Nagybánya, 1906 (4. évfolyam, 1-26. szám)
1906-01-18 / 3. szám
19Ü6. január 18. NAGYBANYA 3 Két napi „támogatás.“ E czim alatt dr. Nagy Emil orszgy. képviselő, igen érdekes czikket irt Az Ország-ba, melyet érdekességénél fogva itt reprodukálunk: A múlt hét végén megjött a parancsolat pártom vezérétől, hogy pakkoljak gyorsan s iramodjam ki este 9 ó. 15 p.-kor a keleti pályaudvarra s onnan - Szinérváraljára. Mint aféle túl a dunai ember a nyugoti cziviiizáczió irányába szívesen elmegyek, de kelet s még hozzá északkelet ellen határozott ellenszenvet érzek, arról pedig volt némi halovány fogalmam, hogy ez a szépnevü helység valahol arrafelé lappanghat. Az is meg volt Írva a parancsolatban, hogy küldetésem czélja pártunk nagybányai jelöltjének a „támogatása.“ Nagyszerű dolog ez a „támogatás.“ A „támogató“ képviselő jogi és szocziális helyzete úgy viszonyuk a jelöltéhez, mint Károlyi Pista gróf Makkai Zsiga bácsihoz. A jelölt ur izzad, fárad, igér, mesél, a felséges választóközönség pedig mindig egy bizonyos tartózkodó jóakarattal követi, nehogy túlságosan eibizza magát, aminek kellemetlen erkölcsi és anyagi következményei lehetnek. A „támogató“ képviselő — az más. Az sas, szarvas, tudós, Széchenyi, Cicero, minden egy személyben. Akárminő bolondokat is beszél, az mindig nagyszerű, hisz a „központ“ szólal meg benne, az a mindenttudó, mindent látó központ. Nem tudják, hogy a központnak kizárólagos és egyetlen látó és járó szerve: Pallay Sanyi rövidlátó is, még sánta is, no de a mosolya az mértföldekre szól s ez a mosoly az, ami hódit, lelkesít, felemel s ez kiséri a nagy útra a „támogató“ képviselőket is. Érdekes, hogy ez a „támogató“ szó hogy cserélt tartalmat életem különböző szaka szerint. Gyermekkoromban Kishárságyon, gyönyörű fák árnyékában a kuglizás volt a fő mulatságunk. Nagy tökéletességre vittük benne. Ennek a nagy mulatságnak fő és nélkü= lözhetetien tényezője voit a „támogató gyerek.“ Mert ha iiyen nem akadt, akkor magunknak kellett a kuglibabákat támogatni, ami már csak azért is kellemetlen dolog volt, mert a kuglipálya végéig nem ért el az árnyék. Béresgyerekek szolgáltatták eme munka embereit. Fizetésük volt egész napra 1 krajezár vagy 5 darab hibás alma, választás szerint. Rendesen az 5 darab hibás almát választották, mert az 1 krajezár felhasználhatlan tőke számba ment akkor még Kishárságyon. Ezzel az alternativ díjazással mi megelőztük korunkat. Csak sokkal később vette fel Darányi lgnácz ezt az intézkedést az aratókról szóló törvénybe s miután gyerekkoromban valóságban járt Kishárságyon Darányi/ Béla, mint az uradalom tulajdonosának kormányzója, nem lehetetlen, hogy a mi díjazási módunk szolgált a későbbi arató-törvény alapjául — mondaná Eötvös Károly, aki körülbelü ilyen módon vezeti le tárczáiban a regi dolgok régi okait. Valami emberségesnek nem mondható ugyan a mi díjazásunk, mert azért az öt hibás almáért bizony egész nap kellett „támogatni“, de azért sztrájkról még szó se volt, béremelési mozgalom se volt észlelhető a kis- hárságyi „támogatók“ körében. Később, amikor már nagy diákok lettünk, az uradalmi nagypincze lett a legkedvesebb tartózkodási helyünk. Egy öreg számvevő vezetett el oda naponta s amint egy héberre valót felszívott az aranysárga borból, minden nap következetesen Nápolyországról kezdett beszélni s ugyanazt mondta el egymásután minden nap, ugyannyira, hogy amikor a nagy kulcs nyikorgóit a zárban, már közülünk kezdte el valaki . . . „mikor én Nápolyországban jártam“, aminek aztán harag lett a vége. A pinezét meg elneveztük Nápolyországnak. Nápolyország nyelvezete szerint az volt a „támogató“, a ki a berúgott pajtást hazafelé támogatta. Amikor követ lettem, akkor a „támogatás“ a „nagybecsű“ előnevet nyerte s azt jelenti, hogy kilincselni kell százféle hivatalban, dohányengedélyért, italmérésért, finánczi, tanítónői és fogházfelügyelői állásért. A régi szabadelvű rendszerben sokat hozott a konyhára a képviselő uraknak ez a támogatás, sőt azt beszélik, hogy egy benfentes képviselőnek, aki ma erélyes főispán, valóságos tagsája volt erre. Én csak tojást kapok néha a „nagybecsű