Nagybánya, 1906 (4. évfolyam, 1-26. szám)
1906-02-01 / 5. szám
IV. évfolyam. 1900. február lio 1. 5-ik. szám. TÁRSADALMI É3 S25ÉPIRODALMI 3EIETILAF. Rlőfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség ás kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lap* közlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések elvétetnek Morvay Gyula könyvnyomdájában is: Főtér 14. Városunk adminisztrácziója. Január 31. A gazdasági s pénzügyi bizottság az elmúlt héten három napon át tárgyalta az 1906. évi költségvetési előirányzatot, beható részletességgel foglalkozván az egyes tételekkel s e tárgyalásoknak végső eredménye az, hogy a mutatkozó hiányt sikerült eloszlatni, úgy, hogy a költség- vetés még némi felesleggel is zárul. Ez eredményt úgy lehetett elérni, hogy a bizottság az egyes tételeknél a legszigorúbb takarékosságot vezette keresztül s beállította a költségvetésbe a leégett városi épületek tüzkárbiztositásá- nak meg meglevő összegét s a fa árát köbméterenként húsz fillérrel felemelte. A tüzkárbiztositási összegnek a költségvetésbe való beállítása helyén való dolog; hiszen ez összeg oly csekély, hogy az uj szálló felépítésénél számba sem jöhet, másrészt pedig kellett valamivel pótolni azon károkat, melyek a tűzveszély folytán elmaradt jövedelmek révén a várost érték. A fa árának húsz fillérrel való emelése pedig a város kö= zönségére nézve tehernek alig mondható. A házi szükséglet kielégítésénél az a csekély összeg szerepet nem játszik s inkább azon idegen vállalatokat érinti, kik városunkban szerzik be nagy meny- nyiségü faszükségleteiket, de felemelt árainkkal sem konkurálhat senki s igy ki van zárva az az eshetőség, hogy idegen vevőinket elveszítsük. Sőt erős reményünk van arra, hogy tűzifánk elhelyezésére megnyerjük a debreczeni piaczot is, ami erdőgazdaságunknak nagy fellendülését jelentené. Az 1906. évi költségvetéssel tehát rendben volnánk, de már most kiváló gondoskodásunk tárgyát kell, hogy képezze, hogy bevételi forrásainkat fokozva, a hasznot nem hajtó városi ingatlanok jövedelmezőségét megkísérelve, a jövő évi költségvetésünk úgy legyen összeállítható, hogy a bevételek a kiadásokat fedezzék s a deficzit Damokles kardjaként ne függjön fejünk felett. Legelső teendőnk a városi nagyszálló minél gyorsabb felépítése, mert ha a szálló a tervbe vett nagyszámú üzlethelyiségekkel felépül, az évi törlesztési részleteken kívül igen tekintélyes jövedelmet fog biztosítani a városnak, mely nagy sulylyal esik a költségvetés egyensúlyának mérlegébe. Nem csekélyebb fontosságú teendőnk továbbá az, hogy a várost megszabadítsuk azon kiadásoktól, melyek tulajdonképen nem a várost kell, hogy terheljék s erre vonatkozólag a gazdasági s pénzügyi bizottság már meg is tette az első lépést, midőn javasolta a közgyűlésnek, dolgoztasson ki javaslatot a tanácscsal, hogy a tűzoltói költségek a háztulajdonosok méltányos megadóztatásával miképen volnának fedezhetők? Városi takarékpénztárunk s a városhoz való viszonyának szabályozása szintén revízióra szorul s különösen kell hogy sürgősen rendezzük a városnak a takarékpénztár irányában fenálló mindennemű tartozásait, mert nagy összegekre rúgnak azon kamatok, melyeket a város a saját pénze után a saját pénzintézetének fizet. Lesz alkalmunk mindeme kérdésekkel részletesen is foglalkozni, most csak nagy vonásokban mutatunk reá azon kérdésekre, melyeknek megoldása a legközelebbi jövő feladata. A gazdasági s pénzügyi bizottság három napos tárgyalásai során sok értékes anyag került napirendre s csak sajnálni tudjuk, hogy e tárgyalásokon a bizottság tagjai oly csekély számban jelentek meg, pedig ki vonná kétségbe, hogy a költségvetés helyes, okos és körültekintő összeállítása a város legvitálisabb érdekeit érinti? E bizottsági tárgyalások alkalmával szóba került városunk adminisztrácziója is, melynek költségességét különösen Stoll Béla képviselő hangoztatta, kinek indítványára a bizottság azon javaslatot terjesztette a képviselőtestülethez, hogy ha egy tisztviselői állás megürül, az mindaddig ne töltessék be, mig a szervező-bizottság nem nyilatkozik, hogy szükség van-e azon