Nagybánya, 1906 (3. évfolyam, 27-52. szám)
1906-07-12 / 28. szám
2 NAGYBÁNYA 1906. julius 12. határozmányokat mondják ki. A tizennégy büntető szakasz közül hét a munkások érdekét védi, öt eljárási részleteket tartalmaz és csak három intézkedik a munkások térvénysértő cselekedeteiről. Kettő azonban, a hires hatvanötödik és hatvanhatodik szakasz ezek között is csak az izgatok ellen fordul. A többi szakasz a hatósági illetékességet szabályozza s a munkásperekre egyszerű és költségmentes eljárást biztosit. Nyilvánvaló tehát, hogy a törvény specialiter a munkások javára készült. Ha van törvényünk, mely osztályérdeket szolgál, ez csakugyan az. A munkások szabad mozgását egyetlen intézkedése sem gátolja. Szigorúan lép fel a felelőtlen izgatás ellen. Ez azonban igazán nem irányul a munkások jogai ellen. A szerződés megtartására vonatkozó szabályok sem követelnek mást, mint a nyilvánosság ellenőrzése alatt vállalt kötelezettség teljesítését és pedig büntetőleg csak olyan időpontban, amikor a munkaadó nem segíthet magán, tudniillik a munka végzése időpontjában. Mert amezőgazda- sági munkák, mihelyt beállanak, sürgősek. Előbb a munkás csak magánjogilag felelős a szerződésszegés vágy felbontás követelményeiért. Nem látjuk, miért lenne lehetetlen, hogy a szorongatott közigazgatási hatóságok egyenesen megköveteljék a munkaadó gazdatársadalomtól, hogy a törvény ellen való izgatásoknak, az előbb közölt felvilágosítások sürü és szorgalmas közlésével, maguk is igyekezzenek kihúzni a méregfogát. A szó rombolásai ellen a szó használ a legtöbbet. A fegyver semmi igazságot nem dönt meg. Munkásaink nagy tömegeinél a fegyver csak pillanatnyira képes rendet csinálni; a ielkek megnyugtatására a felvilágosító beszéd való. Ideje lenne, hogy az érdekelt társadalom hathatósabban támogassa a köz- igazgatási hatóságokat a munkások tömeges mozgalmai körül mutatkozó nagy feladatoknál. Szükséges ez még a következő okokból is. A szoczialista izgatok azt igyekeznek kétségessé tenni, hogy az a szellem, a a mely megindult munkástörvényhozásunkat átlengi, nem barátságos a munkások iránt. Nem tekinti őket teljes jogú embereknek, de alsóbbrendű lényeknek, a kiket a felsőbb osztályok csak saját önző érdekükből támogatnak. Ennek a törekvésnek nagyon hathatós eszköze a munkástörvények diskredi- tálása. Mert ha meggyökerezik az a meggyőződés a munkásokban, hogy az ő velük foglalkozó országos akczió alapja rossz és inhumánus, elvesztik a bizalmukat a jövő fejlődésben. Minden dolgot, a mi fokozatos épitésképen a törvény- hozás és kormány részéről érdekükben történik, haszontalannak és rossznak fognak tekinteni. És ezzel útja van vágva a jó intencziók érvényesülésének. Az izgatok által szórt méreg minden ö ö ponton fontos országos érdekeket érint, de ezen legfőképen. Mert országos érdek az, hogy munkásaink kihasználják az érdekükben tett intézkedéseket, még inkább az, hogy bízzanak sorsuk fokozatos jobbra fordulásában. A lassúbb, de biztosabb természetes fejlődésben. Ha ez a bizalom meginog, az emberek észjárása a kivándorló hajó felé fordul. Tapasztalt emberek mondják, hogy a kivándorlás eseteinek nagyobb részében inkább az itthon való reményvesztettség, mint az uj világhoz kötött nagy reménység játsza a mozgató szerepet. A mióta a munkásmozgalmak tartanak, nem tudják hányadszor hirdetjük, hogy az érdekelt társadalmi osztályok cselekvő közreműködése nélkül munkásviszonyaink zavartalan fejlődése lehetetlen. Eddig