Nagybánya, 1907 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1907-01-31 / 5. szám
2 NAGYBANYA 1907. január 31. Erősen hangsúlyozzuk, hogy mi e tarthatatlan állapotok legfőbb okának azt tartjuk, hogy midőn az állam a különböző adónemekkel úgyszólván kétségbeejtő erőpróbára teszi polgárainak teherviselési képességét, ugyanakkor horribilis összegekkel terheli meg az állami közigazgatásnak a községekre, városokra való áthárításával is. Nagyon jól tudjuk, hogy ehez hasonló a helyzet külföldön is; de felemlítjük, I hogy nehány államban idejekorán, még mielőbb a városok a tönk szélére jutottak volna, felismerték a fenyegető veszedelmet s az állam a saját inicziátivájából kereste a kibontakozás útjait. Belgiumban, midőn az állam a községek pénzügyeit rendezte, az állami jövedelmekből igen tetemes segélyben részesítette a községeket. Poroszországban már a kilenczve- nes évek legelején a telek és házadót, nemkülönben az ipari adót a községek rendelkezésére bocsátották. De a legtöbb államban a községek és városok jótékonyan érzik az állam támogató kezét, hiszen nyilvánvaló dolog, hogy az ország erős, hatalmas csak úgy lehet, ha községei, városai jólétnek örvendenek, ha minél több azon vidéki fokusok száma, j honnan a kulturális s közgazdasági fejlődés ! és előhaladás fáklyája világit. Mi már foglalkoztunk egy Ízben e kérdéssel, de most, midőn a városi törvény megalkotása köszöbén áll, ismételten rá kellett mutatnunk azon súlyos terhekre, melyek összeroskadással fenyegetik a városokat. Elérkeztünk a tizenkettedik órához, midőn e kényes, de a legfőbb állami érdekeket is érintő kérdések megoldása elől többé el nem zárkózhatunk. S ismételten kérjük országgyűlési képviselőnket, hogy a városi törvény meghozatalakor ez irányban is érvényesítse tekintélyét, nagy befolyását. Ha minden város hasonló kérelemmel fordul országgyűlési képviselőjéhez s ha minden város feltárja súlyos helyzetét, lehetetlennek tartjuk, hogy feljajdulásunk, panaszaink méltányos elintézésben ne részesülnének. é. in. A r. kath. plébánosválasztás. Január 30. A r. kath. egyháztanács legutóbbi üléséről megemlékezve, hirt adtunk arról, hogy az egyháztanács feliratot intéz dr. Boromissa Tibor szatmári püspökhöz, melyben kérni fogja a r. kath. plébános választás ügyének mielőbbi elintézését. Mi az egyháztanács ez elhatározását csak helyeselni tudjuk, de szükségesnek tartanók, ha a városi képviselőtestület is sürgetőleg lépne föl, hogy e régóta húzódó ügyben a végleges döntés mielőbb megtörténjék. Hiszen immár hét éve, hogy Rátz Pál prépost-plébános halálával megüresedett a plébá- nosi állás s hogy ez állásra néhai Meszlényi püspök a pályázatot meghirdette. Hét éve tehát, hogy a város, mint patronatus kegyúri választó jogát nem gyakorolhatta, mert a kegyúri jog- miként való gyakorlatára nézve nagy, szinte j áthidalhatatlan diferencziák merültek föl a megyés püspök s a város közönsége között. De talán hét év elegendő volt arra, hogy e kérdés megérjen s döntést provokáljon. Nem lehet most feladatunk annak vitatása, hogy a megyés püspöknek vagy a város közönségének van-e igaza a választás módozataira nézve; arra sincs okunk, hogy a plébánosi teendőknek adminisztrátor által történő ellátását kifogásoljuk, de lehetetlen nem figyelmeztetnünk az illetékes köröket és tényezőket arra a rendkívüli káros következményekre, melyekkel a plébánosi állás betöltésének feltűnően hosszas huzavonája