Nagybánya, 1906 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1906-04-12 / 15. szám

2

NAGYBANYA

i

1906. április 12.

Bányászati osztálygyülés.

Az orsz. magyar bányászati és kohászati egyesület nagybánya vidéki osztálya április hó 7-én szombaton tartotta meg rendes közgyűlését a bányaigazgatóság tanácstermében a szokott érdeklődés és a tagok élénk részvétele mellett.

A gazdag és változatos tárgysorozat legfényesebb bizonyítéka az osztály tevékeny és intenzív működésének, mely épenséggel nem merül ki a helyi érdekek ápolásában, hanem az országos bányászati és kohászati problémák megoldását, a közös érdekek és testületi szellem kultiválását legfőbb feladatának tartja.

Neubauer Ferencz bányaigazgató elnöki megnyitója után Szellemi/ Geyza titkár olvasta fel nagy gonddal összeállított évi jelentését, melynek tartalmából kiemeljük, hogy az osztály az elmúlt évben három osztály- és két választ- mányi-gyülést tartott, melyek mindenikének tárgysorozata a lehető legváltozatosabb s vala- menyinek csattanói azon tudományos és szakszerű felolvasások, melyeknek megtartásában az osztály legjobb erői versenyeztek. A titkári jelentésből különösen érdekel bennünket az 1905. szept. 24 —25-én tartott országos gyűlésről szóló referáda, mert ezen gyűlésben mondatott ki, hogy a selmeczbányai főiskola áthelyezésének szüksége nem merül fel, mi által városunk lelkes ajálnkozása ezúttal nem honoráltatok.

Kiemelendő a november 25-én tartott osztálygyülés azon határozata, mely szerint a legjobb felolvasás a jövőbon 100 koronával lesz jutalmazva. Azzal végződik a titkári jelentés, hogy „a gyűlések nagy látogatottsága és az utánok következő társas estelyek sikere világos bizonysága annak, hogy osztályunkban megvan a szakügyek és tudomány iránti érdeklődés, valamint napról-napra fejlődik az összetartó bányászati szellem“, — a miről registrálni különös örömünkre szolgálhat.

A titkár indítványára a gyűlés Penti Albert, Schönherr Antal és Schmit Sándor elhunyt tagtársak emlékét jegyzőkönyvileg megörökítette.

A pénztárnok múlt évi számadásának és a jövő évi költségvetésnek letárgyalása után a gyűlés a courriéresi bányaszerencsétlenek családjának segélyezésére a választmány indítványa alapján 100 koronát szavazott meg, melyet a budapesti franczia konsulátus utján juttat el az illetékes helyre. Ezen nemes elhatározás kiáltó bizonysága azon érzelmi solidáritásnak, melylyel intelligens bányászaink a külföldiek irányában viseltetnek.

A selmeczbányai főiskola ügyeinek tárgyalására kiküldött bizottság jelentését Oblatek Béla bányatanácsos referálta, melynek nyomán helyenként magas röptű vita zajlott le. A jelentés 14 pontban tárgyalja azon szükséges reformokat, melyek életbeléptetésével a főiskola nivója határozottan emelkednék. Ezen reformpontok főkép a gyakorlati kiképzés hatványozására helyezik a fősulyt s ez magával vonja a tanrendszer czélirányos változtatását, a seminári- umi oktatás fejlesztését, a gyűjtemények, minta darabok hozzáférhető elhelyezését. Szükséges a főiskolai könyvtár rendezése, szakkönyvek íratása, pályatervek hirdetése, a rendes állások betöltése és az egyetemi nivó kiküzdése. A magántanári rehabilitáczió szervezése, az adjunctusi állások tekintélyének fokozása. Mind megannyi oly indítvány és vélemény, mely a beható vizsgálódásról és mély elmerülésről tesz bizonyságot s a bizottság hasznos tevékenységét dicséri.

Gálffy Pál az ezüstbányászat segélyezésére vonatkozólag kiküldött bizottság jelentését olvasta fel, melynek az az összefoglalt lényege, hogy a szakszerű segélyezés a kohászat terén találhat legsikeresebb támpontot.

Milcó Béla a bányászati műszótár tárgyában terjesrtette elő buzgó munkálkodása eredményét.

A bányászcsaládok gyermekei számára nevelési segélyalap alkotása tárgyában Kondor Sándor előadó ezúttal a napirendről való bevételt indítványozta, mert a javaslat kidolgozásával még el nem készülhetett.

Az indítványok során Gellert Endre felhatalmazást kért, hogy hivatalos értesülése után Wekerle Sándor miniszterelnököt az osz- tálygyülés nevében táviratilag üdvözölhesse, mint az országos egyesület fővédnökét.

