Nagybánya, 1907 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1907-03-28 / 13. szám

2

NAGYBANYA

1907. márczius 28.

Újuljunk meg a szeretet magasztos, felemelő érzetében.

A szeretet az a hatalmas erő, mely megujit, fölfrissit, mely behegeszti a sebeket, eloszlatja a fekélyeket, mely egyedül teheti egészségessé a kóros társadalmat. A szeretet az, mely elsimítja az ellentéteket, élét veszi a fegyvereknek, mely közel hozza egymáshoz a különböző j gondolkozásu embereket, mely alapja a csöndes munkának, lefőbb biztosítéka a polgárok között való békének.

Tavasz van, megújhodás van, hus- vét van!

Költözzék hát szivünkbe is a megújhodás, szívjuk be a tavasz levegőjével a szeretetet, a mindent átható krisztusi szeretetet.

k. d

A nagyszálló építéséhez.

— Két czlkk. II.

Miután a képviselőtestület a tanács késedelmes intézkedése folytán már hosszabb idő óta nem funkczionálhat, szükséges és nagyon helyén való dolog is, hogy a képviselőtestület újból való megalakulásáig tisztázzuk mindazon eszméket, melyek a nagyszálló építésének részletkérdéseire vonatkoznak.

Hogy a leégett nagyszálló még mindig romokban hever, annak egyik okát nemcsak az első czikkünkben hangoztatott felebbezésekben, hanem a városi mérnök szerfelett lassú intézkedéseiben is látjuk. Hiba, még pedig nagy hiba volt a mérnöktől, kinek ténykedéséért a tanács is felelős, hogy a szállóépités keresztül vitelének legelső gradusát: a pályázati hirdetményt csak nagysokára készítette el s akkor is úgy, hogy a kibocsátott pályázati hirdetményt nem is a városi képviselőtestület vagy ennek arra hivatott szakértői, hanem a pályázatra hivatottak képviseletében az építőművészek egyesülete a pályázat sikeres keresztülvitelére teljesen alkalmatlannak találta s annak gyökeres helyesbítésére kérte föl a képviselőtestületet. Ez meg is történt, de csak nagy idővesztes- séggel, ami egészen érthető, ha tudjuk, hogy a véglegesen megszövegezett pályázati hirdetmény nem a mérnöki hivatalból, hanem a képviselőtestület egyik tagjának tollából került ki.

Kellemetlenkedni íegkevésbbé sem akarunk s csak az igazságnak vagyunk őszinte szószólói, midőn a mi pályázati hirdetmény kiírásánál elpocsékolt drága időt a mérnöki hivatal terhére írjuk.

A városi mérnököt tisztes koránál, tiszteletre méltó múltjánál, kedves és vonzó egyéniségénél és modoránál fogva nagyra becsüljük, de e tiszteletünk nem hallgattathatja el azon meggyőződésünket, hogy őt egy, századokra szóló nagy alkotás miként leendő keresztülvitelének irányítására s a nagy felelőséggel járó ellenőrzésre alkalmasnak, épen magas koránál fogva nem tartjuk. Ha elő is fordul az, hogy egyik-másik tisztviselőnek helytelen ténykedését vagy mulasztását a városi tanács elnézni vagy fedezni kénytelen, ezt állandósítani épen a városi mérnöknél, tekintettel a küszöbön álló nagy műszaki alkotásokra, a közérdek szempontjából eltűrni nem lehet.

Elriasztó példa gyanánt előttünk állhat a leégett nagyszálló építési ügye. Ha a régi nagyszálló építésénél, mely mellesleg megjegyezve az időközi restaurálásokkal százezrekbe került, az akkori városi mérnök nem felületes, hanem körültekintő, lelkiismeretes munkát végez, akkor most nem kellene egv uj nagyszálló építésének gondjaival tépelődnünk.

De felhozzuk a legújabb időkből sok más egyebet mellőzve a veresvizi-ut szabályozását. Vájjon ki kárpótolja a várost azért, hogy e I kiépülőben levő s egyik legszebbnek Ígérkező ! utczánk a derékon való töréssel, mely nagy- i fokú nemtörődömséget árul el, örökre tönkre 1 van silányitva?

I Ha tehát a városi nagyszálló kérdését helyesen megoldani akarjuk, amint azt a város minden hű fiának akarnia kell, akkor nem szabad felednünk, hogy e kérdéssel a legszorosabb összefüggésben van a mérnök-kérdés is.

