Nagybánya, 1906 (4. évfolyam, 1-26. szám)
1906-05-31 / 22. szám
IV. évfolyam. 1908. május lio 81. 22-ils. szám. TÁRSADALMI ÉS SZJÉPIRODALMI HETILAP. Eüfiietési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lap- közlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések elvételnek Morvay Gyula könyvnyomdájában is: Főtér 14, A kivándorlásról. Május 30. Az elmúlt év viharai fellebbentették nemzeti illúzióink szemléletre gyönyörű, szindús, de tömérdek fogyatékosságot fedő leplét. Szomorodott szívvel kellett látnunk, hogy bizony sok sebből vérezünk s valamennyi közül a legsötétebben tátongott felénk a nagy, az életveszéllyel fenyegető kivándorlás, melyen, ha úgy tetszik, akár el is vérezhetünk. Hihetetlen méreteket, széditően emelkedő arányokat kellett elérni ennek a vérezésnek, hogy észrevegyék mértékadó köreink s az abban rejlő veszedelmet értékelni megtanulják. Régóta szivárog, rövid idő óta pedig már bő sugarakban ömlik, nagy csoportokban rajzik a magyar az idegenbe immár állami protekczióval. Az elgémberedett, éhes ember-falkák vasúti állomásról vasúti állomásra Pestig, Fiúméig növekedő transportja immár megszokott látvány nagyobb vasúti állomásainkon s a newyorki „World“ 1906. évi almanachjában közölt bevándorlási statisztikában Ausztria-Magyarország 1904-ben 177,156 lélekkel, 1905-ben már 257,693 lélekkel szerepel. Egyik évről a másikra tehát csaknem 100,000 emberrel többet adtunk Amerikának, csaknem megkétszereződött a kivándorlók száma. Ámde a kivándorlás az ő megdöbbentő arányaiban nem is a baj maga, hanem annak csak szimptomája. A baj maga mélyebben fekszik. A nemzet gazdasági testének szervi baja az, mely e sorvadást szükségképen maga után vonja: a helytelen birtokeloszlás, a kötött birtokok tultengése, súlyosítva egy lehetetlen adórendszerrel, amely — és ez jellemző - csak mint ideiglenes állapot tartatott fenn 1867. után a majdani rendezésig, de rendezéséről, gyökeres átalakításáról mindidáig kevés szó esett. Mindezek s a szegény, tudatlan nép kiuzsorázásának kedvező, gyakran panaszolt nehány törvényhozási intézkedésünk, melyek közül, hogy többet ne említsünk, a végrehajtási törvény 156. §-a egyike a legkegyetlenebbeknek, ezrével hajtják a kincset érő magyar munkaerőt idegenbe. Es minden egyes kivándorlóval lázas tevékenységgel fellendíteni szándékolt iparunk egy csapásra két munkáskezet vészit és egy-egy fogyasztót. Fogyasztót a javából, a tömeg czikkek fogyasztóját. így áll elő az a csodálatos helyzet, hogy mig a munkáshiány a mezőgazdaságban, iparban egyaránt állandóan nő, a munka értéke pedig, a munkaadó fizető- képessége alászáll. Ma már nincs kétség az iránt, hogy fejlődésünk parancsolóan meghatározott útja az iparállammá átalakulás vonalán fekszik. Ennek pedig kényszerű előfeltétele a népesség kellő szaporodása, illetőleg ezen szaporodás lehetősége. Vájjon beszélhetünk-e mi a szaporodás ilyen kívánatos lehetőségéről akkor, mikor összetett kézzel kell néznünk kész emberanyagunk. az élő kincsnek a határokon való kiömlését? De ha nem néznők összetett kézzel, ha megakasztanék is a rendelkezésünkre álló erkölcsi, sőt hatalmi eszközökkel e modern népvándorlást, tilalommal röghöz szegezvén a népet, még akkor sem enyhülne a baj. Mire alapítaná családját a puszta