Bezáróul Szellemy Geyza felolvasása következett: Nagybányának használati vízzel való ellátásáról, különös tekintettel a mély furrásra. Országos ismert szaktekintélyünk előadásának kivonatolására most nem térünk át, itt csak azt emeljük ki, hogy tudományos apparátussal kidolgozott terve megvalósulását szivünk mélyéből óhajtjuk.

Megjegyezzük még, hogy a gyűlések után szokásos társasvacsorát április hó 20-ára halasztották el, a mikor azon a tanulmányon utón lévő főiskolai hallgatók is részt fognak venni.

Márczius idusának előzményei.

A nagy idők mithikus alakjai közül ma már csak igen kevesen élnek. De legkevesebben azok közül, kik a márczius tizenötödiki

mozgalmakban az ifjúság vezetői voltak. Becses és értékes tehát e nagy napokra vonatkozó minden, a legapróbb mozzanat is s kegyeletes dolog feljegyezni az aggódó hazaszeretetnek legkisebb megnyilatkozásait is, mely még most él ugyan a nagy idők tanúinak ajkain, de krónikás hiányában a jövendő idők vetnék reájuk a meg nem érdemelt feledés fátyolát.

A nagyobb, a jelentékenyebb események, melyek a márcziusi napok s a szabadságharcz epochájára vonatkoznak, mind igen jól ismertek s már az azóta lezajlott idők történetírásában a legnagyobb részletességgel megvannak örökítve; de számos apróbb s mégis igen érdekes mozzanat maradt megiratlanul. Amin csodálkozni nem is lehet; hisz amidőn a nemzet véresen irt lapokkal gazdagitá a világtörténelmet, kinek jutott volna eszében feljegyezni a napok apró krónikáit ?

A nagy események gyors egymásratorló- dása, az élet-halál harcz; azután Világos . . . a lélekharang megkondulása nemzet fölött, a gyásznak hosszú, gyötrelmes napjai s ismét a kétségbeesett küzdelem az életért, — nem hagytak időt az apróbb események feljegyzésere, melyek mindinkább elmosódtak az idők távolában.

Innen van, hogy az apróbb mozzanatokra nézve még azok leírásai is eltérnek egymástól, kik részt vettek a márcziusi mozgalmakban vagy azoknak szemtanúi valának.

A régi Pilvax kávéház alacsony, oszlopos csarnokában, mely a hosszú idők folyása alatt csupán csak nevét változtatta meg, márczius tizenötödikén még most is összejő pár galambősz, meggörnyedt alak, kik 1848. márczius idusának hajnalán e kávéház ajtajából lobogtatták meg legelőször az ébredő, szabadságra szomjazó nemzet trikolorját.

A kegyeletes összejöveteleknél a régi bajtársak testvérekként öleléssel üdvözlik egymást; az elválásnál hosszasan, meghatva búcsúznak el egymástól: ki tudja, jövő évre találkoznak-e megint? Hisz csak a legutóbbi években is hányán maradtak el közülök e találkozásról elő zetes bejelentés nélkül! Messze útra mentek, ki a temetőbe . . .

E közleményünkben röviden előzményeit kívánjuk adni a történeti igazsághoz híven a márczius tizenötödiki eseményeknek, úgy a mint azt a még most is élő szemtanuk elbeszélik.

A párisi februáriusi forradalom kitörésének hire lázba, forrongásba hozta egész Európát; de a megalázottságnak érzete legjobban talán a magyar nemzetnek fájt, melynek — disét, egyet nagyot sóhajtott, aztán lehorgasz- totta a fejét.

A két gonosztevő fájdolomtól kínozva, borzasztóan ordított.

— Izrael királya, te büszke vagy. Mért nem hívod segítségül Eliást, ha nem segítene rajtad, talán megváltana engem; — mondá az egyik gonosztevő a Megváltónak. Jézus csak azt az egy szót mondta: Matharieh.

A rabló remegve válaszolt.

— Oh, szólj megint. Szavaid fájdalmamat enyhítik. Honnét ismered a távol messzeségben fekvő, vad fügefák árnyékában rejtőző Matha- rieht? Hangod könnyebbülést ád testemnek és lelkemnek erőt. Szemem megtelik könynyel, sírok és remegek úgy, mint harmincz év előtt Mátháriehben.

— Szólj fiam, mert a beszéd megköny- nyebbiti a szivet, — mondá a Megváltó.

— Ki vagy te? — folytatá a rabló a beszédét. — Közeledben erősnek érzem magam, elfelejtem bánatomat. Sohasem hallottam ezelőtt hangodat és ezer emléket ébreszt bennem. Az az egy szó: Matharieh lelkemet vigasztalta és szivembe béke vonult.

