Nagybánya, 1907 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1907-03-28 / 13. szám
1907. márczius 28. NAGYBANYA 3 „5. A második emeleten tervezett, Rákóczi- térre néző szobák vendégszobáknak ugyan nem, de a vendéglősnek lakosztályul szolgálhatnak. Vendégszobáknak azért nem, jóllehet kapnak világosságot, de a világitó ablakok különösen alakúknál fogva, átutazó, vagy éppen huzamosabban időző vendégnek hangulatára csak ártalmasán hatnának; aTimárköz felé eső részen elhelyezett mosókonyha és cselédszobák megmaradhatnak ugyan, de ezek is, mint valamennyi, a fedélszékbe elhelyezett, úgynevezett „Manzárd“ szobák és műtermek okvetetlenül mellőzendők, mert tüzrendészeti szempontból az elrendezés igen életveszélyes, ezekre különben sem lévén szükség, van a földszinten és emeleten a nagybányai viszonyokhoz túlságosan elég férhelyiség.“ Legelőszőr is örömömet kell kifejeznem ! Igazán nem is tudtam, hogy a mi betegségünk, tisztán festők betegsége, még pedig majdnem csak is a nagybányai festőké, a hangulat, olyan ragadós lett. Bátort Gusztáv ettől félti ugyanis a commis voyageuröket, mert mint azt kifejti, a Rákóczi-térre néző szobák vendégszobáknak nem jók s jóllehet kapnak világosságot, de a világitó ablakok különösen alakúknál fogva átutazó, vagy éppen huzamosabban időző vendégnek hangulat,ára csak ártalmasán hatnának. Szegény vigéczek, most már ti is ki vagytok téve a „hangulat“ veszedelmének, már ti is csak akkor fogtok jó üzletet csinálhatni, ha lesz hangulat! E miatt ugyan épülhet az a szegény hotel! Ami a manzárd szobák és műtermek tűzbiztonságát illeti, legyen szabad annyit megjegyeznem, hogy Münchenben és Párisban majdnem ezrekre megy a manzárd műtermek száma, én is laktam ilyenben nem egyszer; a manzárd szobák száma is megszámlálhatlan minden nagy városban. Végre áttérek az ötödik pont legmeg- gondolatianabb részére, hogy „a műtermek okvetlen mellőzendők. . . stb. ezekre különben sem lévén szükség, van a földszinten és emeleten a nagybányai viszonyokhoz túlságosan elég férhelyiség.“ Bocsánatot kérek, nekünk nem férhelyiség, hanem műtermek kellenek. Czikkiró olyan könnyen kijelenti, hogy műtermek nem kellenek, pedig azok kellenek, még pedig nagyon is. Köszönjük meg a tervezőknek, hogy erre is gondoltak. Nagybánya városa a festők itt időzése folytán abba a szerencsés helyzetbe jutott, hogy elsőrangú festőiskolája van. Elsőrangú festők sorakoztak és megcsinálták az egyedül álló ingyenes szabadiskolát. Ilyen ebben az országban több nincsen. Tessék ezt megbecsülni. A megbecsülés alatt pedig nem értek mást és nem óhajtok többet, mint hogy a város a kolónia fejlődését és megerősödését kisérje egy kis figyelemmel, jóakarattal és ne mulassza el ennek legégetőbb létérdekét érintő kérdéseit felkarolni. A nagyközönség pedig egy ilyen kulturális ügygyei szemben ne viseltessék örökös averzióval! Iványl-Urünwald Béla. Husvét. A reggeli szél végigfuvalt Jeruzsálem falai fölött s magával hozta északkeletről a gileádi nzédrusok illatát. Tiszta, átlátszó volt a levegő, az Olajfák hegyéről látni lehetett a Gileád hegység körvonalait, az ormot, melyen Horea sirhalmát rejtegetik a czédruslombok. A nap korongja is fölbukkant Jázer és Tirus irányában s lassan haladt tova a mennybolton Ilesbon és Lasa fölött. Jeruzsálem népe még szunnyadóit. Az írástudók és farizeusok nyugodtan aludták a hajnal édes álmát. Nem volt okuk többé a félelemre, hisz a názárethi ács fia ott feküdt már a Bezeta egy sziklasirjában s aludta azt az álmot, njelyből szerintük nincs többé felébredés. A kihűlt test pedig nem tűnhetik el a sziklából, nagy sziklatömb zárja, hivatalos pecsét biztosítja, válogatott katonák őrzik. Aludjatok hát nyugton kigyószivü farizeusok és írástudók, kik megöltétek az Igazságot, elvettétek szavát a Bölcseségnek, kioltottátok a Szeretet tüzét. A názárethi ács fia nem zavarja álmaitokat! . . . Voltak Jeruzsálemben, kik nem aludták át az éjszakát. A Szion, Moriah és Akra kicsiny, szegényes házaiban virrasztottak a férfiak és asszonyok. Ezek voltak, kik megértették a Mestert, kik áhítattal hallgatták a bölcseség igéit ajakéról, kik étlen-szomjan követték őt lépésről- lépésre, ki a hegyek közé, a pusztába, a város utczáin. Nagy szakállú komoly férfiak aggódva ültek az asztalnál s a pislogó mécs fényénél olvasták a próféták könyveit.