Nagybánya, 1906 (3. évfolyam, 27-52. szám)
1906-08-09 / 32. szám
NAGYBÁNYA 1906. augusztus 9. ha ismeri is, de a kellő módon igénybe nem veszi: akkor teljesen czélt tévesztvék. Kívánatos tehát, hogy ezen közlemény utján a rendelettel minden adófizető megismerkedjék s az abban nyújtott engedményekre vonatkozó jogait érvényesíteni törekedjék. Nagy József. _ 2_________________________________ Országos Tisztviselő Szövetség. „Egyesülésben az erői“ Társadalmi életünk szomorú jelensége, hogy egyazon gondolkodású, azonos érzelmű és hasonló foglalkozási körben élő egyének a helyett, hogy szervezkedve tömörülnének, szét- forgácsoltság miatt erőt kifejteni nem képesek. Sokszorosan áll ez reánk tisztviselőkre nézve, kik bár valamennyien egyenlőkép másoknak szolgálatában állunk és igy a társadalmi élet organizmusa folytán egyforma érdekkel bírunk, mégis állami, egyházi, törvény- hatósági, községi, részvénytársasági és magán- tisztviselőkre széttagoltan állunk. Kartársak! Hosszú esztendők tapasztalatai eléggé megtaníthattak bennünket arra, hogy ; azoknak a részleges mozgalmaknak, melyeket csak a legközvetlenebbül érdekeltek indítottak meg, súlya nincsen, minthogy az önérdek tudata megfoszt az erőtől és diadalra csak az a küzdelem vezethet, melyben az ország egész tisztviselői kara száll síkra az egyes rétegek igazáért. Eddigi küzdelmeink meddősége szembeállítva a munkás szervezetek által elért nagy eredményekkel, ezt — úgy véljük — eléggé bizonyítja. Tömörülés és szervezkedés az egyetlen i jelszó, amelynek egise alatt biztosan számíthat az ország tisztviselői kara azoknak a jogoknak érvényesítésére, amelyek bízvást megilletik. De ezenfelül vannak oly általános nagy czélok is, melyek szűk csoportok kereteiben nem valósíthatók meg; igy a tisztviselői takarékpénztár, internátusok, üdülő házak, szolidáris együttműködés minden társadalmi kérdésben, nem valósulhatnak meg addig, mig le nem hullanak a bennünket szétválasztó korlátok és nem egyesülünk egy általános tisztviselői szövetségbe. Kartársak! Nem küzdenek-e évtizedek óta az állami, törvényhatósági és egyházi tisztviselők a fizetésrendezésért, a szolgálati pragmatikáért, az alsóbb osztálybeliek előrehaladásánál közismeretes anomáliák megszüntetéséért, — a magántisztviselők az egységes kötelező nyugegy-két fürt a homlokára hullott. Futólag rám nézett, de csak egy pillanatra, mert a kocsi elrobogott mellettem. Hirtelen erősebb szellő suhant végig a tájon. A váratlan szélroham egy kis fehér lapot sodort le a kocsiról, amely mintegy ötven, lépésnyire volt már tőlem. Utána akartam kiáltani, mert a nő nem látszott észrevenni a vesztességet. De azután azt gondoltam, hátha szándékosan dobta ki a rája nézve talán értéktelenné vált papírlapot ? Közben a csengők mindjobban eltávolodtak, már-már alig hallottam azokat, mig végre egy fordulónál a hintó is eltűnt a szemeim elől. A fehér papírlap ott feküdt a homokban. Föl vettem. Képes levelező lap volt. Föl is volt már bélyegezve s az ismeretlen hölgy, úgy látszik, a legközelebbi postaállomáson föl akarta adni. — Elolvastad ? kérdé Sándor, aki a történetet feszült figyelemmel hallgatta. — El, mondá Bébé. — Kinek volt czímezve? kérdeztem én. — Hiszen hallottad, szólt közbe Lénárd, hogy a neveket nem árulhatja el. — Kár, mondá Sándor, ez sokat levon a történet érdekességéből, sőt, tette hozzá ironikusan, még a hitelességéből is. — Sajnálom, szólt Bébé, még ez a megjegyzésed sem oldhat fel a becsületszavam alól. — De hát kinek kötötted le annyira a becsületedet? — Annak a hölgynek. — Tehát megismerkedtél vele ? — Kérlek, mondá Lénárd, ne szakítsd félbe Bébét. Halljuk tovább ! — Tehát folytatá Bébé, a levelezőlapot elolvastam. Hogy kinek volt czímezve? Mondjuk, dijbiztositásért, a munkaadóval való viszony törvényes rendezéséért, a vasárnapi munkaszünet