Nagybánya, 1906 (3. évfolyam, 27-52. szám)
1906-11-22 / 47. szám
évfolyam 1006. november b.0 2Q 47-llc. sz&m. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8 — 12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lap- közlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések kivétetnek Morvajr Gyula könyvnyomdájában is: F6tér 14. védekezés, ha teljesen magára hagyjuk az egyént, ki doronggal igyekszik agyoncsapni a legyet, mely rá szállt s e mellet önmagát öli agyba. Legyen azért minden közintézmény a maga tekintélye iránt kérlelhetetlen. Pallósjogot adnék minden közhatóságnak s társadalmi intézménynek, egyesületeknek, hogy moralis érintetlenségét, életének szennyezetlen tisztaságát röviden, de velősen megvédhesse mindenkivel szemben, ki alaptalanul meggyanúsítja s a nagy közönség előtt bármely indító okból megmételyezni igyekszik, mert nem bízom az egyén ezen burkolt eljárásának őszinte motívumaiban, hanem a rideg, durva önzés intrikáját vélem, hisz aki a köz tisztaságát, erkölcsi tartalmát ássa alá, hol büszkélkedhetik a maga nemességével, nagyságával ? Bent az iszapban mindenki egyforma! Őszintén, nyíltan, leplezetlenül! Ez a közszereplés mottója! Van még ereje az igazságnak! Ha ezért küzd az egyén bátran, férfias egyenességgel, minden önző czél és ok nélkül, tisztán a közélet moralis tekintélyének megóvása érdekében, legyen nyugodt, a társadalom nagyrésze mellé tömörül és senkinek még esze- ágába se fog jutni, hogy e kiváló viselkedésben durva indokokat keressen. De ne verje közbe a mellét s ne hangsúlyozza fellépésének okát, a közérdeket! Nem a szerénytelenség vádjára fog rászolgálni, ha egyébbre! Arra a miért-re, a nagy kérdőjelre? A csendes, nyugodt igazság imponál, a nagy garral hajhászott kétkedővé tesz s ha van is benne erő, mit ér az a hit, meggyőződés nélkül? De legyen kérlelhetetlen minden közűiét befelé is, ömaga irányában. A tekintély és hatalom palástja alá ne rejtőz- ködhessék a jogtalan egyéni érdek! A mindennapi küzdelemben az egyén rendszerint magára marad s méltán zokon es- hetik neki, ha némely kiválasztottak oly eszközökkel dolgoznak, amelyek nem egyesek önző boldogulására, hanem a közérdekeink szolgálatára rendelvék. Csak ily módon lesz elérhető a köz és magánérdek teljes összhangja, amire különösen városunkban felette szükség van, mert olyan nyugtalan, ideges mozgolódás tapasztalható minden téren! Ne feszítsük tovább a hurt! AJtay Oábor dr, Szózat a „Tulipánkert-Szö vétség“ tagjaihoz és az egész magyar közönséghez! A tulipán a nemzeti ellenállás termőtalajából fakadt. A mikor megújult az évszázados kísérlet, hogy megcsorbitsák Magyarország államiságát, a mikor törvényhozásunk erőszakkal elnémittatott és az alkotmány válsága után tartani kellett az alkotmány teljes felfüggesztésétől, a nemzet százezreiben egy lappangó érzés vált elhatározássá: egyesülni alkotmánya védelmében, megtörni azt a rendszert, mely Magyarország politikai és gazdasági érdekeit Ausztriának akarta alárendelni. A nemzetnek ez a hatalmas eltökéltsége, e nagy együttérzésnek megdobbanása, aggodalmai és reményei egy symbolumban kristályosodtak ki s ez a symbolum: a tulipán. Egy uj nemzeti renaisKöz- és magánérdek. Mostanság gyakran megesik úgy gyűléstermeinkben, mint helyi sajtónkban, sőt állandó tárgyalási sablonná vált, hogy a közügyekben követett magatartásunk indító okát kutassák s mindenki félve, csiga módra behúzódva mentegeti magát, hogy felszólalásának, vitatkozásának, elhatározásának motívuma nem magánérdek, hanem tisztán a közület. Szanaszét terjed a levegőben a nyílt és burkolt gyanúsítás, mint valami fojtó gáz és nyomottá teszi mindenek kedélyvilágát, akik magasan hordhatják homlokukat! v Hol van közéletünkben az erkölcsi alap? Hol van a