támogatásért“, de a hibás almák nemeziséül rendesen hibás tojást hoznak. A múlt héten pedig „támogattam“ pártunk jelöltjét s igy elérkeztem végre a „támogatás“ legkellemesebb alakulatához. Szinérváralja érdekes hely. Északkeleti végpontja az Alföldnek. Azon túl már a zord hegyek következnek. De kiimája még nem tul- hideg, mert északról védik a hegyek. A lejtők némelyikén szépen terem még a gesztenye is. Szatmárról vezet oda viczinális. Szidtuk ezt a viczinálist, mint a bokrot, mert az egyetlen viczinális az egész országban, ahol az arczképes igazolvány nem számit, mindenkinek egész jegyet kell váltani. Jó befolyású súlyos kortes lehetett, j akinek igy adta iiíeg az állam az engedélyt. Egész éjjel nem aludtunk, mert Szatmár ! felé nem jár hálókocsi. Azaz aludtunk, de nem ; ér az olyan alvás semmit. A vasútnál nagy soka- J ság, zászló szónoklat, felelet, sok kocsi, meg erős hidegszél dominált. Ha a pártelnök ur kedves házánál nem melengetnek fel jó reggelivel, pálinkával, nem tudom, hogy sült volna el a támogatás. Ballagi Aladár hamarosan felfedezett egy sonka- kategoriát s általános meglepetésre kijelentette, hogy ilyen még a Ferenczvárosban sincs. Négy temploma is van Szinérváraljának. Az egyik az oláh templom, tejtestvére a lipótvárosi bazilikának; harmincz év óta épül s felépülése ideje elvész a jövő idők kétes ködében. kodtak. S a muzulmán sokaság tekintete megható áhítattal csüngött a Megváltó képén, a ki megvédelmezte őket, mikor Allah elfordult tőlük. A harczias szerzetes pedig, a ki úszó laboratóriumával ereszkedett le a Dunán s a pokol olthatatlan tiizével árasztotta el a törökök eszeveszetten védelmezett fészkét: most jó pásztorként maga köré gyűjtve a tévelygőket, az igaz hitről prédikált nekik s a Krédó elmondására tanitgatta őket. Marsigh szive reszketett a meghatottságtól, midőn a tarfejüek a barát szavait ismételgették. — Hiszek Istenben . . . Isában . . . Mirhámban és a gyaur Pilátusban . . . — Hohó ! — riadt föl a barát s a feszülettel fenyegette meg a tulbuzgalmukban botló nyelvű neofitákat. — A Pontiust hagyjátok el! Marsigli ajkán futó mosoly fakadt, a szerte heverő holttestek láttára azonban ismét elszo- morodék. Lovára kapott, mely ott legelészett a Nagyboldogasszony roskadozó falai körül s elügetett. Az utczákon a szász segélyhadak elkésett zsoldosai czirkáltak, keresztül-kasul forgatva mindent. Zsákmány után kutattak s csalódásukban fölgyujtották azokat a házakat is, a melyek földig le nem égtek. Marsigli utálattal eltelten vágtatott tovább a szerte heverő hullákon át. Mátyás király palotája egészen összeomlott, hatalmas törmelékhegy meredt helyén az égnek s a tudós kapitány lelkében fölvillant mindaz, a mit Bonfinitól s más régi Íróktól olvasott, a mint ismét odaért. A múlandóság érzetétől sajgó szívvel szállt le lováról s mászott föl a romhalmaz tetejére, hogy megnézze, nem ma- radt-e épnek valamelyik torony vagy terem, mely a régi dicsőségről regélne. Rom volt minden, a várfalak hasadékain megmerevedett áradatként omlott le a törmelék. A várhegy tetején végig lehetett látni a magasból, kő nem maradt kövön s a három alsó város, a túlsó parton szürkélő Pest helyén is csak puszta sivár omladék volt. Marsigli gróf a história ehhez hasonló példáira gondolt s azt a tanulságot merítette belőlük, hogy e pusztulás helyén sohasem lesz többé élet, emberlakta város . . . A nap leszállt, vörhenyes fényben úszott a vidék, a mérhetetlen kőtenger csonka minarettjeivel, füstölgő romjaival s a Duna mozdulatlan tükre. A vén Gellérthegy kopár szirtjei komoran meredtek az égnek, a budai hegyeken kipusztult a fa, virág, a rengeteg katonaság táborozása alatt s az ormok fakón húzódtak egymásba kapaszkodva az őszi est véres alkonyában. A várhegyről vig muzsikaszóval vonultak a táborba a csatarendbe szedett seregek foglyaikkal, zsákmánynyal megrakodtan. Marsigli gróf azonban kezeibe temette arczát és sírva fakadt, mint Márius Karthágó romjai fölött. Tarczai György. A katholikus templom ősrégi idők emléke. Még Hunyadi János korában építették. A nem merev, hajlékony gót stil ömlik el rajta, a tudós urak