törvénybeiktatásáért, — eléretett-e csak egy esetben is teljes eredmény? A tisztviselői takarékpénztárnak, interná- tusnak, üdülő háznak kérdése is oly régen, foglalkoztatja a tisztviselőket, a társadalom és államhatalom a legnagyobb rokonszenvvel segítene bennünket és mi még sem vagyunk képesek eredményhez jutni! Miért van ez igy? Ne áltassuk magunkat, lássuk be őszintén, hogy bennünk van a hiba: széthúztunk, sohasem igyekeztünk egységesen harczolva czélunkat megközelíteni, hanem mindig csak külön-külön, egymástól ridegen elzárkózva, sőt nem egyszer egymás ellen fordulva. Avagy talán igaz volna az az ósdi felfogás, hogy az állami tisztviselők érdekei ellentétesek a magántisztviselőkéivel, vagy legjobb esetben is nem érdeklik amazokat emezek érdekei? Egyetlen példával bebizonyíthatjuk ennek a gondolkodásnak a helytelenségét. Gondoljunk csak a magántisztviselők legspecziálisabb bajára, a kötelező egységes nyugdíjbiztosítás hiányára. Egyedül a magántisztviselőknek égető sebe ez, de erősen kihat az mégis az állami tisztviselői pályára is, amennyiben csakis ez okozza azt, hogy az állami hivatalok aránylag kisebb javadalmazásu, de mégis biztos állásai felé oly nagy a vonzódás és jogvégzett egyének készek fizetés nélkül 6-8 évig minisztériumot, bíróságot, várost szolgálni. Azok, akik tagadják az érdekek kölcsönösségét, ám feleljenek arra a kérdésre, hogy a magántisztviselői nyugdíj és pragmatika létesítése után nem fog-e egyszerre és önként megszűnni a kis javadalmazásu, ma csakis biztonsága folytán kedvelt állami állások utáni tülekedés? Véget kell vetni annak az állapotnak is, hogy a számarányban oly óriási tisztviselői kar társadalmi befolyással egyáltalán nem bir, amíg az iparosok, kereskedők ilyen arányú testületéi már régen számottevő tényezői minden társadalmi mozgalomnak. Ne kicsinyeskedjünk, ne keressük az ellentéteket, hanem egyesüljünk egy hatalmas szervezetbe és máris döntő lett szavunk minden kérdésben. Nem kevésbbé fontos kérdés megoldása képezi a szövetség harmadik czélját: anyagi helyzetünk újjászervezése, megjavítása. Ennek a czélnak elérésére a szövetség tisztviselői takarékpénztárt létesítenek, hogy gazdaságilag csakis önmagunktól függjünk. E saját pénzintézetünk nyújtani fogja nekünk azt, amit eddig sohasem kaptunk: olcsó személyhitelt. Az iparosok, kereskedők a nem nyerészkedésre alapított saját társulatjaik révén rég élvezik ezt, tőlünk tisztviselőktől ellenben a legkisebb hitelnél életbiztosítást, kezeseket, illetékeket és uzsorakamatot követelnek. Miért van ez igy? Mert a tisztviselők személyhitelével csak szövetkezetek foglalkoznak és nincs takarékpénztár, nagyobb bank, mely tisztviselői személyhitellel foglalkoznék. A liga által alkotandó bank természetesen nem nyerészkedésre alakul és a tisztviselők tisztára személyi megbízhatóságukra alapított kölcsönöket fognak élvezhetni. E takarékpénztárban, mely részvénytársasági alapon van szervezve, hitelt kérhet minden tisztviselő, semmiféle tagsági dij, részvényvétel nem kötelező, minthogy a részvények elhelyezése máris biztosítva van. Másrészt pedig, hogy teljesen függetlenek legyünk és a részvények mégis idővel tisztviselői kezekben legyenek, egy-egy részvény névértéke mindössze 20 (húsz) korona lesz és még e csekély összegből is az első évben csak egy harmad fizetendő be, a második és harmadik harmadnak befizetésére pedig két évi ideje van a részvényt jegyzőnek. Minden tisztviselő tehát, a legkisebb fizetésű is, akinek semmi felesleges pénze nincs, részvényese lehet a tisztviselői takarékpénztárnak és jogait már az egyharmad befizetése után élvezi, még pedig a nélkül, hogy a be nem fizetett második és harmadik harmad után kamatot fizetne. Hangsúlyozzuk azonban még egyszer, hogy vételkényszer nincsen és sem a ligának tagjai, sem a hitelt élvezők részvények jegyzésére nem köteleztetnek. A