Nagybánya, 1907 (5. évfolyam, 27-52. szám)
1907-07-04 / 27. szám
2 NAGYBANYA 1907. julius 4. szempontjainak alárendelt szerepet kell játszaniok, a főszempont az ipari és kereskedelmi világ jogos érdekeinek védelme, istápolása, s a tisztességtelen verseny lehetetlenné tétele legyen. De még igy is számbavehető jövedelemre tehet szert a város évenkint a befolyó hirdetési dijakból, mit szívesen megfizet minden hirdető, hiszen akkor nem fordulhatnak elő oly anomáliák, aminők most előfordulnak s a melyek a tisztes iparnak és kereskedelemnek mér- hetlen károkat okoznak. Úgy tudjuk, hogy a város tanácsa már meg is tette a kezdő lépéseket a hirdetési ügy rendezésére s e sorainknak az volt a czélja, hogy felhíva a kérdésre iparos és kereskedő polgártársaink figyelmét, felvilágosítsuk őket a rendezés szükségességére, nehogy a város tanácsának akcziójában csupán egy uj bevételi forrás megteremtését lássák. A hirdetési ügy szabályozását épen az ő jogos érdekeiknek védelme sürgeti, követeli. Szocziálista apostolok városunkban. Alig múlik el hét, hogy városunkban a szocziálisták, főleg a szocziálista-demokraták szervezkedő gyűlést ne tartanának. Nekünk, kik magunk is a becsületes munka verejtékéből élünk, a munkások szervezkedése ellen semmi szavunk nem lehet s törekvéseiket, amennyiben azok jogos és méltányos igényeik kivivására irányulnak, csak helyeselni tudjuk, sőt azokat jóakaratulag támogatjuk is. De mi úgy találjuk, hogy azok a szocziálista apostolok, kik eddig megfordultak városunkban, nem annyira a munkások érdekeinek istápolását szolgálják, mint inkább a munkásokat izgatják a többi társadalmi osztályok ellen, sőt attól sem riadnak vissza, hogy visszavonást szítsanak a munkaadó és munkás között s e két osztályt, mely ezideig mindig patriarkális jó viszonyban élt egymással városunkban, állandóan hadilábra akarják egymással szembe állítani. Bízunk a munkások józan gondolkozásában, hogy e törekvéseknek nem fognak felülni s nem engedik azt a régi patriarkális viszonyt szétrombolni, mely a munkásokat eddig munkaadóikhoz fűzték. Hiszen ne feledjék a szakmunkások, hogy valamikor ők is önálló mesterek lesznek s az a kiélezett helyzet, melybe most munkaadóikat idegen apostolok izgatására sodorják, az a kiélezett helyzet lesz az ő osztályrészük is. Ismételjük, mi bízunk a munkások józan gondolkozásában, a polgári erényeket és hagyományokat tisztelő érzületében, hogy akkor, amidőn helyzetük javítására szervezkednek, nem lépik túl azon határokat, amelyen túl a kisipar tönkretétele s a kisiparos osztály pusztulása kezdődik. Az újabb időben mindsürübben felmerülő bérharczok ugyanis a nagy és gyáripart alig érintik, annak mindig csak a kisipar vallja kárát, mely, hogy minő nehéz helyzetben van most is, azt maguk a munkások tudhatják legjobban. Ám álljanak ki a küzdőtérre a munkások, ha jogos igényeik kielégítéséről van szó, de az, hogy munkaadóikkal állandóan hadilábon álljanak, hogy munkaadóiknak csak nehézségeket okozzanak, nem lehet a munkások feladata. A legutóbb megtartott szocziálista-gyülésen egy szózatnak nevezett nyomtatványt szórtak szét a megjelentek között, mely Magyarország fehér rabszolgáihoz van intézve. Ebben a szózatban a magyarországi földmunkások országos bizottsága, mely már oly sok veszedelmes galibát okozott az egész országban, hívja fel szervezkedésre a földmunkásokat, tehát azon osztályt, mely a műveltség legalacsonyabb fokán állva, a nagyhangú Ígérgetésekkel legkönnyebben félrevezethető s a mely osztály nem mérlegel, nem okoskodik, hanem vakon követi vezetőit. Ez a szervezkedés, hol már nem intelligens elemekkel állunk szemben, más elbírálás alá esik s az összetett kezekkel nem nézhető. Hiszen ismeretes az a szerfölött nehéz, hogy