Nagy hibánk, hogy minden szőnyegen forgó kérdést nem a modern kor kívánalmai, a fejlődés, a haladás szempontjából, hanem a jövedelmezőség tekintetéből mérlegelünk.

Teljesen tisztában vagyunk azzal, hogy a koszoruzott pályaterv készítője által közzétett jövedelmezőségi mérleg nagyon is rózsás színben állítja elénk a jövőt. De nem szabad felednünk, hogy a nagyszálló felépítése esetén a közforgalom rohamos emelkedését várhatjuk, mely úgy a direkt, mint az indirekt jövedelmeket nagy mérvben fogja fokozni s ha az első években a várható jövedelem talán nem is lesz megfelelő, de annál inkább kárpótolni fognak bennünket a következő évek.

Nagy, százados alkotásoknál a mérleget sohasem szabad a kezdő évek küzdelemteljes munkájának számadataiból felállítani! S vájjon, midőn az a czél, hogy városunkban egy, a modern kor minden követelményeinek megfelelő szállót építsünk, szabad-e visszariadni az áldozatoktól ?

Más városok is nagy áldozatokat hoznak fejlődésükért s ha arról van szó, hogy a polgárságnak uj bevételi forrásokat teremtsenek, az áldozathozatal nagyságának kiszinezésével sohasem fogják az elérendő eredményeket kisebbíteni.

De mi azon szerencsés helyzetben vagyunk, hogy áldozatokról nem is beszélhetünk. A díjnyertes pályaterv szerint ha a nagyszállót feltud egyébről beszélni, mint arról, hogy volt egykor. . . Az élete, gondolkozása, munkája a múltaknak szól; még mikor hivatalt vállal is, azt mondja: „Alispánok mindig voltak!“ Hát persze, hogy voltak. De az ugyancsak gyönge vigasz lehet valamely egyszerű számtisztnek a megyén . . .

A Zathureczkyekkel is igy vagyunk. A csipkekendőt őrizték, de róla nem igen beszélgettek. Az én gyermekkoromban meg már egyébről sem tudtak beszélni. Mintha csak el akarták volna terelni a saját figyelmükkel együtt a másokét is arról a körülményről, hogy a Zathureczky-uradalom immár felvette a néhai nevet és a család néhány tagja rongyos csizmában mászkál télviz idején. . . De hát ördög vigye a csizmát! Csizmája lehet akárkinek, de van-e még az országban csak egy familia is, a melyiknek amolyan varázslatos csipkekendő van a birtokában ? Nincs. Igaz, hogy az a csipkekendő még akkor került a család birtokába, a mikor a Zathureczkyek majd belefullaátak a jólétbe. Annyi váruk, uradalmuk volt, hogy szinte örültek, ha egyiket-másikat elveszítették. Az egyik Zathureczkyt még lengyel királynak is hiába hívták: „Ugyan hagyjanak békét kendtek. így is annyi gondom van, mint a hajam szála. Nem bolondultam uj gondokat venni a nyakamba.“ Ebben igaza is volt annak a régi Zathurecz- kynek.

így állván a dolgok, valósággal jótékony hatása volt egy-egy kis bánatnak. A vérmes, elhízott, fulladozó Zathureczkyek megkönnyebbülve sóhajtottak fel, a mikor a csipkekendő átnedvesedett.:

— No, legalább kibusuljuk magunkat kedvünkre !

Persze, könnyen beszéltek. Emberöltő is elmúlott néha, a nélkül, hogy a bánat koczogott volna az ajtón. A váraik^ uradalmaik úgy szaporodtak, mint a csirkék a falusi ház udvarán. A kincses szobájukba nem lehetett volna egy gombostűt se benyomni. Ki tudja, hova fejlődött volna a Zathureczkyek mérhetetlen vagyona, ha a csipkekendő néha-néha át nem nedve- sedik ?

(Ha a különböző családi legendáknak csak a fele igaz, Magyarországnak hajdan százszor akkorának kellett lenni, mint a milyen manapság. Nem tudok olyan magyar famíliát, a melynek nyolcz-tiz vármegyére terjedő birtoka ne lett volna. Hová sikkasztották a régi Magyarországot és benne a régi birtokokat ?)

Hát átnedvesedett a csipkekendő ... A fehér asszony — a családi kisértet — éjszaka ott járt a nagy diófaszekrénynél és telesirta a kendőcskét. A vérmes Zathureczkyekből csapoltak egy kis vért, egészségükre vált. Csakhogy egyszer a fehér asszony mind sűrűbben járt kisirni könyeit a diófaszekrényhez. Évről-évre

építjük, ha nem is érjük el a terv készítője által kilátásba helyezett jövedelmezőséget, az teljesen ki van zárva, hogy a nagyszállóra a város reáfizessen, annál kevésbbé, mert remény van arra, hogy a vállalat kiadásánál némi megtakarítás is el lesz érhető.