keze munkájára utalt magyar oly hazában, melynek 33 %-a, tehát minden harmadik holdja kötött, korlátolt tulajdon, 252 %-a pedig külterjesen művelt nagybirtok? A kivándorlás óriási arányokat öltött vármegyénkben is s az arány évről-évre nő. Ennek a népvándorlásnak nagy válságokkal fenyegő eredménye már is itt van. A munkáskezek hiányát sohasem éreztük annyira, mint épen az idén, midőn ha nem is bőséges, de jó közepes termésre van kilátásunk. A munkáskezek hiányának természetes következménye a napi munkabérek hihetetlen emelkedése. Május utolsó napjaiban városunkban s a közeli vidékeken 2 K 40 fillérre, sőt 3 koronára emelkedtek a napszámbérek a déli ellátáson kívül. Örvendetes dolog volna az, hogy a közönséges mezőmunkás is jövedelmezően keressen, ha az igy növekedő teher egyformán sújtaná az összes birtokokat. Csakhogy a nagy uradalmakat nem sújtja, mert azok a kötelékek ezer szálával fűzik állandóan magukhoz a munkásokat, A „Nagybánya“ tárczája. titoktartás. Szived mélyébe rejtsd szerelmi Gyönyöröd, bánatod; Ne tudjon senki más felőle, Csak ő, kitől kapod. Üres szivüek sokasága Irigyli gyönyöröd, Ha hozzáférhet, összetépi, És mulat bánatod fölött. Ha látod őt a társaságban S vadul lüktet szived-. Csittitsd a vágyat, mely feléhajt S gőgöd, hogy ő tied. Végy észre mást is, aki ott van, Essék bár nehezen, Szemetek a mig összevillan Elárulótok ne legyen. Hadd hallják játszi csevegését, Nehány könnyed szavát, Kik sohse sejtik: hangja milyen, Ha érzés hatja át. Egy kézszoritást fel se végy te, Kit csókja üdvözít, Mosolyát tőlük ne irigyeld, Kik elől rejti könnyeit. Oh, mindezért, mit tűrsz miatta, Kárpótol gazdagon Az első perez, midőn karodba Repülhet szabadon. Pajzán beszéd, forrása lészen, Mi addig meggyötört, A visszafojtott vágy kitörve Pazarul szórja a gyönyört. Koroda Pál. A viharfecske. Ibsen. Hol a hegység orma benyúl a tengerbe,- így regél a hajós - költ a viharfecske. Permetező hab közt siklik tova szárnya, Lépdel a hullámon s nem merül alája. Sülyed a tengerrel s emelkedik rajta, Ha az pihen: hallgat s vijjog-, ha szél [hajtja. Félig-meddig úszik, félig pedig lebben, Egyszer az ég felé, másszor örvényekben. A viz könnyű, a lég meg nehéz alatta, Költőmadár! Érzed, hogy meg vagy [csalatva . . . A szomorú ép az, hogy mulatunk rajta, S azt hisszük, úgy költé a matrózok ajka. Feletti Sándor. Látogatók.- Irta: Urai Dezső A költő pisze volt és Mórnak hívták. Egy meggondolatlan perezében megnősült s ettől megnyúlt az orra. A Mórtól azonban nem tudott megszabadulni, bár a felesége még a keresztvizet is leszedte róla, amit egy Mórról csak a legritkább esetben lehet. Az asszonynyal bevonult a költő házába a jólét, az ételszagu nyugalom és egy zöld garnitúra, amelyre hófehér horgolt terítő borult. Bevonult a költő házába: a próza. Helyesebben a költő vonult be egy prózai lakba, mert a költőnek nem volt háza. A költőnek csak egy fél- tuczat gallérja, lealázó módon kevés adóssága és egy szemölcse volt a homloka közepén. Az asszony utálta a költőt, mert nem szenvedhette szemölcsét és mert senki embernek tartotta. Akinek ilyen szégyenletes módon kevés az adóssága, azt az emberek nem becsülték semmire, szokta mondogatni és megmagyarázta a költőnek, hogy kevesebb a gazdátlan kuvasznál.
