Nagybánya, 1906 (3. évfolyam, 27-52. szám)
1906-11-29 / 48. szám
2 NAGYBÁNYA 1906. november 29. adatok valóságától eltekintve a törvény- hatósági jog visszaszerzése sokkal jelentősebb motívum volna Nagybánya város ipari, kereskedelmi s gazdasági fejlődésének előmozdításában, semhogy annak megakadályozására aggodalmaskodó kérdésekkel előállani a szoros értelemben vett tárgyalási anyag keretén kívül érdemes volna. Dr. Vass Gyula. Epilógus redivivus. Szabó Adolf ur nincs megelégedve az ,,Epilógus“-ómmal. De hát hittem, egyáltalában vártam én azt, hogy arra az eredményre jutunk, hogy meg lesz a vita eredményével elégedve? Sohasem tartottam magamat Orpheusnak, hogy megváltozhatatlan nézeteket szerény soraimmal megtéríthessek. Nem, erre nekem nincs elég befolyásom, de még ha lenne is, erre a vitára nem pazarolnám. Nem ismertem be a tévedésemet ? Kinek,- miért,- és mit? Igen, hogy a jelentésem nem volt nála, csak a szabályrendelet. Szívesen megjegyzem, fölvilágositása után ezt nem állitottam, nem is tartottam különben lényegesnek, mert a mit beigazolni kívántam, e nélkül is megállja a helyét. Nincs tehát és nem is volt mit, mint tévedést beismerni. Azt mondja Szabó Adolf ur, hogy én nem válaszoltam, vagyis hogy sokan zokon veszik, hogy én nem válaszoltam az ő kérdései utolsó szakaszára. Ott a kincstári szabályokat állítja föl Szabó Adolf ur, hogy én azokat betartottam-e a rönkök felmérésénél? Olyképen fogtam fel a kérdést, mintha azt intézte volna hozzám valaki: „Megtartom-e a Mózes törvényeit?“ Ha nemmel felelek, az a válasz: ni az. Istentagadó; ha igennel: ni a pogány! Én nem feleltem sem határozott igennel, sem nemmel, hanem azt mondottam: én keresztény vagyok, reám azok a törvények, amelyek a maguk idejében és helyén tiszteletet érdemeltek, nem vonatkozhatnak, csak legfeljebb annyiban, amennyiben az én vallásomban is benne foglaltatnak. Tehát én erre a kérdésre válaszoltam, nem azt ugyan, amit Szabó ur várt, hanem azt, hogy „a kincstári szabályokat sem magamra, még kevésbbé a városra kötelezőnek nem tartom“ és tovább: „nem szabad annyira mennünk, hogy a sok formában a kevés lényeg elússzon.11 De ez a válasz a magában maradt Szabó Adolf urat ki nem elégíti, amit én úgy is tudtam. Álljon , itt még egyszer a gyengébbek kedvéért: „Én tudom azt, hogy Nagybánya sz. kir. r. t. városnál egyedül vagyok okleveles erdész és hogy a kincstárnál sokan vannak.“ Ez azt jelenti, hogy a kincstári erdészet, mint - mondjuk — a láthatatlan magyar nemzet birtoka, csak a fokozottabb ellenőrzés mellett kezelhető, mig ellenben egy város, amelynek tisztviselői, képviselőtestülete, polgárai városi vagyonuk területén működnek, a folytonos, a szakadatlan ellenőrzést minden tisztviselővel szemben gyakorolja. így jutnak az indítványok, vádak, panaszok a képviselőtestület elé. És hogy egyedül vagyok okleveles erdész a városnál, azt jelenti, hogy abban a formában, mint a kincstárnál van, nem hajthatjuk végre az ellenőrzést. De ez nem teszi azt, hogy nincs meg az ellenőrzés, csak azt, hogy Szabó Adolf ur nem látja! Kisebb épületfa vagy rönkő kiadásoknál fennáll a kincstárnál is bevett szokás, hogy azt a pénztárnál kiváltott utalványra a felesketett, szakvizsgázott erdőőr az üzemterv szerint kijelölt vágásból kiadja, kipecsételi és az adatokat az okirat jellegével biró szolgálati könyvébe bevezeti s ezt az erdőtiszt időszakonkint, vagy a szükséghez mérten ellenőrzi. Nagyobb átadásokat a szerződés pontjai állapítanak meg. Természetesen a városi erdőtiszt ennél sem nélkülözhető, aki az eredményt a városi tanács elé terjeszti s a tanácsnak jogában áll ellenőrző felmérést gyakorolni s hogy a tanács ezt mindenkor szükségesnek nem tartja, azt