Nagybánya, 1906 (4. évfolyam, 1-26. szám)
1906-04-05 / 14. szám
IV. évfolyam. 1600. április ho 5. 14-ils. szám. TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. BHfUettal árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8 — 12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések 'elvétetnek Morvay Gyula könyvnyomdáiéban Is; Pótér 14. A tulipán jegyében. Április 4. Nagy megpróbáltatásoknak, végtelen nyomor és szenvedésnek kellett érnie a nemzetet, midőn a virág szimbólumához fordul, hogy hangot adjon vágyainak, óhajtásainak, küzdelmeinek, reményeinek. A történelem több virág szimbólumot ismer, melyeknek jegyében véres háborúk zajlottak le, de az országos tulipán-mozgalom, mely lavina módra nő s napról- napra hevesebben dobogtatja meg a magyar sziveket, páratlanul áll a világ- históriában is. A tulipán, az ő virág-nyelvén immár hangos hirdetője a magyar gondolkozásnak, a magyar érzésnek s csodatevő védője az évtizedeken át minden igaz ok nélkül elhanyagolt, mellőzött, lenézett magyar iparnak! Évtizedeken át teljesen hiába való, meddő kísérletezés volt a magyar ipar fellendítésére, felvirágzására irányuló törekvés. A sziszifusi munkával küzdő próféták szava pusztában kiáltó szó vala, melynek ha támadt is némi gyönge visszhangja, a visszhang elnémultával ismét csönd, halálos csönd lett, mely megdöbbentően jelképezte a magyar ipar agóniáját. A divat felkapott mindent, mi idegen, minek hitványságát, selejtességét, értéktelenségét leplezte a divatos czifra sallang, a feltűnően rikító idegen máz, a külföld ízlésének hóbortos majmolása, de évtizedeken át mellőzött mindent, ami magyar, ami jóravaló, becsületes magyar kezek munkája volt, ami a magyar ihletett géniusz és ízlés jegyében fogantatott. S most, midőn már csak órák, perczek választottak el az időtől, hogy a magyar ipar fölött megkonduljon a halálharang, megjelenik védőként egy gyönge virágszál: az égő, tüzes tulipán, hogy lelket öntsön a csüggedőkbe, hogy felrázzon mindeneket kábult aléltságából s sorakoztassa az egész magyar nemzetet a magyar ipar védelmére. A múlt század harminczas éveinek magasztos, felemelő küzdelmei, reménységei újulnak meg előttünk az igézetes virág, a tulipán hódításában. Ha a negyvennyolczas idők viharai s az azt követő gyászos, megrázó események el nem sorvasztják azt az országos mozgalmat, mely a harminczas évek végén a magyar ipar védelmére, felkarolására megindult, hol állana akkor ma a magyar kereskedelem, a magyar ipar, a magyar gyáripar? Vájjon milliárdok vándorolnának ki akkor is évente az országból idegen, selejtes ipartermékekért? Vájjon akkor is ily őrületes pazarlással fogyasztanók a nemzeti tőkét, a nemzeti vagyont? Vájjon akkor is divat volna a külföld utánzása s a külföldi hitvány termékek magasztalása? A magyar ipari termékeknek szégyen, arczpirulás nélküli leszólása, kicsinylése? Vájjon akkor is megtörténhetnék az idegen szemében az az istenien kaczagtató komikum (mi csak sirni tudunk rajta), hogy a lenézett magyar ipari termékeknek olcsó pénzért, suba alatt, a külföldi gyárosnak mintegy válveregető grácziá- jából kell először idegenbe lopva kisurrannia, hogy azután idegen vinyetáktól, idegen feliratoktól ékesen, ünnepelve, diadalmasan, drága pénzen megfizetve, vonuljon be ismét a hazai földre? Arczpiritó dolgok ezek, melyekre önérzetes ember csak szégyenkezve gondolhat . . . De most, ime itt a tulipán ... A magyar ipar mentora! Talán Messiása! Pár nap alatt milliók és milliók keblén hirdeti a magyar szív dobogását, a magyar érzés, a magyar vér lüktetését. Káprázatos játék volna csupán s a szeszélyes divat