jár. A hosszúra nyúló intervallum alatt, amióta a város felsőbb döntés végett az iratokat felterjesztette, időközönkint a legriasztóbb hírek kaptak és kapnak szárnyra, melyek bár utólag alapnélkülieknek bizonyultak ugyan, de az első pillanatokban szerfölött alkalmasak voltak arra, hogy a kedélyeket felizgassák. Mi szükég van arra, hogy ez az ügy, mely már egy Ízben majdnem lángra lobbantotta a felekezeti szenvedélyeket s csak a város közönségének dicséretre méltó higgadtságán és tárgyilagosságán múlt, hogy az erőszakkal napirendre hurczolt kérdések fel nem dúlták a századok óta példás egyetértést és békét, — mi szükség van arra, hogy a plébános választás ügye állandóan közöttünk kisértsen ? Úgy a r. kath. egyház, mint a város érdeke, hogy a végleges döntés mielőbb megtörténjék, mert ismételjük, hogy a feltűnően hosszas huzavona csak káros következményekkel járhat. A végérvényes döntésben mindnyájan megnyugszunk, de az ügynek elodázása s az ehez fűzött illetéktelen kommentárok csak a szenvedélyességet keltik föl. Hisszük, hogy az egyházmegye uj püspöke meghallgatja az egyháztanács kérelmét s maga is el fog követni mindent, hogy a plébánosválasztás aktái mielőbb lezárhatók legyenek. 8. Az ipartestület bálja. Ha visszanéző szemmel bepillant valaki az idei farsang kalendáriumába, e hő huszonhato- dikát nagy, piros betűkkel fogja megtalálni benne. E napon zajlott le az ipartestület bálja, fényes ünnepe a hamisitatlan jókedvnek, a hangulatokkal bővelkedő magyaros mulatságnak. A Polgári Kör, melynek rendes körülmények között oly egyszerű, szürke ruhája van, mint egy semmivel sem törődő agglegénynek, ez estére ugyancsak kifente, kicsinosította magát. Alig lehetett reája ismerni. Álarczot, álruhát vett fel, mint az már farsangon szokásos. Úgy festett, olyan gyönyörűen, mint egy kaczér szép asszony, mikor hóditó útra indul: csupa szin, csupa illat, csupa mosolygás volt. A rendezőség valóban nagy ötletességgel Néhány pillanat múlva elhallgatott a zongora . . A leányka dala fuldokló zokogásba veszett. Hirtelen kezébe kapott egy arczképet s csókjainak özönével árasztotta el. Majd ráborult a zongorára, s ott sirt keservesen, mint párját vesztett vadgalamb a jegenye száraz ágán. Mélyen meghatott a leányka szenvedése. Gyötört a kíváncsiság: ki lehet ez a gyermek, s mi nagy bánata lehet szivének, hogy záporként hullanak könnyei ? A vártakommandáns káplár szólalt meg mögöttem. Az őrt vezette fel, aki engem felváltott :-Czudar hideg van önkéntes úr. Siessünk a vártaszobába, ott majd felmelegszik. Szereztünk fát a szomszéd pinczéből, tüzelhetünk egész ^reggelig. Én bizony egész megfeledkeztem a hidegről. Másutt jártak gondolataim, nem az időjáráson. Csak mikor a várta szobába értem, vettem észre, hogy egész tisztességesen összeíagy- tam. A kezem feje megdermedt, meg se tudtam mozdítani, a káplárnak kellett a keztyüt lehúzni róla. Fülemben éles, metsző fájdalom haso- gatódzott, mintha száz meg száz tűvel szurkál- tak volna. A vártán volt velem együtt egy zágrábi horvát fiú is. önkéntes társam, katona pajtásom, csendes jó czimbora, aki többnyire velünk magyarokkal tartott. Azért szolgált magyar ezredben, hogy a magyar nyelvet megtanulja, a magyar katonát megismerje. A várta szoba vaskályhályában vidáman pattogott a tűz. Oda telepedtünk melléje és beszélgetni kezdettünk. Elmondottam neki, mit láttam, mit hallottam az imént. Elkomorodott és rövid szünet után