Nagybánya, 1906 (4. évfolyam, 1-26. szám)
1906-02-08 / 6. szám
2 NAGYBANYA 1906. február 8. a nyaralók építésére. A város e vállalkozását emberi számítás szerint úgy közvetve, mint közvetlenül szép siker koronázta volna, de mivel a kérdés úgy kezeltetett, hogy a nyaralók építéséért, ha azok esetleg be nem válnak, legalább az erkölcsi felelősség a kezdeményező tisztviselőre zúdult volna, a dolog vége az lett, hogy a nyaralók építésének sürgetésétől maga a tisztviselő is visszariadt s az ügy nagy viták és számos határozat- hozatal után ismét visszasülyedt évtizedes sírjába. A városi gazdálkodásra tehát nyilvánvaló a mi álláspontunk. Annak irányítása, a felmerülő gazdasági kérdéseknek miként való megoldása s általában a városi vagyonnak miként való kezelése a képviselő- testület kizárólagos hatáskörébe tartozván, a városi gazdálkodásért a felelősség is a képviselő-testületet terheli; mig a tisztviselői kar a képviselő-testület végrehajtó közege lévén, e felelősségben csak annyiban osztozkodik, hogy a hozott határozatokat a képviselő-testület intenczióihoz képest szigorúan foganatositja-e? Tagadhatatlan, hogy vagyonkezelésünk sürgősen várja a termékenyítő eszméket, melyek uj bevételi források nyitásával, az eddigi jövedelmek lehető fokozásával uj érát nyitnának városi gazdálkodásunkban, de ennek előfeltétele a városi vagyonnak s azok előirt értékeinek revíziója, hogy legelőbb is tisztán, a reálitásnak megfelelőig lássuk vagyoni helyzetünket s a revízió alkalmával, ha már semmiképen jövedelmeztetni nem tudjuk, legalább megszabadulhassunk azon birtokainktól, melyek a városi vagyont leltárértékben horribilis módon növelik, de a melyek soha egy fillért nem jövedelmeznek. Azt hisszük, hogy ez volna a legelső teendőnk. E sorainkat ne vegye senki rekri- minálásnak. A felelősség kérdésének tisztázásával a tisztviselői kar s a képviselő- testület összhangzatos s termékeny működésének megteremtése a mi főtörekvésünk, amelyből városunk jövőjének s boldogulásának egy szebb perspektívája csillog felénk! A magyar diszitő stilus. Hazai művészetünk történetének tárgyalása folyamán nem egy ízben fejtettük ki az okokat s mutattunk rá azon körülményekre, melyek kétségtelenné tették azt, hogy a monumentális művészet körében a magyar nem volt újat alkotó nemzet; nem érvényesíthette benne nemzeti karakterét annyira, hogy a történeti stílusok mellett, mint egyenragu tényező helyét meg- állhatta volna. Építészetünket, úgy mint vallásunkat nyugatról kaptuk; a külömböző stílusokat pedig a németektől, francziáktól és az olaszoktól vettük át. A nemzeti ízlés csak századok múlva hagy nyomokat a román ízlés ornamentikájában, a mely nálunk egészen sajátos, speciális virágzásnak indult. Mire azonban a nemzeti szellem a román építészetet már-már meghódította, a közbejött háborús idők nagy csapásai megszakítottak minden tevékenységet s midőn a csaták lezajlása után ismét felvettük a fonalat, már ismét egy másik ízléssel, a gótikával állottunk szemben, mely megdermedt formáival nemzeti karakterünk nyilvánulásával szemben teljesen ellentétben volt. Magyar stilü építészetünk tehát nincs, legalább oly értelemben, a mely szerkezeti tekintetben az építészet törvényeinek megfelelne, de van helyette népies diszitő művészetünk, melynek történeti múltjára, annak legrégibb nyomaira vonatkozólag kombinációkra vagyunk utalva. A magyar állam ezeréves, életerős törzsének ezen legrégibb hajtása főleg az ipari foglalkozások egyes ágaiban érvényesült, igy a nemzeti viseletben, a vele szorosan összefüggő fegyverzetben és házi szerszámokban. Midőn a magyarság honfoglalási tényét az egész vonalon befejezte, mint hóditó szolgálatába fogadta a bizánci, szláv, longobárd, német és dalmát kézműveseket, a