Nagybánya, 1905 (3. évfolyam, 1-26. szám)
1905-03-16 / 11. szám
4 NAGYBÁNYA 1905. márczius 16. A nagyíranczia forradalom legszebb jelenetei: az emberi jogok kimondása, a testvéresülési ünnep stb. minden visszacseng ebben a rapszo- dikus költeményben. Nemes Szatmárvármegye gyűlésein először íormulázott reform-pontozatok- tól a márczius 15-iki hires 12 pontig, amit a nemzet boldogulására bölcs elmék csak kigondoltak, annak rögtön való teljesülését hirdeti a költő s mintegy a csüggedő kishitüek fülébe dörgi: A szabad Magyarország hallhatatlan ! E dal keletkezésekor egy csapásra szabad lett a magyar nép, egységes a magyar haza független alkotmánynyal, szabad sajtóval, nemzeti őrséggel; mindez 24 óra alatt s mit első sorban kívánok kiemelni, egy csepp polgárvér nélkül. Ez a nagy különbség van a franczia és magyar nemzeti dal között. A mi szabadságunkhoz ugyanis nem tapadnak a szeptemberi gyilkosságok, a vörös rémuralom, a girondisták kivégzésének véres emlékei. A magyar nemzet a márcziusi eseményeknél is fényesen beigazolta sokszor feldicsért politikai érettségét. Miután a szónok Horváth Mihályt is megszólaltatta, hogy a nemzet a 48-as átalakulást nem tartotta forradalomnak, igy fejezte be beszédét: Ezért maradnak a ragyogó márcziusi napok s a 48-as alkotások beláthatatlan időre mérföldmutatói a hazai történelemnek. És valahányszor politikai látóhatárunk elborul, forduljunk tartózkodás nélkül a 48-as dicső időkhöz s merítsünk belőlük lelkesedést és kitartást a nemzeti küzdelmekhez. Elmélkedjünk minél gyakrabban e nagy napok története felett s értsük meg a Talpra magyart, azaz azt a nehéz problémát, hogy hogyan lehetne a 48 által igazán talpra állított szabad Magyarországot erőssé tenni és mint nemzeti államot teljesen kiépíteni. Hiszen mindnyájan tudjuk azt a nagy igazságot, hogy manapság már nem elég csak érezni a hazáért, hanem érette élni és dolgozni is kell. Jövel tehát 48 márczius idusának szelleme, lakozzál közöttünk s ilyen értelemben tölts el bennünket ebben az anyagelvü sivár világban az oly szükséges eszmeiséggel, hogy a fontolva haladás biztos ösvényén minél hamarább megvalósíthassuk a bölcs 12 pontnak minden betűjét s Kárpátoktól Adriáig, mint egy boldog, egységes nemzet kiálthassuk: Éljen a haza! A nagy tetszéssel fogadott ünnepi beszédet a közönség hosszantartó éljenzéssel honorálta. A programm ötödik száma, melyet Szőke Béla kurucz dalai töltöttek volna ki, Szőke Béla távolléte miatt elmaradt. A közönség azonban a programm e megcsonkulásáért kárpótlást nyert, mert Révész János kitűnő előadásban bemutatta Takács Ilus Márczius idusán czimü hangulatos költeményét. Úgy az előadót, mint a költőnőt zajosan megéljenezték. Torday Mimi Jakab Ödön Márczius 15. czimü költeményét szavalta igen szépen, remek előadásával érvényre juttatva a költemény minden szépségét. Sürü tapsokat aratott. A énekkar frappáns hatással a Talpra magyart énekelte ezután, mire Stoll Béla elnök a következő beszéddel zárta be a szép ünnepélyt: Az elhangzott dal, a szónoki előadás és szavaltatok mély érzelmeket költöttek fel lelkűnkben, de tévedne bárki, ha azt hinné, hogy a mai ünnep a nemzet, haza és a koronás király iránti hagyományos szeretet és hűség érzetünkben a legkisebb disszonáncziának tért engedhetne, mert hiszen a mi magyar hazafias érzelmünkből szikla szilárdan emelkedik ki törhetlen hűségünk, bizalmunk és áldozatkészségünk magyar szent koronánk és az azzal megkoronázott legelső magyar ember: szeretett királyunk iránt. Eszményként áll előttünk az ezredéves ünnepélyből herczegprimásunk ünnepi s szent koronánk varázs erejét aposztrofáló szavai: „Nincs más szent korona csak a magyar. E korona hatalmat ad a királynak és tekintélyét külről növeli, de bensőleg lelkiösme- retében megköti, mert az alkotmány megtartására kötelezi. Szent koronánk mint védő Cherub lebeg király és nemzet felett, mindeniknek jelezvén kötelmét, mindkettőnek biztosítván kölcsönös jogait.