igy válaszolt : — Elmondom neked e szép leány történetét. Tudom meg fog hatni sorsa téged is. Zlaticzának hívják, s leánya Mikszics Lázárnak, a hires horvát politikusnak. Mikszicset hiréből bizonyosan ismered. Fanatikus horvát, a leg- tulzóbbak közül való, aki ádáz gyűlölettel viseltetik a magyarok iránt. Miért ? Ennek csak ő a megmondhatója. Az azonban bizonyos, hogy a horvát nép minden bajának, nyomorúságának okát a magyarokban látja, s hol csak tudja, becsmérli, gyalázza őket. Emlékezhetsz a tavaszi nagy magyarellenes tüntetésekre, mikor a király Zágrábban járt, azokat a tüntetéseket is Mikszics Lázár rendezte. Felesége néhány év előtt elhalt, s igy egyetlen gyermeke Zlaticza egyedül maradt vele. A múlt télen ide helyeztek át a huszárokhoz egy főhadnagyot. Csinos barna, gavallér, úri ember. Régi magyar nemesi család sarja. Nekem testi lelki jó barátom. Ezzel megismerkedett Zlaticza. Az ismeretség meglehetősen regényes körülmények között jött létre. Elmondom neked azt is, talán nem érdektelen. Egy téli délután korcsolyázni mentünk a Száva jegére. A katonabanda valami vidám keringőt harsogott. Ott volt a jégen a város valamennyi szép asszonya, szép leánya. Ott volt Zlaticza is. A főhadnagynak mindjárt feltűnt a karcsú termetű, gyönyörű arczu leányka s kíváncsian kérdezősködött felőle. A sima jégtükrön csípős éjszaki szél sepert végig pirosra festve a korcsolyázók arczait. A magas partról leszakított egy katangkórót, s leszaladt vele a jégtükörre. Ott megállította, tán- czoltatni kezdette, hatalmasan megforgatta, majd megint felkapta s rohant vele egyenesen Zlaticza felé. A leány észrevette a veszedelmet, ki akart térni a kóró elől. Szándéka azonban nem sikerült. A katangkóró egy hirtelen kanyarulattal korcsolyája alatt termett. Zlaticza elsápadt s megtántorodott. E pillanatban mellette termett a főhadnagy. Erős karjaival ‘megfogta estében a leányt, a ki pirulva mondott köszönetét. így ismerkedtek meg, Ezután naponkint találkoztak a jégen. Barátom szemmel láthatólag boldog volt, s én láttam azt is, hogy Zlaticza szive szintén szerelemre lobbant. Pár hét múlva közölte velem, hogy megkéri Zlaticza kezét. Én helyeseltem elhatározását, de közöltem vele mindjárt aggodalmamat is.-Zlaticza atyja fanatikus bolond horvát, félek, hogy akadályokat gördit a házasság elé. A főhadnagy kinevetett:-Hogyan beszélhetsz ilyen naivul, hát nem tudott, hogy Zlaticza és én szeretjük egymást ? Mikszics Lázár imádja egyetlen leányát s igy kezét nem tagadhatja meg tőlem. De mi kifogása is lehetne ellenem ? Családom egyike a legtiszteletreméltóbbaknak. Vagyonom van, s az, hogy magyar vagyok, nem szégyenem, de büszkeségem. — Adja Isten, hogy hitedben ne csalatkozzál. A mitől féltem, bekövetkezett. Mikszics Lázár nagy haragra gyuladt, mikor megtudta a főhadnagy szándékát s a leghatározottabban tiltakozott a házasság ellen. Kijelentette, hogy inkább megöli leányát, semhogy magyar embernek legyen a felesége. Ez meggyalázása lenne az ő egész politikai múltjának. Elhatározását meg nem másította, kiadta útját a főhadnagynak. Nem használt se könyörgés, se fenyegetődzés. Hiába folytak Zlaticza könnyei. Mikor látta, hogy szándékától nem tudja eltántorítani a leányt, hidegviz-gyógyintézetbe vitte s ott tartotta egész a nyár végéig. Barátom mindent elkövetett, minden követ megmozgatott a szegény leány kiszabadítására, de minden kísérlete eredménytelen maradt. Mikszics Lázár-