állásra vagy nincs? Ez indítvány megtételére az impulzust a kezelőtisztviselők drágasági pótlék megszavazása iránt benyújtott kérelme adta, indítványozó azon szempontból indulván ki, hogy ha sikerül a tisztviselői állások egynémelyikét megszüntetni, úgy a többi állások dotáczióját a megtakari- tott összegből javítani lehetne. Mi a magunk részéről nagyon örülünk ez indítvány megtételének, legalább A „Nagybanya“ tarczája. Huszár-tréfa. Régi históriás könyv akadt a kezembe, valami vig poéta Írhatta ezelőtt négy emberöltővel. Sok furcsa kaland van benne s ha az egész nem is, fele bizonyosan megtörtént. A poéták úgy szeretik elmondani életük apró dolgait, hogy valakit előrántanak az embertársak közül, ráfogják, hogy Izsák Imrének hívják, kántortanitó, szereti a szép menyecskéket, jó torka van, nem ijed meg a maga árnyékától, talpig derék magyar ember; de elkövet egyszer jó kedvében egy nagy bolondságot, ezért aztán nem veszik tekintetbe, hogy kántortanitó, hogy jó torka van, hogy nem ijed meg a maga árnyékától és hogy talpig derék magyar ember: holta napjáig kaczagnak jó Izsák Imre uramon és szeretik őt ezért az egy bolondságáért. A vig poéta bajusza közé mosolyog, jól esik a maga bolondságát másra kenni. Egy ehhez hasonló történetet mondok el. A prusszus háborúnak vége volt. Hét évig tartott s elvette tőlünk Sziléziát. Vitéz huszáraink hüvelybe dugták a kardot és haza kommandiroztattak — kvártélyba. A nádorhuszárokat Beregmegyének a nyakára küldték, hogy legyen a menyecskés házaknak ijedelme. Csatából jöttek, csatába küldték. Badaló, a csendes tiszamenti falu arról volt abban az időben nevezetes, hogy azt sem tudják róla, létezik-e vagy sem. Vitéz huszár-majort osztottak be a faluba főhadiszállásra. A huszárok csoda-dolgokat meséltek róla. Szép, mint az arkangyal, megüli az eleven sárkányt, többet tud a hatvágásnál, vakmerő az istenkisértésig, erősebb a vasnál, jobb a betevő falatnáls olyan szép meséket tud, hogy... Jó kedvében teremtette őt az Úristen s minek is teremthette volna másnak, mint magyar huszárnak. Salamon korcsmárosnak ifjú felesége kiváncsi volt már azt a csodálatos urat látni. Csak ugy-ne, megnézni, látni s aztán vége. Kóspallagi Pista káplártól meg is kérdezte egyszer a korcsmában: — Aztán soha sem jár ki az a maguk izéje ? Csettentett a huszár a nyelvével. - Dejszen majd meglátja. Ma délután lesz a kvártélyvizit. Künn ácsorgott a kapu előtt dél óta a szép Sára. Isten neki bünül ne vegye: kiváncsi volt arra a csoda-katonára. Csak megnézi, aztán vége. Nem akar ő többé rágondolni, csak lássa hát. Salamon nyugtalanul izgett-mozgott az ivóban. — Megfázol Sára, meg, — jere be. Sára nem akarta meghallani. Mintha lódobogás közelednék a falu végéről. Ott volt a főhadiszállás. — Jere be, Sára! - hangzott Salamon szerető hívása. A lódobogás közelebbről hallszott. Most kanyarodnak be a malomnál. Egy, kettő, há- j rom ... tyhü éppen tizen vannak. Az első ; ló nagyot ugrik . . . Megijedt a szénakazaltól, hanem a gazdája megüli huszárosán, úgy meg- juhászodik alatta, mint a bárány. Ez a hires major. Szép ember, sem nem magas, sem nem alacsonv. Lehet 35-40 éves, úgy reá simul az I aranyos mente, mintha ráöntötték volna. Hety- I kén kipödört bajusza, villogó szemei s fejének büszke hátraszegése elárulják, hogy ad magára valamit. Sára, a szép korcsmárosné csak megpillantotta s beszaladt előle, hogy az ablakból nézzen utána. Nézett, amig elveszté szemei elől s nézte még azután is. Salamon türelmetlenkedett. Az a csúnya szokása volt az öregnek, hogy — szerette a feleségét. Azért vette el, hiszen csak árva leány volt, ami rajta van, a ruhát is ő adta. — Menj a pinczébe Sára, menj, bort kell hozni, az urak ide jönnek be vacsorára, meg- izenték, menj! Sárának villant a szeme. Még közelebbről láthatja. Sietett a pinczébe, hozni a legjobb hegyaljai termést. Emlegesse meg, amit ivott Salamon zsidó korcsmájában. A vacsorát is ő főzi: emlegesse meg, mit evett, a Salamon zsidó felesége csinálta neki, Sára, a szép korcsmárosné. Salamon motyogott, duzzogott, gyanúsan nézte a sürgő-forgó asszonyt, de nem akart még szólani. ál* fci
