet, melyen szintén részt vettek a hatóságok. A rekviemet Szőke Béla h. plébános tartotta Szabó Lajos és Rock István s. lelkészek asszisztencziája mellett. Vasárnap délelőtt rendezte gyászünnepélyét a nagybányai állami főgimnázium Petőfi-önképzőköre. Az intézet tornaterme csak gyéren telt meg közönséggel, pedig az ünnepélyért úgy a vezetőséget, mint a szereplőket a legnagyobb elismerés illeti meg. A Hymnusz eléneklése után Neuberger István, az önképzőkör vezető tanára lépett az emelvényre s nagyhatású beszédben emlékezett meg a nagy évfordulóról s helyezte el az ifjúság czipruságát a vértanuk sírjára. Az igaz hévvel, lelkesedéssel előadott s az ifjúságot lángoló hazaszeretetre buzdító beszéd zajos tapsokat aratott. Ábrahám Endre III. o. tanuló szavalata hatásosan illeszkedett be az ünnepély keretébe. Méltán a legnagyobb elismerésre tarthat számot üanovich Tibor VIII. o. tanuló ünnepi beszéde megdicsőült nagyjainkról. Lelkesen megéljenezték. Az ünnepélynek kiválóan szépen sikerült száma volt Katona János VIII. oszt. hatja meg, nem mehet el a bálba, az első rég várt bálra. Ez töltötte el aggodalommal az ő anyai nagy szivét. . A beteg lassan felemelkedett, lázas tekintetével keresni látszott valakit s mikor nem találta meg, szólott az ő lassú, vontatott nagyúri orrhangján: - Merre van Giziké, látni akarom, jól néz-e ki a báli ruhában? A méltóságos asszony szemében megvillant az anyai büszkeség csodás fénye, elbizakodott mosoly játszadozott széles ajka körül és ez a mosoly azt mondta: Szép-e, jól áll-e Gizikének a báli ruha ? — Mit feleljek erre, hisz az oly természetes dolog, ami kérdés tárgya sem lehet. Nem is válaszolt rá, csak ennyit: Ide hozom s a szája körüli mosoly azt is hozzátette, hang nélkül, de érthetően: — aztán bámulja ! A méltóságos beteg szeme mohó vágygyal tapadt rá az ajtóra, amelyen az asszony eltűnt. A tudomány embere rosszalólag csóválta a fejét. — Nyugalom, méltóságos uram, nyugalom, különben semmiről sem állok jót. Szerencsére felnyílt az ajtó s bejött, mamájától vezetve, az édes kis Giziké. Úgy nézett ki hófehér ruhájában, mint a hulló hópehely sötét éjszakában. Hamvas szép orczáján ragyogott a himpor, sötétkék szemében íénylett a menyország, bársonyos szemöldöke, miként a szivárvány ivet rajzolt a kék mennyboltozat felett. Félénken közeledett az apja ágyához, szája szegletén leányos szepegés, szeme mély tüzében egy eltitkolt érzés, mely ki-ki szökött onnan, majd ismét visszabujt, de mikor kiszökött, oly bántólag hatott, úgy meghazudtolta ezt a gyermekarczot, kéklő menyországot és a fehér ruhát, az ártatlanságnak örök szép jelvényét.- Szép vagy kis leányom, szebb, mint bárki más és ragyogásoddal elhomályosítod az egész fényes bált.- Hogy mehetnék el a bálba papuskám, mikor te beteg vagy ? — El mégy kis leányom, készülj fel hamar, nem vagyok én olyan nagy beteg, hogy a kis leányom ártatlan örömét megzavarjam. Itt egy köhögési roham félbeszakította a méltóságos ur beszédét s az a köhögés mindig erősebb, kínosabb lett. De Giziké már nem hallotta. Örömmel kipirult arczczal szökdécselt be a hálószobájába, abba a fehér szentélybe, amit férfi szem még nem érintett, a hova csak lopva jár a képzelet és imádkozni a vágyakozás. Giziké hirtelen magára kapta a könnyű báli belépőt s amily gyorsan jött, úgy akart távozni, mikor tekintete ráesett az ágya melletti aranyozott, mahagóni fából faragott kis asztalkára, azon feküdt egy kék könyv. Kék bársony a táblája, aranyból kivert czimer rajta, fehér velúr a papírja s fekete betűkkel van írva belé egy fiatal leány minden gondolata, szive vágyódása, lelke óhajtása, szóval ez a kicsi jószág az állandóság színébe burkolva volt az ő egész világa. Oda lépett hozzá, ajkához emelte és rálehelte csókját, azt a szűzi lehelletet, melynek perzselő hevét még nem érezte más, csak a papa-mama, meg az a kicsi könyv. Felnyitotta, aztán Írni kezdett, ott ahol elhagyta, szapora betűkkel, görbe dőlt sorokkal. „Február 12-én este 10 órakor. Nincs a világon aranyosabb papája senkinek, mint nekem. Szegény papa beteg és mégis elenged a bálba, nem akarja megrontani az ő kicsi lánya nagy örömét. Éz az első bálom, ma leszek nagy leány, én leszek a legszebb, én tánczolok legtöbbet és a papa oly jó, hogy ki sem mondhatom. Pá édes kis naplóm, majd ha haza jövök, elmesélem neked, hogy mulattam.“ Aztán felszökött, fürgén, ruganyos lépéssel, pihegő kebellel sietett ki a menyországból a siralom völgyébe. Az történt ugyanis, hogy mig Giziké naplóját megírta, a méltóságos ur egy nagyot talált csuklani, de oly nagyot, hogy a lélek abba a minutába elröpült belőle oda, ahol párduczos, kaczagányos ősei már századok óta várják a monoklis utódokat. A hogy Giziké megtudta, mi történt, fekete lett előtte a kékbe burkolt szoba, megtántorodott. A gondos mama, aki e szörnyű pillanatban is csak roskadozó kis leányát látta, gyöngéden átkarolta és visszavezette szobájába. A magára maradt Giziké előtt sötét lett a világ, sötét szobájának fehér tapétája, a duzzadó csipkével borított fehér ágy függönyeit összetartó kaczagó ámorkák mind-mind sírni kezdtek, addig-addig sírtak, amig Gizikéből is kitört az elfojtott görcsös zokogás. Lehajtotta fejét patyolat karjára s meg-megrándult harmatos teste. Patak folyt az arczán s amint felszá- ritá csipke kendőjével, ráesett a szeme kicsiny naplójára, amibe idáig csak öröm és boldogság volt írva. Még reszketett a lelke, fázósan burkolta be magát köpenyébe, felszaladt a hideg szivéből az agyába s azt a gondolatot, mely ott volt elrejtve lelkének mélyében, a kínos vergődés napvilágra hozta. Kezébe vette a tollat s a könytől ázott fehér papirosra otromba betűkkel, reszkető kézzel leírta gondolatát s belehelte a leirt gondolatba egész leánylelkét. ... „Én édes Istenem ! — ezt irta Giziké — van-e boldogtalanabb leány ezen a világon, mint én, hogy éppen ma kellett a papának* meghalnia.“ üóczy István.
