Nagybánya, 1907 (5. évfolyam, 27-52. szám)
1907-10-03 / 40. szám
2 1907. október 3. Oh mert Aradot és október hatodikét is könnyű ma már feledni, hiszen mi nem harczoltunk a szabad, a független Magyarországért . . . csak a kész örökséget vettük át! Október hatodika van. . . . Feledésbe megy a Tizenhárom! Fliesz Henrich. A közös konyha. Több ízben foglalkoztunk már a közös konyha ügyével s részletesen és megczáfolhatatlanul kimutattuk azon előnyöket, melyek a közös konyha felállításával az egyes családokra háramlanak. Az az egyhangú elismerés, mely sorainkat kisérte, azon meggyőződésre vezetett bennünket, hogy csak zászlót kell bontanunk s a közös konyha hívei egyszerre seregestül tódulnak alája. Be kell vallanunk, hogy csalódtunk. Ismételt felhívásunk daczára még nem jelentkeztek hetvenen a közös konyha tagjaiul, pedig e számon alul a közös konyhát megvalósítani nem lehet. Úgy látszik, hogy Nagybányának régi átka kiséri e társadalmi mozgalmat is. Csak tervezgetni tudunk, de amidőn valamely idea megvalósítására kerülne a sor, mindnyájan háttérbe vonulunk s cserben hagyjuk a zászlót, melynek kitűzését osztatlan tetszéssel és helyesléssel fogadtuk. Ma már ott állunk, hogy a ránk fakadó drágaságot, főleg a hivatalnoki kar, elviselni képtelenek vagyunk. Ez ellen csak a közös konyha felállításával védekezhetünk. Eljutottunk odáig is, hogy számos család cseléd nélkül kénytelen nyomorogni, mert cselédet abszolúte nem bir kapni. E tűrhetetlen mizériát is csak a közös konyha felállítása orvosolhatná. Sőt az utóbbi időkben fához is csak nagy nehezen juthatunk, favágóhoz még nehezebben, mert ezek is már szervezve vannak s a magas bér-követelésben egymást terrorizálják. Ezen a bajon is a közös konyha felállítása segíthetne, mert ha egyelőre csak hetven konyhában beszüntethetnénk az állandó tüzelést, az nagy kihatással volna a favágók túlzásba menő bérkövetelésére is. De a nagy közönség úgy látszik, beéri az örökös panasszal, sápitozással, azon komoly szándék nélkül, hogy helyzetén javítani akarna. A tűrhetetlen helyzet orvoslása czél- jából mi ismételten és ezúttal utoljára hívjuk fel a közönséget az erők egyesítésére s a közös védelemre. Most, midőn minden városban megindult már a mozgalom a közös konyha felállítására, sőt a felállított közös konyhák igen sok helyütt már általános megelégedésre működnek, ne ejtsük el mi sem ez eszmét, hanem tömörüljünk annak megvalósítására. A közös konyha tagjaiul ezideig negyvenen jelentkeztek. Még harmincz jelentkezőre volna szükség, hogy az első közös konyhát felállíthassuk. Felkérjük tehát azokat, kik a közös konyha tagjai óhajtanak lenni, hogy az anyakönyvi hivatalban kitett ivet mielőbb jegyezzék alá. Ha e felhívásunkra sem lesz elegendő számú jelentkező, mi a magunk részéről a közös konyha felállítására irányuló mozgalmat befejezettnek tekintjük. A köz érdekében mi megtettük a kötelességünket s ha fáradozásainkat siker nem koronázza, az nem mi rajtunk múlik, hanem az a minden közügy iránt tapasztalható nagyfokú közönyre és nemtörődömségre vezethető vissza. Nagybánya, 1907. október 2. Virág Lajos. Égiy Mihály. _________________NAGYBANY A ___ Rá kéták.- őszi sóhajok. Üres a táj, a sétatéren Nem nyüzsög már a hölgy sereg ... És mit tagadni, néha-néha A lélek összedidereg ! Elszáll a gólya. Mindamellett Ez nem aggasztó esemény ... Mert pólya lesz azért bizonynyal Télviznek is a közepén! Szörnyű az ősz! Nincs semmi théma, Halálraváltan sir a toll. . . A rózsák némán haldokolnak És a csalogány nem dalol! Komoran ránk néz a felöltő, A tejnek ára is csinos: De mindezekre nagyot ásít Ez a fakó, bús papiros. Valami újat — a közönség Szenzácziót habozslna egyre. . . . A troubadur-kor elenyészett, Nem áll a lány már elmerengve. . . , Sőt oh bocsánat, ime kérem Kopogtat a legszebb szaizon És férjvadászni, házasodni Itt lesz a legjobb alkalom ! Nincs napsugár - csak vénülő lány, Kevés a bor — és nincs eső. . . És napról-napra drága minden, És több lesz a keresztelő. . . . A mi ugyan nem nagy csapás még, Sőt mondhatni: csak diadal, Ha lágyan rengve ring a bölcső, Ha szaporodik a magyar. Nem csillan már reánk kaczérul Az édes kis baby kalap . . . Pihen már az áttört harisnya, A félczipő rég elszakadt .. . A pihegő havas kebelre Komoran simul már a gallér . . . És könnyezik az őszi képen Sok lángoló, szegény gavallér! egyebet ugyan még nem tudnak magyarul, de az egy éves állami iskola hatásának ez is elég. Megtanulnak majd, a népben megvan a jóakarat. Tavaly a tűz