Nagybánya, 1906 (3. évfolyam, 27-52. szám)
1906-11-01 / 44. szám
1906. november 1. NAGYBANYA 3 szakavatott vezetése alatt igen szépen halad előre. A polgári leányiskola ünnepélyének is dí szes hallgatósága volt. Rákóczi emlékét Balázs Vilma tanítónő méltatta költői előadásban, míg a tanítványok szavalatokkal s énekkel gazdagították a műsort. Különösen ki kell emelnünk Zsembery Elvirát, ki zongorán adott elő pompásan néhány zeneszámot Ocskay brigadérosból. Az állami elemi iskola ünnepélyén a lendületes ünnepi beszédet Rozsos István tanító tartotta. A fiú és leánynövendékek pedig szavalatokkal és énekkel működtek közre. Az iskolai ünnepélyek mindenikéről a közönség emelkedett hangulatban távozott, meggyőződvén arról, hogy iskoláink szelleme a legnemzetibb s vezetésök pedig kipróbált, kitűnő kezekbe van letéve. A díszközgyűlés. A város képviselőtestülete azzal hódolt Rákóczi szellemének, hogy díszközgyűlést tartott, melynek egyetlen tárgya volt Rákóczi emlékének megörökítése. Még nem volt tizenegy óra, midőn a közgyűlési terem tömötten benépesült a képviselőkkel s a vendégekkel. Az elnöki széktől balra, Kossuth Lajos képe mellett diszlett II. Rákóczi Ferencz megkoszorúzott egykori arczképe, melyet 1703-ban, midőn Rákóczi ezer veszély között bécsújhelyi börtönéből menekült s a podolini piarista rend házában talált menedéket, egy szerzetes festett. A sötét időkből úgyszólván ez az egy ereklye maradt fent, mely most Korponay Kornél földbirtokos birtokában van, ki e képet a közgyűlés alkalmára készséggel bocsátotta a város rendelkezésére, Vásárhelyi Gyula pedig az ünnepélyre egy díszes babérkoszorúval megkoszorúzta. Gellert Endre polgármester pont 11 órakor nyitotta meg a közgyűlést a következő magas röptű beszéddel: Hazafias örömmel üdvözlöm Nagybánya város képviselőtestületének megjelent tagjait. Ez az öröm ma mindnyájunké: az egész nemzet öröme. Mert közel kétszázéves száműzetés után megnyíltak a rodostói sirok és szabadságharczunk legeszményibb hőse: II Rákóczi Ferencz vezérlő fejedelmünk bujdosó társaival együtt visszatérhetett hazájába. Fejedelmi pompával érkezett meg az idegenből; a lelkesedés rajongásával milliók hódolata kisérte egész utján s a ravatal, melyet ma egykori székesfővárosában, Kassán, az egész nemzet hódolata vesz körül, nem temetését, hanem az ő feltámadását, megdicsőülését jelenti. Fejezzük ki kegyeletteljes hódolatunkat mi is az ő halhatatlan, dicső emléke előtt. Higyjük, hogy a nemzet sorsát intéző Gondviselés őt éppen most, válságos idők hajnalán, azért küldte haza, hogy a mai nemzedéknek az önfeláldozó hazaszeretetre, a függetlenség és szabadság szeretetére ragyogó példát szolgáltasson. E hitben a mai napra összehívott díszközgyűlést megnyitottnak nyilvánítom. (Éljenzés) Elnöklő polgármester egyben ajegyzőkönyv hitelesítésére a tisztikar részéről Csüdör Lajost, a képviselők közül dr. Lovrich Gyulát és Sze- rencsy József képviselőket kérte föl. Ezután Égly Mihály főjegyző terjesztette elő az ünneprendező bizottság indítványát a következő beszéddel: Mélyen tisztelt Közgyűlés! Ünnepet ül a magyar nemzet fényeset, ragyogót, meseországba illőt. Emlékezetét glorifikálja ama nagy fejedelemnek, ki legideálisabb, legmagasztosabb alakja történelmünknek; ki az elsők között is a legelső volt az imádásig magasztosuló hazaszeretetben; ki minden nemzedéknek örök, dicsőséges példányképe a halált megvető hősiességben; kinek fejedelmi származása s fe edelmi vagyona daczára csak a küzdés, szenvedés, a rettenetes csalódás s végül a hontalanság volt osztályrésze; kinek homlokát gloria öveji: a meg- dicsőült