ideig-óráig tartó ötlete? Nem, ezerszer nem! Bizarr ötletekkel meg lehet mozgatni, meg lehet indítani százakat, ezreket, sőt százezreket is, de nem milliókat, nem az egész nemzetet ! A tulipán jegyében pedig egy nemzet indul harczba a magyar ipar védelmére ! Hipokrita az, ki csupán divatból, de nem azon sziklaszilárd elhatározásból tűzi keblére a tulipánt, a magyar törekvéseknek immár maradandó szimbólumát, hogy legjobb tehetségével fogja ápolni a nemzeti érzelmeket a társadalomban, a családban egyaránt; hogy elkerül minden fényűzést, lemond minden nélkülözhetőről, hogy szaporítsa a nemzeti vagyont; hogy A „Nagybánya“ tárczája, A tulipán. Mikor az első lanyha szellő Suhant az utczasoron át, A sarkokon ifjú leánykák Kínáltak üde ibolyát. Az utczasarkon az idén is Ott láttuk újra\ a leányt, De nem vett senki, ibolyát most, Csak tulipánt, csak tulipánt ! Szegény kis árva ibolyáeska, Mily mostoha sors jut neked, De lásd, most oly időket élünk, Hogy nem törődhetünk veled. Jelvényt kell hordanunk, hogy lássuk, Ki magyar e magyar hazán? S e szép, e büszke, drága jelvény: A tulipán, a, tulipán! Ne duzzogj érte ibolyáeska, Hogy pártfogód most nem akad, De hisz elhervadnál közöttünk Úgyis egy röpke perez alatt. Elhervadnál forró szivünkön, És égő könnyeink nyomán, Virág, mely a tüzel kibírja, Egy van csupán: a tulipán! A tulipán, mely honszerelmünk Büszkén vallott, dicső jele, A tulipán, melynek jegyében Győzünk vagy meghalunk vele. S ha jő a nap, mikorra, fölzeng A diadalmi harsona, Melléje tűzünk szeretettel Téged is, árva ibolya ! Ott fekszik a ravatalon. Ott fekszik a ravatalon . . . A szürke érczkoporsó rideg közönynyel tartja karjai közt; lomha némasággal nyújtózik végig a kihúzott asztalon, mely fekete posztóval van befödve. Fejénél kopott, ócska feszület áll, mely már annyi kimúlt embertársnak nyújtotta a hit nyugasztó árnyékát. A feszület olyan kísérteties némasággal bámul a koporsó üregébe, mintha azon gondolkoznék, hogy bizony ennél szomorúbb képet még soha életében nem látott. Pedig már eleget láthatott, mert jó sok helyen megfordult ... Az égő gyertyák szomorú fényt, i derengő világosságot vetnek a halott arczára, a mely fehér, mint az alabástrom. Nem szép arcz, soha életében sem volt szép, de vonásaiból még a halálban is megmaradt mind az, a mit a természet az ifjú arczokra szokott pazarolni. Szóval nem undorító .... valamikor sok nézni valót talált rajta egy pár szép leányszem. A halott ajka még most is halványpiros. Pedig a halál ugyancsak megcsókolta. És ez az ajk nem tudott kihűlni, meghalványodni ettől a dermesztő csóktól. Nem sokat csókolt vele életében, a halál nem volt képes elrabolni minden tüzét, minden melegségét. Alig pelypedző, fekete bajszát gondosan két felé simította az anya fájdalomtól reszkető keze. Hadd lássák a halottlátogatók, hogy nem úgy rendetlenül eresztik el a másvilágra. Két keze a keblén összekulcsolva ; a markában, szokás szerint, nem szorongat semmit. Összes holmija, a mit magával visz, fekete kabátjának felső zsebéből kandikál kifelé. Az is csak egy szárított sárga rózsa. Más ember eldobná a kocsiutra, neki könnyebb volt, ha azzal halhatott meg. A két bokája katonásan van összecsapva, mintha valami bálban délczegen várná a megkezdő tapsot, a kvadrill első figurájára. Jól értik már az ilyesmit a halottölteztető asszonyok. Körülötte hárman vannak — csak. Az apja, a ki fagyos, merev tekintettel néz ki az ablaküvegen keresztül az utczára; az anyja, a ki könybe lábbadt szemekkel nézi meghalt gyermekének minden vonását, hogy jól bevésődjenek leikébe azok. A harmadik egy öreges paraszt asszony,
