Nagybánya, 1906 (3. évfolyam, 27-52. szám)
1906-07-05 / 27. szám
IV. évfolyam. 1006. Julius Uö O. 27-ila: sz&m. TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8 — 12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőséi; ás kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Morvay Gyula könyvnyomdájában Is: Fitér 14. Kikönyörgött gyámkodás. Julius 4. Szaklapokban, sőt a fővárosi sajtóban is igen sok panasz hangzott el már azon méltatlan és semmivel sem indokolható helyzetről, melybe a községi törvény a szab. kir. rendezett tanácsú városokat sodorta. A községi törvény a többnyire magas intelligencziával biró szab. kir. rendezett tanácsú városokat a községekkel egy nívóra sülyeszti alá s a legkisebb község is egyenlő elbánásban részesül a legnagyobb szab. kir. rendezett tanácsú várossal, azzal a kivétellel csupán, hogy az 1886. XXII. t.-czikk 165. §-a értelmében azon városok, melyek egykor törvényhatósági joggal bírtak s az 1876. XX. t.-czikk folytán alakultak át rendezett tanácsú városokká, vagyoni ügyeikben nem a törvényhatóság, hanem a belügyminiszter felügyelete alatt állanak. E városok közé tartozik Nagybánya is. A felsőbb hatóságok túlon-túli gyámkodását súlyosan érezzük mi is. S ugyan mi értelme is van annak, hogy egy oly magas intelligencziáju képviselőtestülettel biró város, mint a mienk is, oly nagy gyámság alatt legyen, mint a minő gyámkodás például jogosult egy oly községgel szemben, melynek elöljáróságában a jegyzőn kívül alig van írástudó ember. E fölösleges gyámkodás nagy kerékkötője a szabadabb mozgásnak, a vállalkozási szellem érvényesülésének s nem habozunk kimondani, a városok fejlődésének, boldogulásának is. Nem szeretnénk, ha félreértetnénk. Nagyon jól tudjuk, hogy az ellenőrzés alól még a legnagyobb városok sem vonhatják ki magukat s kell, hogy legyen egy legfőbb hatóság, mely főleg a városok gazdasági ügyei fölött gyakorolják a felügyeletet s esetleg megakadályozzák azt, hogy egy város a rósz gazdálkodása miatt a tönk szélére juthasson. Erre legfőbb s kiváló alkalom nyílik az évi költségvetések s zárószámadások bemutatása s jóváhagyásakor. Ha az ellenőrzés s a felügyelet csak ezen keretek között nyilvánulna meg, az ellen bizonyára senkinek sem volna kifogása. De korántsem igy áll a dolog! A városok nemősak ellenőrzés és felügyelet, de szinte/tűrhetetlen gyámkodás alatt állanak, melyeknek béklyóit a teljesen elhibázott községi törvény rakta rájuk. Súlyos ez a gyámkodás provokálás nélkül is, még súlyosabbá válik a provokálás által. Talán fölösleges is megjegyeznünk, hogy a felsőbb hatóságok közbelépésének provokálása alatt a feleb- bezést értjük. A theoriákhoz, de nem a gyakorlati élethez simuló községi törvény értelmében a képviselőtestületek alig hozhatnak oly jelentősebb határozatot, melyet a felsőbb hatóságok jóváhagyása nélkül végrehajthatnának. A felsőbb hatóságoknak beleszólásuk van a városok közéletének majdnem minden megnyilvánulásába, minden fázisába. A felsőbb jóváhagyás kieszközlése nélkül nem szervezhető egy bakteri állás sem, nem vehető fel egy fillérnyi kölcsön, nem adható el, nem szerezhető egy talpalatnyi föld sem, semmi középitkezés nem vihető keresztül, nem is említve azt, hogy a vállalkozási szellem meg épen semmitéren sem érvényesülhet, anélkül, hogy azt a felsőbb gyámkodás a legtöbbször Pro- kusztesz-ágyba ne gyömöszölné. Nagyon természetes, hogy ily aczél- abroncsok között lehetlen az egészséges vérkeringés, a szabad mozgás, a fejlődésre, haladásra irányuló törekvések megbénulnak s a viruló életet a satnyulás váltja föl. Az önállóság érzete hova tovább kiveszőben van s ezzel kapcsolatosan sorvad az önbizalom, az önérzet is s mind jobban tért hódit az a felfogás, hogy boldogulásunkat másoktól kell várnunk és nem a magunk