közügyek és viszonyok szemléletében az önérzetes tárgyilagosság, melyről visszapattan minden sub- jectiv gyanúsítás? Hová tűnt testületeink erkölcsi ereje, hogy pozdorjává Toppantson minden megközelítést, melylyel egyes tagjának őszinte és komoly fellépését menten aljas rágalmakkal piszkitják be? Ha a hangyabolyt megpiszkálják, azok az apró kis férgek, ha a méhkast megbolygatják, ezek a dolgozó kis jószágok menten sorakoznak, hogy nyugalmunk zavarója ellen védekezzenek, hát a testületek, közintézmények tagjai mért nem tesznek igy? Önmaguk tekintélyét ássák alá, ha még csak feltételezni is engedik valamelyikük közbeli eljárásának magán- érdekű befolyásolhatóságát. Az embert egy szunyogcsipés is megölheti s tönkreteheti egy rosszoldalu híresztelés is! Mindkettő ellen szinte lehetetlen a A „Nagybánya“ tárczája. rihm— __-'EM 11 -___I—! I ZJáss. Az Adria partján. Leszállt a nap. Az alkony máglyát Gyújtott a felhő-ormokon; Az Adria szívdobogását, A hab morajját hallgatom. Oh A dria! mi vágy, mi átok Dagasztja egyre kebledet ? E nyugtalan, sóvár hullámok Szünetlen igy miért rengenek? Mi él, lázong e nagy mederben, Minő titokzatos erő, Mit elcsititni tehetetlen Örök kezével az idő? Oh Adria! évezrek látták Így rengedezni kebledet És látni fogják hullámzását Még számtalan évezredek. De akkor én már itt nem állok, Szél hordja majd haló porom, S a habmoeajt — szívdobogásod — Mások hallgatják partodon. Taradnyi Gyula. Dialóg egy dialógról.- Irta: Fehér Jenő. (Személyek: Rékási Sándor iró. A dolgozószobája íróasztalánál ül és a tollat rágja. Irma a felesége, haragos pillantásokkal méregeti végig az urát, miközben idegesen babrál a kis pamlag csipketakaróján.) Irma: Látom már, hogy egyáltalán nem törődöl velem. Reggeltől estig akár agyondolgozhatom magamat, te a legnagyobb indolenciával, egykedvűen szívod a czigarettáidat, egyiket a másik után. A mióta idebent vagyok, fogadni mernék, legalább tizenöt darabot elszívtál. Sándor: Hát ez ellen is kifogásod van? Számtalanszor mondtam már neked, hogy munkaközben szükségem van a cigarettafüstre, ezekre a gyönyörű kék füstkarikákra, amelyek izgatják a fantáziát, amelyek uj és uj témákat, alakokat varázsolnak elém, a melyekből csodás mesék rajzanak . . . Irma: Haha! Beszélni tudsz, kifejezéseid pompásak, hogy ne mondjam csillogók . . . Sándor: Kápráztatóak, mi? Irma: Igen. Igen, kápráztatóak, ez az igazi , . . így kápráztattál el engem is, tapasztalatlan, fiatal leányt . . . Sándor: Már megint kezded? .Kérlek, Irma, látod, hogy dolgom van. Sürgős. Öt órára egy munkát kell szállítanom, most négy óra van és még halvány sejtelmem sincs, hogy mit Írjak: Irma: Hát a füstkarikák? Ma nem rajzanak? Mi? Sándor: Mondtam már, hogy zavarsz. Irtna: No lám, most zavarlak. Két évvel ezelőtt bezzeg könyörögtél, hogy szenteljek neked csak öt perczecskét. Sándor: Igaz. De nem tagadhatod, hogy a könyörgésemnek mindig meg volt a foganatja. Sőt az öt perczeket önszántadból igen sokszor meg is nyújtottad. Irma: Igen, mert valami ideális férfiút, nemes lelkű lovagot, valóságost hőst sejtettem benned. Oh, én szép álmaim! Sándor: Kérlek, ne légy szentimentális. Most nem arról van szó. Irma: Hát miről? Sándor: Arról, hogy tárcát kell írnom, még pedig sürgősen. Különben várj is csak, mindjárt . . . Hopp! (Jegyezget e papiroson.) Irma: Mi az? Sándor: Semmi, csak folytasd! Irma: Ez annyit jelent, hogy ide sem akarsz figyelni, ugy-e? (Sírva) Oh Istenem, Istenem ... De a szegény mama megjósolta nekem. Megmondta előre, hogy majd ott fogok könnyezni, a hol senki sem lát . . . Sándor: A mint látod, a jóslata nem vált be, mert te mindig akkor könnyezel, amikor én látlak. Irma: Csak gúnyolódj, ehhez jól értesz. Sándor: Ehhez se értsek? Hiszen a mesterségembe vág.