•— Emlékszel? — kérdé a Megváltó.

— Emlékszem, emlékszem. Fiatal voltam, de már is vér tapadt kezeimhez. Éhes valék; fáztam és rablókkal találkoztam; ők szállást adtak. Vendégszeretetüket azzal háláltam meg, hogy részt vettem kalandjaikban. Bátor voltam és egyik nap megölve a vezért, elfoglaltam a helyét. Egyptomban voltunk, bejártuk az országot mint egy tisztátlan állatsereg, mindenütt megölve és kirabolva a gyengéket, a védteleneket. Herodes volt akkor Juda királya, már régen volt, te nem emlékezhetsz azokra az időkre.

— Herodes félt tőlem, — válaszolt a Megváltó.

— Te akkor még nem voltál a világon. Tőled nem félhetett, hisz te szegény vagy. És mégis nekem hatalmasnak látszol és jónak. Természetfölötti hatalmad van, ragyogó fénysugarak környezik lényedet. Ki vagy? Király vagy?

— Az én országom nem ezen a földön van.

— Szólj még. Uj életet érzek. Szivem föl- vidul, mintha Mátháriehben volnék. Oh de szép, de isteni nap volt az.

— Bátorság Disma . . .

— Tudod a nevemet! Oh ki vagy? Meny- nyei fény árasztja el lényedet, az egész természet siratni látszik fájdalmadat. Borzasztónak, óriásnak tűnsz fel előttem . . . Eszembe juttatod a gyermeket Mathariehből . . . látom amint alszik anyja keblén a Sphynx karjai közt.

— Azon éjjel sirt a Sphynx.

— Tudomásod van arról a csodáról? Csak én láttam egyedül. Oh borzalom és béke éjszakája. Reggeltől estig vándoroltunk, majd meghalva a fáradságtól, nem mertünk közeledni a tóhoz és a szent ligethez. Óhajtottuk és rettegtük a karavánnal való találkozást. Ismertek és gyűlöltek bennünket, de mi képtelenek voltunk a küzdelemre. Éste árnyékokat vettünk észre közeledni Matharieh felé. Egy férfi szamarat vezetett, melyen sűrűn lefátyolozott asszony ült. A leáldozó nap sugarai szokatlan fényt árasztottak szét, a jövevényeket mintha aranyba burkolták volna.

A kút közelében megálltak a Sphynx előtt. Mi lopva közeledtünk és lestük mozdulataikat. Az ember fához kötve szamarát, tüzet rakott és a földre telepedett. Az asszony pedig a Sphynx karjai közt pihent. Nem volt, ki őrködjék fölöttük, de nyugalmuk után Ítélve,

biztonságban érezték magukat. A falu végén telepedtek le, mint aféle szegény emberek, kik nem tudtak lakásért fizetni, azt kérni pedig büszkék voltak. Ruhájuk szabad ég alatt töltött éjszakákról és pihenés nélküli utazásról tanúskodott.

A hold előbujt a felhők közül, elárasztotta sugaraival a szobrot, a Sphinx arcza egészen átalakulva látszott — és mi bennünk nagy félelem támadt. Úgy látszott, mintha titokzatos fénysugarakban íürödnék az asszony alakja.

Éhesek voltunk és azt gondoltuk, hogy a szamáron csüggő tarisznyában élelmi szereknek kell lenniök. Midőn a tűz elaludt, előjöttünk rejtekhelyünkről s neszt csaptunk. ... A férfi fölkelt, az asszony köpenyegjét fölemelve egy alvó gyermeket mutatott nekünk.

... Ha reád nézek, mintha megint a gyermeket látnám . . . Mond meg ki vagy? — Megrémitsz és vigasztalsz egyaránt. Hogy van az, hogy most is érzem a gyermek jelenlétét?

Az asszony felém nyújtotta a gyermeket és én ott csókoltam meg lábacskáit, hol most a tieidet szeggel fúrták át.

A reggel pitymallott, társaim elszöktek, a gyermek eltűnt, a Sphinx szemei könyeztek.

Azóta harmincz év múlt el, de azt az éjszakát soha sem felejtem el; a sivatag forró homokján fekve, álmaimban vigasztalt a kis gyermek emléke és most minden kínszenvedésem és fájdalmam enyhül és eltűnik, ha azt mondom:- Jöjj, jöjj vissza te kis gyermek Mathariehből.

Egész életemben a sorstól kényre-kegye- lemre ki voltam szolgáltatva az emberek szánalmuknak és gúnyolódásuknak. Végre elfogtak és rablásért halálra Ítéltek. Büszkén megvetet-