Az a nagyszálló, ha nem is 6 százalékot, de ha csak a törlesztéses részleteket fedezi is egyelőre, már nagy eredményt érünk el, mert bizonyos idő múltán a város egy fényesen jövedelmező monumentális épület birtokába jut, másrészt pedig az indirekt haszonhajtással szerfölött jótékonyan fogja érinteni közgazdasági viszonyainkat.

S azután ne feledjük, hogy az égetően érezhető bolthiány egyik legnagyobb kerékkötője, megbénitója iparunk s kereskedelmünk felvirágzásának, boldogulásának. Városunkban valóságos boltuzsora van s merjük állítani, hogy a nálunk sokkal nagyobb városokban sem fizetnek nagyobb boltbéreket, mint mi. És e boltbérek még mindig emelkedőben vannak, sőt épen ez az egyik legnagyobb indító oka a lázas házvételeknek.

Kifogástalan s az ország legtekintélyesebb műépítészei által is pályadijra érdemesnek Ítélt pályatervek állanak rendelkezésünkre. A kezdet nehézségein túl vagyunk, csupán a pályaterv re- alizása van hátra. Ne késlekedjünk, mert az újabb és újabb huzavona csak újabb és újabb költségemelkedést jelent. Szakítsunk már végre azon rósz szokásunkkal, hogy amidőn sikerült valamit a megvalósulás stádiumáig elvinnünk, akkor újabb és újabb ezer kifogással, ezer és ezer jobb eszmével állunk elé, amikbe azután beleiül a bába is, a gyerek is.

Vajha e kérdésnél elsimulnának az ellentétek s együttes erővel, békés, egyetértő munkássággal sikerülne a városi nagyszálló építési ügyét dűlőre vinni.

De ez csak úgy lehetséges, ha a képviselőtestület óriási nagytöbbsége által, mondhatnék szinte egyhangúlag hozott határozatával kijelölt utón haladunk tovább.

Aimer Károly, Glaviczky Károly,

Csepey Fereocz, Jancsovlts József,

Kapás Mihály,

Szász József.

Nyílt levél.

Márczius 23.

A végletekig agyonpolemizált nagyszálló ügyéről egy árva szót sem Írnék, ha a „Nagybánya és Vidéke“ legutolsó számában „Megjegyzések" czimen nem lenne egy pont, ami figyelmemet különösen megragadta és valósággal még egy utolsó szóra kényszerit.

A tervről, annak előnyeiről vagy hibáiról Írni nem fogok. Azon már túl vagyunk. Azt szakértők jónak találták, azt tehát már laikusok többé ne bolygassák. Csak egyedül a czikkiró ötödik pontjára óhajtok néhány sorban felelni.

Az ötödik pont ime szó szerint:- néha kétszer is — jelentették az asszonyok, a kik az ezüsttel és régi szoknyákkal, selymekkel együtt a kendőcskére is vigyáztak, hogy az harmatos volt, midőn hozzáértek ... A várak, uradalmak úgy eltűntek, hogy ma már a nyomukat se találni fel, csupán a legendában. A Zathureczkyek pedig elkezdtek nyögni a bánat alatt. A házasságaik nem úgy sikerültek, mint a hogy bölcsen kellett volna. Az ifjak legjobb esetben valamely sáros lábú szolgáló-leányba bolondultak, a lányok meg elszökdöstek hazulról jobbra-balra. Az öregek nem csináltak egyebet, mint naphosszant a fejüket lógatták. Za- thureczky Tamás, a mikor az egyetlen fia főbe lőtte magát valami városi czifra-rongy miatt, átkozódva hajtatott Bükibe, a hol egy régi udvarházban a csipkekendőt őrizték.

— Hol az az átkozott kendő ? — ordította Tamás. — Hadd tépem ezer darabra. Elvette a fiam.

A csipkekendős Zathureczkyek alig tudták lecsillapítani.

— Ne bolondozz, Tamás — mondták neki.

— Egyszer csak elfogy a fehér asszony könnye, megszárad a kendő és a Zathureczkyeknek újra földerül.

Tamás elkeseredve rázta nagy oroszlánfejét.

— Vége már annak. Meg aztán bánom is én az egész dolgot, ha már nincs nekem fiam. Kedves, derék, áldott jó fiam . . .