csak annyi haladás történt, hogy ennek a felfogásnak általános helyességét sokan hangoztatják. Most talán az elméleti elismerést a cselekvét is fogja követni. A társadalmi rend helyreállítása most még nagyobb erőt kíván, mint előbb. Mert a felforgató törekvések nemrégiben biztatást kaptak a letűnt kormányzási rendszer alatt s erőszakos fellépésük is jórészt ennek köszönhető. A szoczialista izgatok most élesebben állanak ellene a hatóságoknak és a társadalomnak, mint valaha. Az ilyen állapot ellen csak rendes és tervszerű együttműködés segít. Milyen legyen részleteiben ez az együttműködés, a helyi viszonyok határozzák meg. Elsőfokú hatóságaink mindembe legjobban fogja tudni a dolgot szervezni és eligazítani. A körülmények úgy szorítják és segítik ez irányú munkájukat, mint még sohasem. Iparosok figyelmébe. Az 1884-ik év XXVII. t. czikk (Ipartörvény) 103. §-a szerint „A munkába lépés alkalmával az iparos a könyvet a segédtől átveszi s a segéd alkalmazását a munkakönyv bemutatásával legkésőbb két hét alatt az iparhatóságnak (idartestületnek bejelenti.“ Ugyanezen 90 §-a szerint „Az iparos oly segédet íel nem fogadhat, ki az előbbi munkaadóval kötött szerződésnek törvényes megszűnését, vagy azt, hogy munka szerződése a jelen törvény értelmében felmondás által megszűnik nem igazolja.“ A nagybányai ipartestület elöljárósága sajnosán tapasztalja, hogy iparos társaink nagy része által — daczára a tprvény világos és nyilt rendelkezésének — a segédek be és kijelentése, azok félfogadása körül számtalan esetben és oly nagy mérvű mulasztások és visszaélések követtetnek el, meiyek a inig egyrészről az egyes iparos társak tetemes megkárosítását vonják maguk után, más részről oly sok elkerülhető panaszokra szolgáltatnak okot, mely magára az ipartestület működésére is szerfelett bénitólag hat, úgy annyira, hogy azokat már tovább tűrni nem lehet s az ipartestület elöljárósága az iparosok jól felfogott érdekében, de meg a rend helyre állítása czéljából is szükségesnek tartja az e tekintetbeni mulasztások és nyugvó helyem, nem vaczok . . . Szerettem Borist nagyon, mélyen. Még azt is irigyeltem, ha más a szájára vette a nevét. Fájt hát a panaszos szava nagyon. Gyanú támadt bennem, hogy talán már nem szeret, azért szól belőle a panasz. Azelőtt egy évvel, hogy elvettem sohasem panaszolt. Rászóltam hát. Igaz, hogy kemény szavakkal, de nem gorombán. Boris akkor ott hagyott. Haza ment. Azt hittem, hogy csak duzzog. De mikor már a Dóka kútnál járt, utánna kiáltottam: „Boris te! Boris lelkem!“ Hátra se nézett. Fájt egy kicsit, hogy igy tett, de azt hittem, hogy estére szent lesz a béke. Haza megyek este. A konyha nyitva volt. Bekiáltottam; adj Isten jó estét, kedves hites társam! Semmi nesz. Bemegyek a házba. Nincs ott senki. Jaj hova lett a Boris!? Megijedtem. Kiszaladtam az útra, hogy hátha a kúton van vízért. Ott Patkásnéval találkozom s kérdem tőle, nem látta-e a Borist? Azt mondta, hogy haza ment a felvégre az apjához. Szaladtam egybe oda. Be volt zárva az ajtó, mintha senki sem lett volna otthon, pedig az ablakon át ott láttam Rózsit. A sok dörömbölésre kiszóilott az apja, hogy takorodjak el onnét, a leányához már semmi közöm, mert délután a mezőn megvertem. Istenemre mondom, hogy egy újjal sem bántottam. Iszonyú gondolat fészkelte magát az agyamba: a Boris már nem szeret. . . mert hazudik . . . Haza mentem. Kifeküdtem a tor- náczra Ott elgondoltam a multat, amikor még örömmel, édes