- Igen, igen, a Mester föltárnád! A próféták szavának teljesedni kell. A hajnal meghozza a mi örömünket, diadalunkat . . . De . . . láttuk őt meghalni . . . Mikor a római katona átdöfte szivét, vizenyős vér csurgott belőle. És ismét tovább olvasták a jóslatokat, inig a nap sugarai Gilgál felől megjelentek az ablakokban. Az asszonyok pedig magukra vették az ünnepi köntöst, felékesitették hosszú, szép hajukat, magukhoz vették a jóillatú keneteket s egyenként kiosontak a házakból. Minden utczá- ban összetalálkozott néhány s megindultak arimathiai József telke felé . . . És Jeruzsálem leányai elmentek a szikla- sirhoz, magukkal vitték a phoinikiai jóillatú szereket, szánó szivük siralmát, hogy mégegy- szer lássák a Mestert, könnyeikben megfürösszék a kihűlt Szeretetet, szunnyadó Igazságot, néma Bölcseséget . . . Jeruzsálem leányai nem találták meg, a kit kerestek. A sziklasir üres volt, a Mester eltávozott, a szunyadó Igazság diadalt ült, a kihűlt Szeretet ismét izzóvá lett . . . Jeruzsálem leányai felvidultak a boldog sikertelenség tudatában . . . — Föltámadott, hozsanna, halleluja!! . . . Ennek a napnak emléke tölti el szivünket boldogsággal, melegséggel sok sok évszázad óta változatlanúl. Évről évre ünnepi áhitat költözik a szivekbe, valahányszor a harangok csengő-bongó szava az istenember feltámadását hirdeti. Felújúl szivünkben a nagy tragédia emléke, mely örök igazságával meggyőzte a világot, túlélte a századok viharát. Előttünk áll az Ember, kihez hasonló nem volt és nem lesz több a világon. A Szeretet leszállóit a földre, hogy megtestesülvén tanítsa a világot bűnbocsátó szere- tetre, mely nem üres szóval gyógyít, hanem a hit győzedelmes erejével, nem alázza meg a tévedőt, hanem felemeli, az elhagyottat keblére öleli s fölemelt fővel megy végig a meghurczolt Igazság számára készített Golgotán . . . Ez jut eszünkbe, mikor a harangok vidám zsongását hallgatjuk s fölszakad szivünkben a sóhaj, az ujjongás: — Föltámadunk, föltámadunk. Ezt hangoztatja szivünk, qui sent Dieu (et non la raison), mely éltet ad a hitnek. A hit pedig azt mondja: „Sursum corda!“ s fölfelé mutat. Ebből a hitből fakad minden nemes intu- iczió, szárnyaló inspiráczió, az igazságnak, a szépségnek, a jónak a szeretete. Ebből származik az a mélységes bensőséges vonzódás, az a hatalmas gravitáczió, mely fölemel bennünket a föld gözkörén felül, túl a csillagokon s meggyőző erővel hirdeti az örök élet létezését. Ki tudná meghazudtolni a szív ékesszolá- sát, ki tudná kétségbe vonni, hogy a mindeneket mozgató érzelemnek van igazi, reális alapja. Az ilyennek az ünnepi harang zenéje csak a halálos csengő szava, a föld csupán a vellis lacrimarum, a siralom völgye, egy végtelen nagy temető szomorú sirhalmokkal, fejfákkal . .. Sursum corda! Hallgassunk a hit győzedelmes szavára, értsük meg az ünnepi harangok zenéjét: — Föltámadunk, íöltámadunk! Az ibolya. — Louis JtatisOonne. — Mikor a virágok istennője: Flóra, Megteremtette az ibolyát, igy szála: Gyönge alakodnak bájoló szint adtam, Illatod üdítő, mint a czédrus balzsam . . . Szerelmes országom gyönyörű virága, Mit kívánsz még tőlem, mi szivednek vágya ? — Csak hús árnyat adjál, csupán arra [kérlek — Szólt a gyönge virág, hogy elbújva éljek... Bertalan István. Vigasztalanul csapkodta meg a lovakat. Elment a böki-i udvarházból, hogy helyette más és más Zathureczkyek kopogtassanak az öregeknél. A kendőt őrző két öreg Zathureczky agglegényi életének csöndességét a káromkodó, elkeseredett atyafiak látogatása zavarta meg. Ha valamelyiket baj érte, valami ostoba képzelődésből a csipkekendőt okolták. De jöttek ám olyanok is, akik mintegy a jövendőt akarták megtudni a kendő révén: — No, hogy áll a horoskop ? — kérdezték a jegyespárok, messzi útra indulók, vállalkozók. A két öreg ember ilyenkor kézdörzsölgetve totyogott fel és alá és nagyon boldog volt, ha jót mondhatott.