idejében építették az iskolát, a templomot meg tatarozták és festették. (Ez nem égett le, pedig ebbe is belecsapott a villám, mint abba a házba, melytől az egész falu kigyuladt.) A nagy veszedelem után tanácsolta a plébános, halasszák el a templom festését, a pénzt osszák szét a károsultak között, de a jó tótok nem mentek bele. Csak festesse a plébános ur tovább a templomot, mondták, amit az Istennek adtak, nem veszik vissza, velük pedig ne törődjék. Nem is kellett törődnie. Mire az őszi hideg szél végigszántotta a sebesvizü Garam hullámait, az istállók és ólak legnagyobb része tető alatt állott. Iparkodtak, hogy legalább ezekkel készen legyenek, mert a marhájukat nem tudták volna hová tenni. Dolgozott ott nagyja- apraja, embere-asszonya egyaránt. Amerikából egy hó leforgása alatt vagy száz ember tért haza, leégett viskóját felépítette, aztán újra kiment, hogy megszedve magát ismét visszatérjen. Az idevaló tót nem marad kin. A lakóházakat nagyrészt most tavasszal építették s a falunak csinos, rendes képe lett. Maguknak a tótoknak is tetszik, csak a sok ut- czával nem tudnak megbékélni, haragusznak is a főbíróra, minek az, mondják, - persze nem I esik inyökre, hogy azt a sok utczát közmunkával kell kikövezniök. Csodálatos, ily nagy tűznél, mikor két óra alatt majd kétszáz ház elhamvadt, emberéletben kár nem esett. Csak egy fiatalember lett nyomorék, annak sem a teste, inkább a lelke. Az utczákon jártomban ugy-ugy elnéztem, mily ügyesen és serényen dolgoznak a falusiak a házépítésnél. Egyszer amint megálltam bámészkodni, - (épen hatalmas fenyőszálakból gerendákat faragtak a ház oldalfalának) — látom, hogy egyik tót pihenőt tart munkájában, megtörli verejtékes homlokát ingujjával. Hatalmas növésű, tagbaszakadt, széles vállu ember volt, amilyent ezen a vidéken ritkán látni. Amint jobban megnéztem, megütödtem: feje kopasz, félszeme hiányzott. Mi lelhette ezt az embert, tűnődtem. Egyszerre csak arra jön egy siheder és rákiált: — Gyúró, hogy tánczolsz majd a lakodalmadon ? Gyúró letette a szekerczét s nyomban elkezdett valami pokoli tánczot járni. Össze-össze- ütötte a bokáját, majd aprózta, majd meg nagyokat ugrott, közben kezével hadonászva érthetetlen hangokat hallatott. Szinte fájt ez a jelenet. Hogy megcsufolt egy ily hatalmas embert a természet. A sihederre rárivaltak, elsomfordált. Gyúró még egy darabig járta őrült tánczát, aztán, mint aki dolgát jól végezte, kezbe fogta szekerczéjét s dolgozott tovább. Megkérdeztem egy öreg tótot, mi baja Gyúrónak, talán meghibbant az elméje ? Az öreg rábicczentett. Kértem ezután mondaná el, hogyan történt. — Bizony uram, kezdte az öreg egy gerendavégre ülve, nem volt Hlavati Gyúró mindig ilyen nyomorék. A legderekabb legénynek tartották a faluban. Nem tudott senki úgy gerendát emelni, a fejszét sem bírta olyan mélyen senki a fába vágni, a fenyőt még a legmeredekebb hegyoldalon is lehúzta, ami néha már valóságos istenkisértés számba ment, versenyre meg három más legénynyel is kiállóit, emellett ész dolgában sem hagyott kivánnivalót. Két éve jött haza Amerikából, hozott vagy hatezer koronát, vett házat, földet s bizony csak úgy bomlottak utána a lányok, hisz szép szál legény volt. Sokáig válogatott, mig megakadt a szeme Filo Markán. Nem vetette fel a leányt a gazdagság, nem, talán a templomegere is lenézhette, dolgos két kezét azonban mindenki dicsérte, szebb meg nem akadt nála az egész Garamon. Fenyőtermete, szőke haja, piros or- czája, gömbölyű karja fogták meg Gyúró szivét. Pedig mondom, uram, nagy szegénységben éltek özvegy édesanyjával. Egy rozoga viskójuk volt a patak mellett. A leány nyáron aratni járt az Alföldre s az a kis kereset nem hagyta őket éhen veszni télen. Gyúró beleszeretett, a leány sem idegenkedett, hisz a faluban a legelső gazda felesége lesz. Már az esküvő napját is kitűzték. Marka keservesen összekuporgatott filléreiből szép menyasszonyi ruhát vett; ha egyebe nincs, legalább ez legyen. Hogy csúfolták is irigyei koldusnak, kinek csak a jómódra fáj a foga. Pedig nem volt igazuk. Nekem menyem lett volna, én is szerettem volna, ha Gyúró gazdagot vesz el, de Markáról jó lélekkel senki sem mondhatott rosszat. Szerette fiamat s azért mert szegény, utasítsa vissza a szerencsét! Néhány nap választotta el őket már csak az esküvőtől, mikor a falura az a nagy csapás nehezedett. Leégtünk, uram, földig égtünk. Ha eszembe jut az a tűz, még most is borzadok, pedig nem vagyok félős ember. Két hadjáratban vettem részt, láttam már a halál