én, az én működésemért is felelős tanácstól tisztelettel veszem s igyekszem arra hűséggel rászolgálni. Hogy a képviselő- testület a sok „sallangot11 a napidijak képében a minimumra redukálta, arról bizony a tanács sem tehet. Ezt az utóbbit Szabó Adolf ur is tudhatta, az előbbieket pedig olvasta. Hogy miért nem értette meg, — arra nem én tartozom válaszszák Hogy Szabó Adolf ur az én „Epilógusom1' -ból olyan következtetést von le, hogy: Ezen válasz engem teljesen kielégít, mert a kérdésnek egyéb czélja nem volt, mint kimutatni, mily szüksége van a városnak erdészeti bizottságra,“ én nem csodálkozom, mert minden áron erre a következtetésre kellett jutnia, de hol maradt a logika örök törvénye ? Ami különben az erdészeti bizottságot illeti, amióta kijelentette Szabó Adolf ur, hogy az inditványnyal szemben a véleményező erdészeti bizottságot pártolja, nincs közöttünk egyéb eltérés, mint az, amit én előbb is megírtam, hogy ez a bizottság már a gazdasági és pénzügyi bizottság képében meg volt és megvan s igy legfeljebb csak egy kis elke- reszteíésre van szükség. De lássuk csak, az a „rönkő" csakugyan nem lehet más, mint fürészrönkő ? A rönkő a szokásos gerenda és deszkahosszuságoknak megfelelő fatörzsrész. A ledöntött szálfa azt a részét, legyen bár az 26 m. hosszú is, amely 28 — 30 czm. átmérővel bir, én rönkőnek tartom, mert szálfa jellegétől megfosztotta az a körülmény, hogy egy, mondjuk 10-12 méteres darab, amely még 15 — 16 czm. középvastagsággal bírhat, levágatott belőle. Ez a kettő együtt, vagyis a rönkő és a sudarvég adja a szálfát. Az igy származott rön- kőből lehet fűrész nélkül is pl. egy vastagabb hídgerendát faragni, mert a rönkő nemcsak a szükséges deszka, hanem a gerenda hosszúságnak is megfelelő fatörzsrész. A fa minőség, vagy a szükséglet szerint több rönköt is szabhatok egy szálfából s ez esetben a leggyakrabban fűrész-rönkő, de a rönkő fogalma nem tiltja azt meg, hogy csak egyet szabjak. Tehát a rönkő, ugy-e bár, lehet más is, mint tisztán fürészrönkő. Azért kérem Szabó Adolf urat, ha máskor meglátja a rönköt, ne feledje a gerendát. Bálint Imre. Színház. Az elmúlt napokban Szabadhegyi társulata újra bebizonyította, hogy tudásukkal és szorgalmukkal megérdemelnék a közönség melegebb támogatását. A múlt csütörtökön Sardou: Boszorkány c. drámája volt répertoireon. Egy mór leány boldogtalan szerelmét tárgyalja, ki szinte a kin- halálig küzd kedvese elnyeréséért és mégsem egyesülhet vele az életben, a halálban lesznek egymásé. E megrázó szomorujáték nagyon megnyerte a közönség tetszését. Maga az előadás is igen sikerült. Dicséretet érdemelnek az összes szereplők, különösen azonban Bodroghy Lina, a czimszerep személyesitője. Elismeréssel kell adóznunk a direktornak, ki a modern klasszikusokból is előadat néha egyet-egyet. Mikor látunk megint Sardou darabot Bányán! Annál inkább megütköztünk, hogy az ifjúságnak megtiltották e komoly és mély tanulságu darab megtekintését akkor, amikor sok, nem épen valláserkölcsi alapon álló, silány operettekbe elengedik. Pénteken nem volt előadás. Szombaton telt ház előtt a Napfogyatkozást, ifj. Bokor József operettjét adták. A darab maga óriási ostobaság, bár zenéjében néhol igen kedves számok vannak. De, amint tek a társaságáért. Naphosszat élvezhette az ünnepeltetés nyönyöreit. Igen, egész nap, csak este, az előadások kezdése idején tartott némi szünetet az ünnepeltetés. A szép leány az első napokon tapasztalta, hogy ilyenkor a figyelem másfelé terelődik, egy vézna, közönséges arczu leány felé, ki nappal mit sem számított, ki egy megyei Írnokot nem tudott volna meghódítani magának ... Ki híján volt mindenféle külső előnynek. Ez a nem szép leány Major Nelli volt, a