kik saját ízlésük szerint alkották meg azokat a filigráns ékszereket és a lószerszám díszítésére szolgáló ötvösműveket, a melyekből, valamint a hazai földből később kiásott árpádkori kincsekből és sirleletekből minden kétséget kizárólag megállapított az archaeologia, illetve a néprajzi tudomány, hogy ornamentikánk szálai nem vezetnek vissza a magyarság ősi hazájába Etelközbe és Lebediába. Bár nem vagyunk képesek meghatározni azt, hogy a ránk maradt régi ötvösművek és egyéb műipari tárgyak magyar mesterek munkái volnának, a régelmult évszázadok primitiv forgalmi viszonyai valószínűvé teszik, hogy a pompakedvelő magyarság kiválóbb műipari szükségleteit kebelbeli kézműveseivel készíttette. Diszitő művészetünk magyar volta tulajdonképen azon időponttól datálódik, mikor a külömböző céhekben a magyarság erősen tömörülni tesznek tanulmányokat a felmerülő vagy tervbe vett divatokra nézve a haj- és szakállviseletet, a nyakkendőket és kalapokat illetőleg. A rövidárus czégnél például minden csütörtökön végzünk tanulmányokat; előbb fekete, aztán világos, majd különféle szinü szövetekkel beborítják a vállamat, aztán nyakamra teszik az ezerféle nyakkendőket, hogy kitessék, mely színhez milyen nyakkendő illik legjobban. A kalaposokhoz szombaton megyek; ott is a ruhaszinhez és a nyakkendőhöz illő kalapot próbálgatunk. Mert azt tanulmányozni kell uram. Mikor és minő ruhákhoz áll jól a czilinder, melyikhez a kemény, minőkhez a puha kalap; mikor jobb a széles, mikor a keskeny karimáju, mikor fekete, mikor fehér, mikor színes kalap. — Ez azonban foglalkozásomnak jelentéktelenebb része. A java az, mely szerződésileg köt a nevesebb borbély és fodrászüzletekhez . . . amint láthatja. A fodrászoké a hétfő. Azt hiszem, fölösleges bővebben magyaráznom, hogy ott mit csinálunk. De ne tessék hinni, hogy ez olyan könnyű mesterség. A divatárusoknál és a kalaposoknál még csak megjárja; hanem a borbélyoknál! Hallott már nagyságod valamit az amerikai hajnyiró gépekről ? — Csak annyit, hogy öt perez alatt meg- kopaszodhatik velük az ember.- Mikor azt a gépet kitalálták, az egyik első rangú üzletem azonnal hivatott. Kipróbáltuk. Mondhatom uram, hogy pokoli kínokat szenvedtem a tanulmányozás alatt. Előbb hátulról kezdte. Nekem jött vagy ketszer-háromszor, mindannyiszor jó csomó hajat kitépve, aztán gazgatta, csűrte, csavarta, srófolta. Akkor megpróbálta élűiről kezdeni. Újra végig szenvedtem az előbbi jelenetet . . . Uram, borzasztó napok voltak azok, mig a borbélyok belegyakorolták magukat az amerikai gépek kezelésebe. — Szegény ember, szóltam szánakozó mosolylyal. — De ez még hagyján, uram. Hanem az igazi kin akkor van, mikor az inasok tanulnak rajtam borotválni. Mosolyogva biczczentettem a fejemmel, jelezve, hogy felfogom fájdalmait. De ő taga- dólag rázta a fejét. — Nem olyan egyszerű dolog az uram; hogy minduntalan megvágnak, az semmi. Megszokja az ember. A java az, mikor a műfogásokat tanulják: hogyan kell a ránezos kepü, a beesett arczu embereket borotválni. Micsoda grimászokat kell vágnom, uram. Sok volna egy színésznek is. Hálátlan foglalkozás az enyim, uram, hálátlan — és majdnem könnyezni kezdett. Tudtam tehát már, hogy mi az a tanul- mányíő, csak azt nem tudtam, hogy miért mondja el mindezeket épen nekem. Mi közöm hozzá? Ki is fejeztem ezt na nem is szóval, de tekintetemmel. — Nagyságod most tudni óhajtja, ugyebár, miért zaklattam én mindezzel. — Valóban szeretném tudni. Szeretnék pályát változtatni, ha nem is egészen. A tanulmányozás már véremmé vált. Arról nehéz volna lemondanom. De más irányban óhajtanék érvényesülni. — ? ? kezdett. Ezen időpont a XVI-ik századra tehető. Az ezen időből származó és az előkelő osztálynak fenmaradt régi díszítései, melyeket a népies