tetterejében és munkájában keresnünk. A városoknak nagy kulturális és gazdasági missiójuk van. Nagy jelentőségüket illetékes köreink főleg az utóbbi időkben kezdik fölfedezni, midőn a de- czentralizálás eszméje minden téren érvényesülni kezd s a vidéki fokusok megerősítésének szükségességét egyre hangoztatják. Hiú törekvés ez azonban mindaddig, mig a városok ügyeit külön törvénynyel nem rendezik, mig a városokat ki nem emelik azon szerfölött alárendelt helyzetükből, hova a községi törvény siilyesztette s mig a városoknak meg nem adják fejlesztésre képes autonómiájukat, mely a szabadabb, egészségesebb fejlődést, megizmosodást, fellendülést biztosítják. A „Nagybánya“ tárczája. fia névnapjára. (1906. Julius 2.) Irta : dr. Kiss Rezső. Megviselt a küzdés, megviselt az élet, Annyi édes álmom korán semmivé lett; Oda sok szép álom, Meg soh’sem találom . . . Sok nagy vihar zúgott már el én felettem, Reményvesztett azért még sohasem lettem, Mert mindig szerettél, mióta felnőttél, Édes feleségem Áldjon meg az Isteni Hogyha bánat érte érző, méla lelkem, A gyógyító irt én rá mindig megleltem . . . Mert te vigasztaltál, És meggyógyítottál! Irigy és rosszlelkü emberek marása, Olykor hogyha lelkem felkészté sírásra, Te reád gondoltamsmindjártmegnyugocltam, Édes feleségem, Áldjon meg az Isten ! Hogy nincsen birtokom, szép nagy házas [telkem, Mint annyi sok másnak, édes kicsi lelkem Azt sohasem bántam, Se’ nem áhítoztam! Gazdagabb vagyok én nagyon sok gazdagnál, Kinek pzive üres, ládájában kincs áll, Mert te enyém lettél és mindig szerettél, Édes feleségem, Áldjon meg az Isten! Hogyha majd eljön az utolsó végóra, Amikor elmegyek örök nyugovóra, Nem remegek, félek, Hogy tovább nem élek . . . Mert hiszem, hogy van egy földön túli élet És hiszem, hogy ottan találkozom véled, Mert a te szerelmed megváltott engemet, Édes feleségem, Áldjon meg az Isten! Az utolsó deszkás. Az az átkozott sok vasút! — mordulta el magát egy öreg basszus a hátam mögött. Ott állottam a korcsma ablakánál, kinéztem a Tátikára. Sürü erdőboritotta kúpján szo- morkodik a régi vár; most immár rom. Olyan különös melancholia vett erőt rajtam a szemléleténél; semmi bánatom s mégis mintha sírni, mintha könyezni tudtam volna. Az a fölkiáltás magamhoz téritett. A szivemig nyilait. Mintha az a mondat nem volna uj előttem: jól ismerem, igen, százszor, ezerszer hallottam. Az a keserű gúny s benne mégis a néma megadás, az a régi büszkeség s annak leple alatt a fájó rezignáczió — ez mind oly ismerős előttem, mint az a Pinka partján épült deszkásváros, melyben bölcsőm rengett s melyet Felső-Eőrnek hívtak. így csak eőri ember tud felkiáltani. Öreg oka van rá. Minden becsületes eőri- nek el kell keserednie, ha a vasútra gondol. Annak az Körnek körülbelül olyan a múltja, mint Tátikának. A nemzeti büszkeség rakta mindakettőt. S ha Felső-Eőrnek nincsenek is ölnyi boltívekkel épitett házai, azért a szalma- gunyhók alatt nem kevesebb önérzet lakott, mint Tátika főúri termeiben. Az a nyolcz század viharai között el nem mosódott nemesi czimer a fehérre meszelt bogárhátu házak elején több büszkeségről beszél, mint más vármegyének egész levéltára. Határőrök voltak ők, — székelyek a stájer határon. Mérföldekre nincs a környéken magyar falu. A harmadik járásba kell menni, hogy a német és horvát szó megszakadjon, csak az eőriek voltak a kis sziget, hol Szt. István óta magyarul dicsérték az Istent. S e szigetet a tenger hullámai nyaldosni kezdték. Századok viharai nem bírtak vele, hanem az újkor szellője tarolja, mint a fagy a virágos mezőt. Az armális megbukott, a nemesi czimerek fakulni kezdenek a házak elején. A gunyhók helyébe emeletes házak szemtelenkednek. Csak az kellett még, hogy a czéhlevél is elpusztuljon,. . . És az is elpusztult. Megölte a vasút.