színházi kellékes leánya, ki kissé tompa hangján csodás melegséggel tudta kifejezni a legmélyebb érzést, a legviharosabb szenvedélyt. Nyugodtan, biztosan uralkodott szerepének minden apró részén. Akár halkan suttogva, akár éles, kiabáló hangon beszélt, a közönség vakon hitt szavának. A szép Jolán láthatta minden este, hogy a közönsége meghatottsága mily őszinte, ha Nelli játszik. Még a taps dinamikai fokozódása is más elemi erőt fejezett ki, mint mikor neki tapsoltak. Önkénytelenül irigység lopódzott a leikébe. És ez az irigység nyugtalansággal, fájdalommal töltötte el. Az elkényeztetett szépségű leány nem hitte volna, hogy valaha színpadi partnert ennyire irigyelni fog. Mikor egy darabban együtt léptek föl, egész nap rosszkedvű, bátortalan volt. Megérezte, hogy az este bármit követ el, csak stafázs lesz. A két színésznő együtt öltözködött. Nelli közömbös arczczal festette magát a tükör előtt. Mikor a ruháját összefűzték, könnyű sóhajjal mondotta: — Már a harmadik szerepet játszom ebben a ruhában. Nem csodálnám, ha megszólnának érte . . . Jolán rezignáltan jegyezte meg: — Ön játszhatik akármilyen ruhában . . . — Gondolja ? — Úgy van. Az ön győzelme bizonyos ... Ah, Nelli, ha én úgy tudnék játszani, ha én bírnám azokat az eszközöket . . . — És ha én olyan szép lennék, mint ön! A szép leány elfintorította az arczát. — Mit érek vele? Látja, nem tagadom, én irigylem önt. Vad, indulatos, kínzó irigység lep meg, ha látom, hogy ön mint uralkodik az emberek nemesebb indulatain . . . Nelli pajkosan vont vállat. — Azt hiszi talán, hogy én nem irigylem önt. önt, a ki mindenkit hódolatra késztet tökéletes szépségével . . . Jolán eldobta a szemöldök feketitőt. — Esküszöm, hogy ezen nincs mit irigyelni. Igen körülzsonganak, keresik társaságomat diszkréten és tolakodóan . . . Hallhatok annyi hazugságot, hogy megcsömörlik belé a lelkem. — Nekem nem is hazudnak, arra sem tartanak érdemesnek a férfiak, mondotta Nelli nem minden keserűség nélkül. — De este! kiáltott Jolán. — Este ? Hát igen .... tapsolnak . . . . magam is azt hiszem, hogy értem ezt a mesterséget ... De azért van itt is szomorú tapasztalatom. A kik legjobban méltányolnak, nem a férfiak, hanem a nők . . . s a leányt, akármilyen emelkedett lélek legyen is, nem elégiti ki a nők hódolata. — Oh, én büszke lennék reá ! mondotta Jolán olyan igaz hangon, a milyet a színpadon sohasem hallottak tőle. — Könnyű önnek, a ki annyi férfiút látott lábai előtt, sóhajtott Nelli a haját igazítva, de előttem csak a színpadi pártnerek térdelnek a szerző utasítása alapján . . . Csöngettek . . . Nelli sietett a színpadra, ő kezdte a darabot. Mihelyt a deszkákra lépett, egészen átváltozott, még az arcza is más kifejezést mutatott, nemesebbet, vonzóbbat . . . És Jolán látta, hogy a színfalak mögött a színészek mind megállanak, mintha lábuk gyökeret vert volna. Ezek a czinikus alakok, kik magokon kívül nem ösmernek senkit s magukat legkevésbbé, áhítattal követik Nelli minden mozdulatát. A hatása a festéken is átütődik arczukra ... A második felvonásban az ügyelő könnyet törölt a szeméből . . . És Nelli mintha mindez nem érdekelné, üzleti nyugalommal megy az öltözőbe s szinte kelletlenül tér vissza, hogy hetedszer, nyolczad- szor is megjelenjen a lámpák előtt. A harmadik felvonásban óriási virágbokrétát nyújtanak fel a színpadra a szép színésznőnek, ki pirulva fogadja egyik udvarlójának ezt az Ízléstelenségét.' Érezte, hogy nevetségessé tették a színészek előtt. Az előadás végén az öltöztetőnő behozza a remek virágbokrétát, melyen két hosszú selyem szalag függött. Nelli kíváncsian tudakolja: — Ki küldte édesem ? Jolán pironkodva mondja: — Nem is tudom, de azt hiszem ... Itt a névjegye.