ne mondjuk, válságos helyzet, melylyel a mezőgazdák küzdenek a túlontúl csigázott napszámbérek miatt, meg kell tehát akadályoznunk azt, hogy földmunkásainknak az országos szervező bizottság legyen vezetője, irányitója. Midőn azt Írjuk, meg kell akadályoznunk, nem holmi erőszakos, retorzionális eszközökre gondolunk, hanem arra, hogy Írás ellen Írást, szó ellen szót kell szegeznünk s fel kell világítanunk a népet, hogy ne kapjon mohon a maszlag után, melyet idegenből kínálnak neki. Számtalan Ízben olvastuk, hogy sok városban, igy legutóbb Selmeczbányán is, midőn a szocziál-demokrata párt gyűlést rendez, azon nemcsak a munkásosztály vesz részt, hanem részt vesz az intelligenczia is s a gyűléseken nemcsak a szocziálista apostolok dörögnek, hanem felszólalnak azon a város kiválóbb szónokai is, kik kellő értékükre szállítják le az elhangzott frázisokat. Nem lehetne ezt megtenni városunkban is ? Vájjon városunkban nem akadnának oly férfiak, kik szocziális kérdésekkel szakszerűen foglalkozván, vállalkoznának azon feladatra, hogy ellensúlyozzák az izgatásokat, a felhajtásokat, kik felvilágosítanák a népet a hangzatos szavak alatt lappangó igazi törekvésekről ? Melegen ajánljuk e sorokat az illetékes körök s szereplő vezérembereink szives figyelmébe, mert ha továbbra is tétlenül nézzük e szocziális viharzásokat, annak hullámai alighanem össze nem csapnak ez ősi bányaváros fölött is. ízelítőül, hogy minő tónusban beszélnek a szocziálista apostolok a néppel, közöljük a Szózat-ból a következő részleteket: Szózat Magyarország fehér rabszolgáihoz! Ti, akik éjt-napot nehéz munkában töltve éheztek, meddig akartok még tétlenül rongyos- kodni? Nem halljátok a kor intő szavát? Nem elégeltétek meg a kizsákmányolást ? Jertek közénk, hallgassátok meg hivó szavunkat és lássátok azt a nagy igazságtalanságot, amelylyel gúzsba kötve tartanak benneteket. Hosszú évszázadokig csak szenvedésben volt részünk. Munkaerőnket olcsón vásárolták meg a rabszolgatartók és a mi verejtékünkön híztak nagygyá az ezerholdak urai. i Testvéreink! Földmunkások! Akinek lelke ; van, akinek egy parányi esze van, az láthatja, hogy nem jól van ez igy! Krisztus mondotta, hogy a munkást megilleti az ő bére. Megkaptátok-e rendes béreteket? Krisztus igéjét csak hirdetik a földbirtokosok és papok, de meg nem tartják soha. Nem ám, mert ha a munkásnak jobb bért fizetnek, akkor ezt zsebük érzi. Hiába könyörögtök nekik, jobban szeretik ők zsebüket, mint embertársaikat. Ne is könyöregjetek! Legyetek öntudatos emberek, akik munkájukért rendes bért követelnek. Jertek közénk, mi megmutatjuk az utat, amely a boldogulás felé vezet. Mi megcsináltuk a magyarországi földmunkások országos szövetségét. Ebbe a szövetségbe minden földmunkás beiratkozik és egyesült erővel javítunk sorsunkon. Azt kérditek hogyan ? Hát nagyon egyszerűen és okosan. A példaszó is azt tartja: többet észszel, mint erővel. Egyesitjük az erőnket és az eszünkkel gondolkozunk. Egyesitjük az erőnket, hogy erősek legyünk. Minden földmunkás, legyen az akár kubikus, akár arató, cseléd vagy napszámos: egy-egy kis porszem, amely ha összeáll, egy hatalmas hegyet, bevehetetlen várat alkot. Á kis porszemet elfujja a szellő. A hatalmas hegyen megtörik a vihar is. Azok a földmunkások, akik a csoportnak tagjai, azok szervezett földmunkások, akik előre gondolkoznak és csak becsületes fizetésért dolgoznak. Azok a községek, ahol csoport még nincs, azok a szervezetlenek, akik nem gondolkoznak, csak húzzák az igát, mint a barmok. Vagy talán még ennél is rosszabbak ezek, mert még enni sem kapnak. Egyszerű a mi munkánk. Egyesülünk a szövetségbe és összetartunk a magunk javára. Minden munkás, aki becsületesen gondolkozik, az igy javítson a maga, meg a