vértanúk töviskoronájának glóriája! A magyar nemzet vezérlő fejedelme volt s mint üldözött, halálra keresett bujdosó hunyta le szemeit. Vérdij volt fejére kitűzve, mint a puszták rettegett utonállóira. A dicsőség napjaiban egy nemzet állt mögötte s egy nemzet hagyta cserben a megpróbáltatás pillanataiban. Hatalmas nagy ur volt, kinek több job- bágyja volt, mint alattvalója sok európai fejedelemnek s férfikora delét, agg napjait mégis kegyelemkenyéren élte nagy Törökországban. A régi dicsőségből csak fényes, csodával határos varázslatos neve maradt meg a bujdo- sás keserves napjaiban, de azt is sárral dobálta meg a saját nemzete! Árulónak bélyegezték meg azok, kik árulásaikkal végveszélybe sodorták a hazát s hontalanná tették őt. A nemzet, a haza ellenségének nyilvánították, ki mindenét, még családi boldogságát is a nemzetnek, a hazának áldozta föl. A meghódolt, dédelgetett, aranylánczok- kai, gyémántokkal kitüntetett főnemesség a szerencsétlen trencséni ütközet után, hol leáldozott a magyar szabadság napja, még meggyalázott nevét sem vette többé ajkaira, csak a porkunyhók páriáinak emlékében, szivében élt ezután a Rákóczi neve. Ott is csak titokban, ott is csak a legmélyén. Csak amikor már nem bírták a sanyargattatást, amidőn felorditottak a korbácsütések alatt, midőn véresre törte tagjaikat a rabbilincs, hagyta el alig hallhatóan ajkukat a sóhaj: Hej Rákóczi! Hej Bercsényi!... És ime, ki mint földönfutó mondott búcsút a Beszkidek alján hazájának, kinek kicsorduló könnyeit jéggé fagyasztotta a Kárpátok zuzmarás szele, most, majdnem kétévszá- zadig tartó hontalanság után haló poraiban megdicsőülve, koronás főket megillető fejedelmi pompa, ragyogó, fényes, hódolatteljes ünnepségek s a magyar nemzet üdvrivalgásai között tér vissza az édes haza földjébe pihenni. Zúgnak-búgnak a harangok országszerte ... nagy temetés napja van ma! Két évszázad múltán temeti a nemzet felséges fejedelmét. És ime, gyászének még sem hangzik, a gyász nem sötétlik sehol. A ragyogó pompa, a fejedelmi fény, az őszi verőfényben lobogó trikolorok, a nemzet zúgó üdvrivalgásai örömünnepet hirdetnek mindenfelé. Temetés és örömünnep! Ezt a csodát is csak a nagy Rákóczi teremthette. Ha a köny elő is tör a szemekből, az nem a fájdalom, hanem az öröm könnye, melyet az édes viszontlátás boldog érzete, a beheggedt honfiúi sebek enyhülése és egy nagy mártiriumot szenvedett félisten megdicsőülése csal a szemekbe. Ez országos ünneplésből vajon kivonhatnánk-e mi magunkat, kik ez ősi várost valljuk szülőföldünknek, kiknek ősei, jobbágyok és nemesek egyaránt, sőt a velünk közös sorsban élő kincstári németek is a legelsők voltak, kik felséges fejedelmünknek meghódoltak. A nagy fejedelem 1703. junius 14-én lép a magyar földre s Nagybánya mindjárt Debre- czen és Szatmár után, már augusztus 17-én csatlakozik Rákóczi dicsőséges szabadsághar- czához s e napról kelt a fejedelem protekczio- nális levele is, melyben védelmébe veszi a várost, minthogy, mint a protekczionális levél írja: „Nagybánya városának lakosai megértvén Úgyis tudjuk, hogy temetés vagyon, Úgyis tudjuk, hogy szegény Magyarország Van kiterítve a ravatalon. Harangozó. Lesz még feltámadás. Hadnagy. Vak a jövőbe lát. Kapitány. ítéletnapján. - Ki itten a biró ? Harangozó. Most én vagyok. Kapitány. Hát a regéczi pap? Harangozó. A pap is én vagyok most. És a paptól Sírásóig le minden én vagyok, S legtöbb dolgot ez a hivatal ád . . . De itt vannak az igaziak is, (a temetőre mutat) Csakhogy azok egy kissé lepihentek. Kapitány. A hó alatt halál leselkedik; Ki vezeti majd át a