reménységgel volt tele a szivem; amikor még Boris szeretett, amikor még azt az édes hajtást, a szerelmet, amit ő ültetett a szivembe, szép szavával, csókjaival ápolta, nevelte. Azután elméláztam a boldogtalanságomon. Ha már Boris nem szeret, minek is élek! . . . Hej de sokat szenvedtem azon az éjszakán. Egy minutáig sem hunytam le a szememet. Bár inkább elevenen földeltek volna el . . . Másnap reggel elmentem Borishoz. Beszéltem vele. Kértem, mint az Istent, hogy bocsáson meg. Azt mondta, hogy megvertem. Szemembe hazudni mert. Azt gondoltam, talán csak tréfál, vagy I próbára akarja tenni hűséges szivemet. Való I igaz volt, amit lett . . . Elhagyott komolyan. { Nem szeretett. Nem tudom, hogyan mentem haza Boristól, csak azt tudom, hogy otthon lerogytam a kis lóczára és étien, szomjan ott i zokogtam öreg estig. Sírtam mint egy gyermek. Sirattam a boldogságomat, amit Boris eltemetett. Aztán elővettem a pisztolyomat. Azt akartam, hogy véget vetek az életemnek. Kimentem a temetőbe ott leborultam az előtt a kis fakereszt előtt, amelyik alatt az édes anyám aluszik. Beszéltem vele, hogy nemsokára találkozunk. Azután imádkoztam. A sürü fák között egy ha- jitásnyira, két ember állott és beszélt. Nem vettek észre. Figyeltem a beszédre. Azt mondja az egyik: Hát bizony sógor a szép Bacsó Boris J ott hagyta az urát, mert bomlik a Barna Jancsi ! után . . . Azt mondja a másik; az bizony csúnya dolog, de hát Boris nem restelli, épen ma mondta, hogy elválik Gátitól s a Barna felesége lessz. Nagyot kiáltoztam : ki az? Ki beszél? A két ember felém jött. A harangozó meg a kú- rátor volt. Ha nem láttam volna őket, azt hittem volna, hogy a kísértetek hangját hallottam ... Ez a hir a fájdalom kinpadjára vonszolt. Itt elhallgatott, Szende és zokogott, erőt vett rajta a fájdalom. Kis vártatva folytatta. — Másnap szép napsugaras — vasárnap reggel rossz álomra ébredtem fel. Megszólaltak a harangok, az Isten házába hívogatták a népet. Oda ültem az ablakhoz, amelyik az útra néz, onnan hallgattam a harangok zúgását. Zúgott, tombolt az én szivem is. A vallásos emberek, asszonyok, leányok ott mentek el a házunk előtt. Ki csak úgy egymás mellett, ki kézen fogvai Borisra gondoltam, hogy még a múlt vasárnap piros örömmel vele mentem a templomba. Egyszer csak ott jött Boris, mellett Barna Jancsi . . . Egyet fordult velem a világ. Az asztalról felkaptam a pisztolyt, Kifutottam az útra. Utánna kiáltoztam: Boris... Boris lelkem, mindenem! Ügyet sem vetett rá. Utánna szaladtam. Elértem. Láttam, hogy kézen fogva megy Jancsival. Megszédültem, mintha fejbe ütöttek volna. Nagyot kiáltoztam, hogy bele remegtem: Borisom, gyere haza! . . Ment tovább. Ott termettem mellette s rálőtt- tem, Leesett. Aztán megint bele lőttem. Hörgőt, csupa vér lett. Aztán előttem kiadta a lelkét. Hallom most is a siró, hörgő hangját. Ez az én rettenetes bűnöm. — Ha a felesége megállott volna kérő szavára, akkor is lelőtte volna? kérdé az elnök? — Ha hátra nézett, ha rám mosolygott volna, akkor nem bántottam volna. A törvényszék 12 évi fegyhazra irtélte Ferkét. Megnyugszik az Ítéletben, vagy felebbez ? Kérdé az elnök. — Felebbez, mert sok a büntetés! súgja neki a védője. Ferke igy szólt: megnyugszom. . . 12 év nem sok azért, amit én tettem, száz év sem volna arra elég büntetés . . . nem bocsáthatja meg nekem azt az Isten sem! Megbánás volt az a Ferke arcán, az volt a szivében is. Becsültem őt a bűnében is, pedig csak egy paraszt volt.