családja sorsán. Legyünk már egyszer emberek, elég hosszú ideig voltunk rabszolgák. Itt az ut, itt a fáklya, jertek velünk! Gondolkozzatok és lássátok be, hogy csak egyesült erővel változtathatunk sorsunkon. A szövetsétudtam Bélától megtagadni, rabszolgájává tett a szerelem, nem bírtam magamnak parancsolni. Most nincs itthon, oda van. Ha visszajő, elveszi írónkét, — ez igaz, mert ő mondotta, — milyen boldogok leszünk. Mily szép menyasz- szony lesz Irénke, mennyire irigylik majd, hogy fog illeni kenderhajára a mirtuszkoszoru. Mondják a rosszakaróim, hogy megcsalt, nem tér többé vissza, elhagyott. Ez borzasztó volna. Mikor ezt mondotta a leány, mintha valami óriási bűn terhe nyomná lelkét, arca elborult, tétova léptekkel a dívány felé ment s annak egyik szegletébe hanyatlott. A kis madár kiröppent kezéből s a lámpán j fejecskéjéthol balra, hol jobbra forditgatva nézte, mi leli úrnőjét. A leány sokáig ült mozdulatlan, szörnyű lelki tusa kifejezésével vonásain. Látszott rajta, hogy egy gondolat, bűnének tudata, hatalmába kerítette agyát, talán meg is őrjíti. ... Nyílik az ajtó. Belép rajta öszhaju, szelíd, jóságos tekintetű nagyanyja. Odamegy hozzá, mellé ül, kézen fogja s nyájas szóval szól: — Aranyos kis lányom, hol fáj, mi bajod, miért búsulsz ? Ugye a doktor bácsi is azt mondotta, nem szabad sokat gondolkoznod, mert még betegebb leszel. Légy vidám újra; látod, te vagy öreg napjaimra egyedüli örömöm. Miért töröd fejed mindig valamin, vagy hogy nem árulod el, mi bántja szivedet ? Hát nem tudsz már nagyanyádhoz őszinte lenni, mint régen ?... — Hol van Béla, mért nem jön — kérdezte a leány halkan. — Édes leányom, ép erről akarok most neked beszélni. Irénke nagyanyja nyakába fonta karját és úgy leste a szót. — Béla irt nekem. Szomorú lesz rád üzenete. De már nem nézhetem tovább, mint sorvadsz napról-napra. Legyen, ami lesz, — bár a doktor bácsi megtiltotta, hogy megmondjam, halld tehát, mit irt Béla. Kívánja, élj boldogul, feledd el őt, mert nem jő többé vissza. — Akkor becstelen vagyok, sikoltott a leány s eszméletlenül terült el a földön. Szomorú napok viradtak a fehérhaju nagymamára. Míg agyhártyagyuladásban fekvő unokáját ápolta, elgondolkozott a történteken s magát is vádolta, mért nem látott jobban, mért nem vigyázott jobban. A fáradságos ápolás ki- meritte, a szégyen tudata megtörte erejét. Hamarább kivitték a temetőbe, mint unokája felgyógyult. Frissen esett hó borította már nagyanyja sírját, mikor Irénkén segített szívós, ifjú szervezete és felépült. De gyalázatát már nem titkolhatta. Barátnői kerülték, nem akarták megismerni az utcán s ő szegény becstelenségében elment idegenbe, ott hozta világra a szégyenét. Szegény kicsi féreg, nem tudott megnőni. Angyalcsináló kézre került, bizony az nem vigyázott úgy rá, mint másra a szerető édes anya gondos szeme. De Irénke nem vihette magával, nyűg lett volna neki, úgy gondolkozott. Lopva tért vissza városába, hogy ügyeit elintézze, aztán elment oda, hol nem kérdik, ki vagy, honnan jösz, miért jöttél ide: elment Pestre. Egy külvárosi orfeum-kávéházban gyanús külsejű gavallérok mulatnak az asztalok körül. A terem végén, a sarokban női zenekar játszik valami felkapott kupiét. Itt is, ott is versenyt ordítanak a berúgott mulatók a zenével, másutt az ital hatása alatt élénk kézmozdulatokkal akar egy-két polgártárs vitatkozásuk folyamán érvényt szerezni érveinek. Billiárdgolyók csattogása, kártyázás közben ököllel vert márvány- asztal tompa kongása, pénzzörgés, czifra rongyokba öltözött, kendőzött dámák vihogása, futkosó pinczérek kiabálása rémséges zűrzavarrá oldvad össze a zene hangjával. Könnycsikaró dohányfüst tölti be a termet, a kívülről belépő csak nagysokára ismeri fel a ködszerü füstben