- Reggel nem volt harmatos a kendő — szóltak meggyőződéssel. — Feljönnek csillagaink. Az ódon, düledezett falusi házban az egymásba nyíló, sötétes, nagy szobákban mintha árnyékok jártak volna mindig. A régi módi, óriási terjedelmű bútorok mellett homályos zugok voltak, a melyekben mintha leskelődnének a kósza lelkek, kisértetek. Az öregek csendesen járkáltak a szobákban, mintha félig-meddig már ők maguk is kisértetek lettek volna. Halkan szóltak csak, ha szólották; egymással már nem is beszélgettek. A hosszú élet során megtanulták szavak, mozdulatok nélkül egymást megérteni, dünyögésszerü hangjaik voltak és kö- hintéseik. Úgy látszik, ezzel talán sokkal többet mondtak egymásnak, mint bármily kimerítő beszélgetéssel, mert nagyon meg voltak elégedve. Arczban, termetben, összességben teljesen egyformák voltak ... De mégis: Jánost „ifjú ur“- nak hivta az az öreg cseléd, ki a konyhán meghúzódott. Ki tudná, miért hivta igy? Az atyafiak, a kik idevetődtek, kényelmetlenül érezték magukat a hűvös, sötét házban. Az egyik egyszer azt kérdezte Jánostól: — Mondd bácsi, láttad már a fehér asz- szonyt, aki a kendőcskébe sírja könnyeit ? Az „ifjú ur“ komolyan bólintott hófejével: — Láttam egyszer ... De Zsigmond számtalanszor látta. Tán még beszélt is vele. így dicsérték, magasztalták egymást titokban és ha hinni lehetett nekik, akkor az „ifjú ur“ a vármegye legszellemesebb tréfacsinálója, mig Zsigmond műveltségre nézve váradi kanonok lehetne. A kis csipkekendő örökös kultuszában bizonyos papos, alázatos mozdulataik lettek; súroltak a csizmájukkal és a kezüket összefonták hátukon. Számontartották a Zathu- reczkyeket — még azokat is, akik otthon maradtak, lengyel földön — és feljegyezték a velük történt szerencsétlenségeket, csapásokat, mint a kis csipkekendő következményeit. Egy ócska könyv táblája volt a család Írott krónikája. Ennek az ócska könyvnek fakult levelein — ott, a hol a nyomtatott szöveg üres tért hágy a papiroson — jegyezték fel már századok óta a Zathureczkyek a feljegyezni valókat. Szüreti, aratási jegyzetek mellett a születések, halálozások és házasságok szerepeltek. A két öreg Zathureczky elgondolkozva forgatta a könyvet: — Mi is nemsokára ide kerülünk — mondogatták és képzeletükben dülöngöző, öreg, reszkető betűkkel látták nevöket egy lap szélére följegyezve. Előbb az „ifjú ur" került a családi krónikába. Egy őszi este elgyengült és mély álomba merült, a fal felé fordulva. Zsigmond rosszat i sejtve hajolt az alig lélegző ősz fej fölé, majd I lassan kinyitotta a régi diófaszekrény réz- és I vasszöges ajtajait és a kezében tartott gyerta- I tartóval a csipkekendő fölé hajolt. Az száraz volt és sárga a régiségtől. Zsigmond megnyugodva fújta el a gyertyát . . . S reggel, midőn fölébredt, a szomszéd ágyban már nem is lé- lekzett az „ifjú ur“. . . . így maradt egyedül Zathureczky Zsigmond. Elmogorvásodott, elvadult és a csipkekendőt már meg sem nézte többé. Legjobban aludni szeretett, mert akkor az öcscsével álmodott. A régi köny egyik lapján reszkető kézírás jelenti, hogy a csipkekendő — a mely valamelyik hiú, kaczér és talán czéda fehérszemélyé volt egykor - csak a bolondok bo- londitására való ostobaság. Zordon csendesség borult a házra és a homályos zugokban, sötét sarkokban árnyékalakok leselkedtek. K r