fejedelmet? Harangozó. Átvezetem. Kapitány. Vak a világtalant. Harangozó. Vagy ez a kis lány, a kis unokám, Én hadd maradjak az őrhelyemen. Kapitány. Egy kolduslányka lett tehát a nemtőd, Szegény fejedelem, ki valaha Gábor arkangyalokról álmodál! VII. jelenet. Jön a falu népe ; a vasvillás, fejszés, kaszás öregek, mint előbb. Az elsőnél duzzadt tarisznya, a második bocskorban jön s karjára akasztva csizmát hoz, a kaszás öreg vékonyka tarisznyával, abban egy fél kenyérke, melyet koronkint sóvárogva néz meg és folyton tapogat; a negyedik egy hatalmas koldusbotot hoz. Asszonyok siránkozva gyolcsot, kendőt hoznak, egy-egy sebesültnek átkötik a homlokát, a kezét. Az első öreg a tele tarisznyit szótlan ráakasztja egy kurucz vitéz vállára. A csizmás ember nézegeti, hogy kinek is adja. A vékony tarisz- nyás töpreng, nem tudja magát tettre határozni, végre az induláskor az utolsó kurucznak nyakába akasztja s elsiet onnan, nehogy visszavegye. Az, aki a koldusbottal jön, egy fegyvertelen öreget szemel ki s annak kezébe nyomja a botot. Beszédeik: A vasvillás. Jó szívvel, jó fiam. (Ráakasztja a tarisznyát.) A bocskoros. (Odaadja a csizmát.) Nehéz az ut fenn! A kaszás. E koldusbotnál nincs már egyebem, Szükségből jó lesz kenyérkeresőnek. Ki van próbálva. Nagyon jó. Nesze. A kurucz vitézek szedelőzködnek s felfelé indulnak. A harangozó unokája kézen fogja a kapitányt s vezeti a hegyekbe. Alkonyodik, a nap piros koronggal leáldoz, aztán csak a tűzrakás ad piros világosságot. Hull a hó. Harangozó. Mennek, mennek a darumadarakkal, A fák is sírnak. Vége, vége van ! Csak húzd, csak húzd hát a gyászindulójuk, Vak éjszakában, te világtalan. (Harangoz.) VIII. jelenet. Kis szünet. Hangulatos bus zene, kurucz motívumokból. Fáklyás emberek jönnek. Majd a kurucz vezérek s köztük a fejedelem. Áthaladnak a színen nagyon szomorúan s lassan. A hegyes háttér középtáján egy magaslaton megáll a fejedelem s visszafordul. A hegyi ösvényen szétszórt fáklyák csillognak; a tűz lobog és fénybe önti a fejedelmet. Mikor a fejedelem és kísérete bejön, megáll mindenki s néma hódolattal fogadja őt. A vitézek leemelik süvegüket s lehajtott fejjel állanak. A regéczi falunép a harangozó körül csoportosul és térdre hull. A harangozó a harangkötelet szorongatja imára kulcsolt kezében. A hadnagy. (Csendesen.) A fejedelem! A fejedelem. (Csendesen, egyszerűen.) Isten veled te szegény Magyarország, Immár lehullt az égről csillagom. Sok büszke váram, kincsem, drágaságom, Legyen közpréda, mind, mind itthagyom. Remények, álmok, égi ideálok, Hulljatok porba ti is szárnytalan, Nem viszek el mást a számkivetésbe, Csak szivemet és ami benne van. Édes anyám, fordítsd felém az arczod, Fogadd kihűlt kebledre gyermeked. Kis rab fiam s te hü, fehér galambom, Álmodjatok felőlem szépeket. Kardom kettétört, hitem összeomlott, Hazám, sirassd el vérző fiadat, A hó lehullt, az éj leszállt s ki tudja Lesz-e tavasz és lesz-e virradat ? (A kisharang véletlenül egyet csendül.) Siró harangom, csak zokogj felettem, Búcsúztatódnak hangját elviszem. S ha él az Isten és én visszatérek, A dallamoddal tér vissza szivem. Magánosságom óráin hazámról Regéket csendít lelkembe e hang, Érczszived őrizd és ha jövök ismét Te üdvözölj majd siró kisharang. A hóhullás erősbödik, a leszálló hófüggönyök a hegyeket eltakarják; a fáklyák eltűnnek. Távolból tárogató siráma hallszik, az előtér egészen elsötétül, temető és égett romok eltűnnek, szintér megváltozik. A regéczi nép a földre borulva zokog, majd egy alkalmas kesergő kurucz kardalt énekel el csendesen. (Káldi gyűjtemény.) (Nyílt változás.) Szivay Gyula.