“ A jelen nehéz időben is megnyugtatnak e szavak s törhetlen hűség és reménynyel vagyunk, hogy nincs veszve bármi sors között, ki el nem csüggedett ; a nyugodtság s jóakarat kell, hogy vezesse nagyjainkat s nem szűnhet a remény, hogy ki fog derülni még. Kellemes meglepetést szerzett mindnyájunknak a programmváltozással Révész ur által felolvasott s a mai napra Takács Ilus által irt költemény; büszkeségünk e remekmű, melynek hazafias érzetét csak elismerésünk múlja fölül a szerző iránt. Most, midőn a közreműködők fáradtságát s tisztelt vendégeink megjelenését kaszinónk nevében megköszönöm, az ünnepélyt azzal a hő kívánattal rekesztem be: Éljen a király! (Zajos éljenzés.) Ünnepély a Polgári Körben. A Polgári Kör este 6 órakor óriási közönség jelenlétében tartá márczius 15-iki ünnepélyét a következő programmal: 1. Elnöki megnyitó. 2. Hymnus. Énekelte a dalegylet. 3. Ünnepi beszéd. Tartotta Szabó István. 4. Szavalat. Előadta Krausz Károly. 5. Népdalok. Előadta a dalegylet. 6. Szavalat. Tartotta Szokol Margit. 7. Kurucz nóták. Tárogatón előadta zenekiséret- tel Rusznák Márton. 8. Hazafias felolvasás. Tartotta dr. Ajtai Nagy Gábor. 9. Talpra magyar. Énekelte a dalárda. 10. Elnöki záróbeszéd. Lapunk zárta miatt az ünnepélyről részletes tudósítást nem hozhatunk, de az ünnepélyen elhangzott dr. Ajtai Nagy Gábor felolvasását s Szabó István ünnepi beszédét lapunk mai számában találják olvasóink. Szabó István ünnepi beszéde. Hazámfiai! Magyarok! A legszentebb, az emberi kebel legnemesebb és legdrágább kincseinek: a szent szabadságnak oltára körül állunk ismét e napon. S úgy érezzük, mintha hevesebben dobogna fel szivünk a mai emlékünnepen, mintha fenségesebb szárnyalással repülne lelkünk az ég felé, mint egykoron Noé áldozatja, hálát adva az Urnák, hogy ismét partra segité a vész hullámaival annyiszor küzködő nemzetet. Csodálatos nép is vagyunk mi magyarok! Mig egyik kezünkben van jogainknak s alkotmányunknak védelmi kardja, addig a másik kezünkkel nagyjainknak oltárt emelünk és az oltár kövén tüzet gyújtunk dicső emlékezetüknek. Ma, midőn élet-halál harczot viv a nemzet a hatalom ellen, hogy rég elkobzott, elharácsolt jogainak, egy kis darabját* egy foszlányát kicsikarja: oltárokat emel a legendás idők emlékezetének s ünnepi ruhát öltve az oltár köré csoportosul, zöld mirtuszt és rózsát fűzve koszorúba, leborul nagyjai sírjának édes anyaföldjére, hogy Anteuszként ujult erővel emelkedjék fel arról. Négyszáz esztendeje küzdünk jogainkért, szabadságunkért, alkotmányunkért, függetlenségünkért. Oh! de minő négyszáz esztendő is volt ez! Mennyi kínos szenvedés, mennyi gyötrelem, mennyi hit, mennyi kétségbeesés, mennyi átok, mennyi remény, mennyi nagy eszme, mennyi lelkesültség, mennyi dicsőség volt abban a négyszáz esztendőben! Hányszor véreztünk, hányszor harczoltunk, hányszor leverettünk, hányszor megújultunk, I hányszor feltámadtunk ez alatt a négyszáz év alatt. De ereinkben és vérünkben sohase lángolt a fajszeretetnek és az édes hazaszeretetnek tüze oly erővel, oly hévvel, mint manapság. És erejének, jogos követelésének tudatában mennyi önérzettel, minő méltósággal, mily bölcs mérséklettel, fenséges lelki nyugalommal viseli keresztjét, méltatlan szenvedéseit e nemzet mai nap iS; És áldjuk érte a Gondviselést, hogy szenvedést, keresztet, küzdelmet mért reánk, mert hosszú ezer év alatt talán, mint annyi más, sokkal nagyobb nemzet a népek térséges hazájában, a világon a jólétnek, a nyugalomnak, a puhaságnak bűnös kezekkel megvetett ágyán, mi is elpusztultunk volna. Nem pusztultunk el, hanem élüpk hála Istennek!.. . Élünk, még pedig erőben, hatalomban, dicsőségben, ha küzdünk, ha szenvedünk is. Most ne élnénk, mikor van a nemzetnek egy, a kor viszonyaihoz, ha szegény, ha küzdő is, de számban nagy, tettben erős, jogokban egyenlően osztozkodó népe, egy hatalmas corda dorsalisa, izmos gerincze, erős oszlopa ? .. Most ne élnénk, mikor van