bank a kölcsönt egész összegben folyósítja, nem mint a mai úgynevezett tisztviselői szövetkezeteknél, ahol a nagy- nehezen és körülményesen folyósított kölcsönből még bizonyos számú részjegyet is levonnak. További nagy czélja a szövetségnek az, hogy a tisztviselők gyermekei részére Budapesten és a vidék több magyar érzelmű városaiban internátusokat létesítsen, valamint, hogy egyes gyógyító fürdőhelyeken tisztviselők és családtagjaik részére üdülő házakat tartson fenn. Ezeknek az intézményeknek a hiányát a vidéki tisztviselők, akiknek nagyobb gyermekeiknek más városban, esetleg Budapesten való neveltetése oly nagy gondot ad: eléggé érzik. Úgyszintén felesleges az üdülő házak szükségességéről beszélni; aki volt már orvosa parancsára valamely méregdrága külfüídi fürdőhelyen, bizonyára irigykedéssel látta az ottani tisztviselői üdülőházakat, melyekben az osztrák, német és franczia kollegáink oly olcsó szállást és élelmezést élveznek. Mi is e külföldi mintára szándékozzuk meghonosítani ezeket az inhogy X. urnák, a hölgyet pedig nevezzük egy- \ szerűen Y. asszonynak. A levelezőlapon, amely, j ha jól emlékszem, a Poprádi tavat ábrázolta, i ez állott: „Kedves Barátom! A férjem elutazott, j Egyedül vagyok. Amit annyiszor hiába kért tőlem, megengedem: Jöhet, tehát au revoire!“ Aláírás nem volt rajta. X. ur bizonyára j amúgy is tudta volna, kinek a kezeirása ez a levél. Gondolkoztam, hogy mi tevő legyek vele. j Széttépjem? Bedobjam a legközelebbi postán a levélszekrénybe? Vagy pedig kisértsem meg J visszaadni annak, aki elveszítette ? Rövid töprengés után az utóbbira határoztam el ma- j gam. De hogyan? Hiszen azt se tudtam, hová lett ez az asszony? Utjának hol volt a czélja? És ki tudja, vájjon megismerem-e még? És ha igen, nem fogja-e tolakodásnak venni, ha átnyújtom neki ezt a levelezőlapot, amelyről bizton felteheti, hogy elolvastam? Mindenre gondoltam, s mégis megmaradtam azon elhatározásom mellett, hogy a levelezőlapot, ha lehet, átadom jogos tulajdonosának. Nem azért, mintha azt reméltem volna, hogy a kellemetlen baleset talán jobb gondolatra téríti Y. asszonyt, mert hiszen, mikor a levelezőlap hiányát észreveszi, nyomban másikat irhát X. urnák. De tudja Isten, izgatott a dolog. Széplakon már nyomát se találtam az asszonynak. Villásreggeliztem s folytattam utamat Tátra-füred felé. Déltájban érkeztem Füredre. Itt nyomra akadtam. Ráakadtam arra a j I hintóra, amely a szép asszonyt hozta. Tehát itt ; van. A kocsis éppen a lovait itatta. Beszédbe i ereszkedtem vele. — Nem maga volt ma Csorbatón? kérdeztem. Igenlőleg felelt.- Hát oda való?- Dehogy, mondá, egy nagyságát vittem reggel oda és mindjárt vissza is jöttünk. Csak a vidéket akarta látni.- És hol lakik itt az az urhölgy? kérdeztem merészen.- Nem tudom, felelte, itt leszállt és elment. De hogy merre, nem ügyeltem. Megköszöntem a felvilágositást s egyenest a nagyszálló éttermébe mentem. Szétnéztem, de az asszonyt nem láttam. Ebéd után sétára indultam. Nézelődtem erre-arra, a szép barna asszonyt sehol sein fedeztem fel. Este hat óra lett s kutatásaim még mindig eredménytelenek voltak. A sétányok már élénkülni kezdtek, kisebb-nagyobb csoportok verődtek össze, vidáman csevegve. Tűi a hegyek mögött lassan lebukott a nap. Egyszerre a sétány végén, amint körül jártattam a szemeimet, egy karcsú nőalak tűnt fel. Egyedül volt.- Ez ő! villant át az agyomon. Lassú léptekkel közeledtem a magános hölgy felé. 0 volt, most már bizton megismertem. Könnyű csipke ruha volt rajta. A szivem hangosan dobogott. Ugv éreztem magam, mint akinek lámpaláza van. Két lépésnyire tőle megemeltem a kalapomat. Csodálkozva nézett rám.- Bocsánat, asszonyom, szóltam, ön ma Csorbatóról jövet, kiejtett valamit a kocsijából. Boldognak érzem magam, hogy visszaadhatom. Átnyújtottam a levelezőlapot. A szép asszony mélyen elpirult.