ornamentektől eltérően magyar renais- sancenak nevezhetünk, leginkább egyházi czélokat szolgáló hímzéseken, kendőkön és urasztal- teritőkön fordulnak elő. Ezeknek motívumai közé a nyugati művészet befolyása következtében később idegen elemek keveredtek. Keleti jellegüket, csak azoknak csoportosítása adja meg. Ezek lényegesen külömböznek a teljesen érintetlen maradt népies diszitő ízlés elemeitől. A falusi kúriák, a magyar porta, az alföldi parasztházak, a székelyek gyönyörűen faragott favázas épületei, a nép szükségleteinek körében érvényesülő szűrein, subáira hímzett ágyneműin, ingvállain, festett bútorain, edényein, kályhafiókjain, rokkáin, továbbá temető kopjafáin, fazekas ipartárgyain és egyéb apró házi eszközein látható motívumok bizonyítják, hogy a magyar diszitő Ízlés, daczára annak, hogy évszázadokon keresztül küzdött számos ellentétes művészeti áramlattal, mégis képes volt megóvni ősi keleti jellemvonásait. Ornamentikánk elemeit három csoportba oszthatjuk, úgymint növényi, állati és geometriai motívumokra. A főszerep a növényekre jut s ezek közül a virágokra, mely utóbbiaknak legelterjedtebb elemei a pávatoll, a krízanthémum, őszi rózsa, szegfű, napraforgó, fehér, tüzes és kék liliom, tulipán, gyöngyvirág, rozmaring, nárcisz, ibolya, búzavirág, nelelejts, ökörszem aranyvirág és egy sajátságos ősi növényi elem, az úgynevezett istenfa, melynek szimbolikus jelentősége, mint a pogány vallás maradványa még ma is él a székely kapuk faragványain és a kunsági bőrhimzéseken. Az állati díszt a páva, szarvas, ló, medve, kos és kutya képezik, mely motívumok már a honfoglalók ékszerein is előfordulnak. A mértani elemet a kör és a csigavonal képviselik. Az ornament színezése erősen intenzív, ragyogó, mondhatni rikító; leggyakoribb a kék, sárga, piros és zöld. Népies ornamentikánkat, daczára annak, hogy főleg az alföldi nép igen szorosan ragaszkodik hozzá, az egész világot elárasztó olcsó gyáripari termékek sokasága lassan-lassan igyekszik kiszorítani, vagy legalább is inter- nacionálissá tenni. A már előbb említett magyar iparművészeti mozgalom, a melyben a nemzeti irány kezd kialakulni, czéltudatos igyekezettel fárad a faji jelleg visszatükrözésén, de azért még sem zárkózik el a külföldi, főleg a szecessziós művészetnek asszimilálásra alkalmas motívumoktól. Ettől, valamint a művészek teremtő erejének segítségével és a természet örök ifjú forrásához való visszatérése által bizton remélhetjük a mai modern stilmozgalom keretén belől egy egységes, korunk szellemének és faji jellegünknek megfelelő modern magyar stilus kialakulását. Myskovszky Ernő. Tudom, hogy nagyságod Írni szokott. Tehát bizonyára ismerős néhány Íróval és müvészszel. Talán valami festő . . . Vagy talán nagyságodnak is valami regénynél vagy elbeszélésnél szüksége volna valami különös alakra . . .- Lehetetlen, lehetetlen, szóltam kaczagva. Nagyot sóhajtott. — A divatárusok és kalapárusok természetben fizettek. Megértettem a ezélzást. Ezt előbb is megmondhatta volna, legalább hamarább végezünk. . . . csak a borbélyok adtak néha valamit. Szerezzen némi kis alkalmazást Nagyságos ur, a ... hm ... hm .. . vagy segítsen meg egy kis borravalóval. Látja leírhat engem, ezért is megérdemlek valamit.- De látja, maga azt mondja, hogy tanulmányfő. Én is csak a fejét használhatom, ha leirom is. Minek adjak hát pénzt magának, amit a gyomrára költ; a gyomrából nekem nincs hasznom, szóltam tréfálva. — Azért kértem borravalót. A bor majd a fejembe megy. Jól megfelelt. Ki is vettem a tárczámat és adtam neki. Hogy mennyit ? Ha sikerült neki legközelebb mint modell alkalmazást nyerni, a festő megmondhatja, hogy milyen tanulmányíőt készített róla: a megelégedett arcz, vagy a csalódott arcz? Cenner Lajos.