e nemzettestnek müveit, lelkes, hazafias középosztálya? Nem bénult, hanem egészségesen érző idegei ezek a nemzettestnek, a kik vezetik, szabályozzák, mérséklik erőnket, indulatunkat, akaratunkat, szenvedélyünket----Most ne élnénk, mikor vannak a ma gyar nemzettestnek nagy gondolkozói, tudósai, irói, költői, vateszei, festői, szobrászai ? . . , A kik fönséges gondolatokkal fejükben, magasztos érzéssel szivükben, teremtő tollal, ecsettel, vésővel a kezükben nem hagynak bennünket nyugodni, szunyadni, hanem élesztenek, bátorit- nak, tüzelnek, lelkesitenek, egyik kezükkel mutatva a multat, másikkal a jövőt. Most ne élnénk, ily gazdagon, ennyi kincsesei megrakva ? Minő más korszak volt ehez hasonlítva csak kétszáz esztendővel is! Néptelen és lakatlan a magyar föld a török járom és a sok háború miatt. A nép kegyetlen iga alatt nyög. Joga nincs, csak mint a barom azért él, hogy vonja az igát. Összetett kézzel imádkozik a szegény nép századokon keresztül azért a nagy napért, melyen felderül a szabadság hajnala. És felderült ez a hajnal 1848. márczius 15-én. Nagy időszak ez a magyarok történetében. Többet tettek a szabadságért apáink e napon, mint őseink kilenczszáz év alatt. Akármi dicsősége is fog lenni még a magyarnak, ennél nagyobb dicsősége soha sem lesz. Más nemzetek vérrel festék az utat a szabadság felé, a magyar nemzet örömkönnyekkel ! öntözé. Más nemzetek a korona porba hulítával, a : trón rombadöltével vívták ki szabadságukat, a ! magyar nemzet pedig felkent, koronás királyát I élteté. Hisz nem akartunk mi királyt kergetni, koronát, trónt összetörni, mint a francziák, csak azt az égi üdvöt, mit Isten oltott belénk, mely közös tulajdona királynak, koldusnak, urnák, szolgának: a szent szabadságot, csak ezt akartuk mi elérni . . . Aztán szent István koronája vezéreljen tovább, de szabad népeket; szántson a föld- mives, de szabad téreken; munkáljon az elmélkedő fő, de szabad gondolaton . . . Magyar nép! Testvéreim! Nincs még befejezve nemzeti alkotmányunk anyaszentegyháza. A betetőzés a jövő nemzedékre vár. S addig nem szabad megpihennünk, mig állami függetlenségünk ragyogó aranykeresztjét fel nem helyezzük tornyára, hogy hadd lássa, hadd csodálja a világ a magyar nemzet rég óhajtott, jogos függetlenségét. De ekkor sem szabad még pihenni mennünk. Sok munka vár még ránk: a templom díszítése. Ide jöjjön akkor minden magyar ifjú s hozza el legrajongóbb álmainak, legszebb reményeinek legdrágább ékköveit; a férfi a haza iránt való tántoríthatatlan elvhüségének, jellemszilárdságának legdúsabb tárházát; a nagyok, a hősök, a költők, művészek szivüknek s lelkűknek legfenségesebb gondolatait, roppant alkotásait; a hű magyar nő egész lényének drága tartalmát, egész keblének kincsesházát, a nép verejtékes, becsületes munkájának éltetadó gyümölcseit. Csak mikor így, ily drága, ily nagyszerű kincsekkel, ily örökbecsű müvekkel lesz ékesítve független állami életünk felszentelt temploma s oltárán ég szivünk honszeretetének s vérünk fajszeretetének tiszta Veszta-lángja: csak akkor imádkozhatjuk el igaz bensőnk, igaz szivünk szerint, hogy éljen a haza! Meszlényi Gyula. Márczius 15. A szatmári egyházmegyének nagy gyásza van. Főpásztora: Meszlényi Gyula püspök, őfelsége titkos tanácsosa kedden éjjel fél tizenegy órakor elhunyt. Már régóta kínzó betegség gyötörte, mely miatt hónapok óta betegszobáját el sem hagyhatta és sokszor már úgy tetszett, hogy a katasztrófa küszöbön áll, de hatalmas szervezete mindig győzedelmeskedett a gyilkos kóron, mig most hosszas, nagy béketüréssel viselt szenvedés után visszaadta nemes lelkét Teremtőjének. Állapota ezelőtt nehány nappal fordult válságosra, úgy, hogy a katasztrófától minden pillanatban tartani lehetett. Kezelő orvosa: Gobi Alajos minden emberileg lehetőt elkövetett, hogy megmentse az egyházfejedelem életét, többször orvosi konzíliumot is hivott össze, de az emberi tudomány a nagybetegen már nem segíthetett.