holyaghajlásos gót stilnak nevezik, szemben a Mátyás király Ízlésével: a szamárhátu gót stillal. Fent a hegyen szép lovagvár állott hajdan, a Somlyói Báthoryak várkastélya. A lovagkor büszke emléke régen eltűnt már az erdős hegy fokáról. Tulajdonosai ott porlanak valahol a föld mélyében, nevüket csak a történelem emlegeti még néha, mig a templom ott áll erősen s a gótikus ivezet alól halkan tolul ki a szabadba a hívők szent éneke s a minisztráns gyerek csengetése. Milyen büszke az ember a családjára s de kevesen élnek az eszméknek, pedig a család rég elporladt már, amikor még él az Eszme. Az eszme nagy bajnokának, Erdősi Sylveszter Jánosnak, a nagy protestáns tudósnak, fekete márvány emléke fő dísze Szinérváraljának. Ez az európai hirü nagy tadós, aki díszt és büszkeséget szerzett hazájának s haladást a tudománynak, itt született s Magyarország ezeréves fennállásának az emlékére készült a márványpiramis. Hogy ki volt Erdősi János, azt imigyen mondja el a fekete márvány: „tudós humanista, az első magyar nyelvtant szerkesztette; az uj testamentumot magyarra fordította; a klasszikus versforma meghonosítója; a magyar népköltészet első méltatója.“ A magyar géniusz fenkölt lelkű apostoláról szebb jellemzést nem írhattak. A talapzatra ez a hires, könnyen gördülő hexameter van vésve: „Próféták által szolt nékünk régen az Isten.“ Hej, csak venné elő a jó Isten megint ezt a régi okos szokását, mert nagyobb szükség volna ma az isteni próféták szavára, mint hajdan bármikor. Itt Szinérváralján az Isten főként az oláh pap utján szól a néphez, miután a lakosság kétharmada oláh: de erre a prófétára nem lehetünk nagyon büszkék, mert azzal korteskedett, hogy ha a függetlenségi jelölt győz, le kell szedni a templomokról a keresztet. A magyar költészeti lángelme apostola, Petőfi Sándor boldog órákat töltött itt Szinérváralján, sőt itt esküdött örök hőséget feleségének Szendrey Júliának, akinek az atyja itt a gróf Károlyiak inspektora volt. Itt, a hol az alföld s a hegyvidék érintkeznek egymással, töltötte a mézesheteket az ellentétes szenvedélyek nagy poétája. Itt fogant meg lelkében az a szerelem, amelyiknek örökszép megnyilatkozása: „Ha meguntad az özvegyi fátyolt, fejfámra sötét lobogóul akaszd, én feljövök érte a siri világból . . .“ A nagy ideálista sejtelme valóra vált, nemsokáig takarta a gyászfátyol a költő özvegyének arczát. Össze-vissza sétáltam a helység utczáit, ahol hajdan Petőfi járkált szerelmes szívvel, üde levegőjét mohón szívtam magamba s elgondolkoztam a nagy idők és nagy emberek felett. Érdemes-e eszmékért élni itt e földön, amikor az emberi lét oly kurta ? Nincsen-e talán igaza annak ahaladó- párti anyagelvües észjárásnak, amelyiknek hideg számítását eszmék súlya nem nehezíti meg ? Erős szélroham közeleg a Báthoryak ősi vára felől, körültánczolja a templomot, Erdősi János emlékét, a házat, hol Petőfi lelkében az öröknek hitt szerelem viharzott, megremegtette a por nép ablakait s határozottan feleli, hogy nem az a boldogság, amit a Judás-pénz nyújthat. Szinérváraljáról került a nagyok közé Lendvai is, a hires színész, aki itt kovácsinas volt, innen került ki Koczér, a hires prímás s itt lépett föl először Hegyi Aranka. Amint látszik, nem vagyunk itt szegények dicső emlékekben. A művészemlékeket kitünően egészíti ki agrár lelkemben az a hatalmas szesz- és élesztőgyár, amelyik sokat exportál külföldre s nagyszabású marhahizlalóval van kapcsolatban; mindig beszélünk intenzív ipari gazdálkodásról, hát a szinérváraljai iparosított gazdaság fényes megvalósítása ennek. A programmbeszéd s járulékai jól sikerültek, már illetve ami a magyarokat illeti. Mert az oláhok még nem emelkedtek itt arra a magaslatra, hogy tudnák mi az a politika. Illetve ok ezt a fogalmat a pálinkával s a pénzzel identifikálják. A beszédek után vagy negyven oláh ott maradt a teremben. Várták az eszem- iszomot s ékes morgással távoztak, amikor értésükre adták, hogy „ebből nem esznek“ s csodálkozva magyarázgatták egymásnak, hogy csak beszédre hívták őket ide. Későn este értünk Nagybányára. Ott irigyelni kezdtem jelöltünket. Több száz főből
