Nagybánya, 1905 (3. évfolyam, 1-26. szám)
1905-03-02 / 9. szám
2 NAGYBANYA 1905. márczius 2. tisztelet díjul s az esetben egy-egy 1%. jutna mindenikére. Valamennyi vidéki pénzintézet, melynek szervezetét ösmerjük, egyikénél sem jut nagyobb tiszteletdij az igazgatósági tagnak, mint a haszon l°/0 s igy itt is be volna hozható ez. Hisz az alapszabály revíziója, az esetleges betét % láb leszállítása, a tevékenyebb verseny kapcsán a jövedelem oda lesz fokozható, hogy az igazgatóság tagjai az 1%-kal is bizonyára meg lesznek elégedve. A felügyelő-bizottság és az elnök az alapszabály szerint fix dotáczióban részesülnek. Az adó fizetésnél ez némileg indokoltnak látszik, azonban az intézmény érdekével ellentétbe jöhet. Általánosságban egy felügyelő-bizottsági tag bizonyára enyhébben fogja elbírálni a kihitelezés módját és az abból származó esetleges veszteségeket, ha tudja, hogy ő tisztességesen rászolgált munkájáért, a maga ellenértékét megkapja akkor is, akárminő vesztesség is érhetné intézményüket. Czélszerü és a modern viszonyoknak megfelelő, hogy a pénzintézet összes vezetői, ellenőrzői tisztelet-dijukat az elért eredmény után nyerjék. Ily alapon az intézet érdekével szorosabb kontaktusba jönnek. Ez oly általános elv, mely elől kitérni nem lehet, mert a gyakorlatban teljesen bevált s ez eszmével az intéző köröknek foglalkozniok sürgős feladata, melyre a képviselőtestület figyelmét is felhívni bátorkodunk. Bírálat tárgyává lehetne tenni a bel- kezeléssel járó óriási rezsit, mely 17395 koronát tett ki a tantiemen és a jövedelmi adón kívül az 1904. évben, amelyből 6447 korona dologi és 10948 korona személyi í kiadás. A tisztviselők nincsenek ugyan túl magasan dotálva, de úgy véljük a forgalom és munka arányában sokan vannak. E tételnél körültekintő gazdálkodással megtakaritások érhetők el. Ezek volnának azon megjegyzések, melyeket városunk takarékpénztárának fejlesztése érdekében helyesnek találunk ezúttal elmondani. Moldován László. Valami a zenéről. A görög monda szerint Orpheus az ő cziterájának varázsával mindenkit és mindent elbűvölt; a vadállatok megszelídülve hallgatták zenéjét, a madarak ábrándosán figyeltek, sőt még a virágok is elfordították kelyheiket a naptól, hogy dallamai felé fordítsák. Mily gyönyörű apotheosisa ez a zene hatalmának! Pedig a görög hangszerek kezdetlegesek voltak, tehát nem lehettek oly finom hangarányiatok kifejezői, mint a mai hangszerek. Pindaros egyik dallama az 5. századból Kr. e. ma is megvan; szerkezete egyszerű, nekünk talán egyhangú is; de aj klasszikus világ bármely Orpheusának idealiz- J musa a felfogás erejével pótolta azt, a mi a technika előnyeiből hiányzott. A közfelfogást annyira áthatotta a zene fontossága, hogy a nevelésben előkelő része volt. Hogy pedig az életnek az eszményi szükségleteket is számon tartó eme berendezése milyen népet teremtett, tanúság reá az iskola, mely kétezer év múltán sem haladhat el mellette közömbösen, sőt sok nagy példát ma is onnan merit. A hangnak költészete, a zene, országos átlagban nálunk még nem foglalta el a nevelésben megillető helyét. Hogy sirva vigad a magyar, e részben nincs panasz; a zenének e fajtája annyira fejlett, hogy még a külföldnek is jut belőle. Elég baj azonban, hogy a hangszerek mai sokfélesége és olcsósága mellett, mikor a tanulást a jó utasító könyvek is megkönnyítik, az ifjú lélek szinte elvétve barátkozik a zenével. A műveltebb nyugaton ez máskép i van; egy tekintet az olaszok, francziák és kivált a németek óriási zeneirodalmára, meggyőz róla, hogy ott a zene nem könnyen nélkülözhető lelki fényűzés, hanem a müveit ember valóságos életszükséglete. Azért is oly olcsók ott a zene- | müvek, mert nagy a fogyasztók száma. Városunk zenei élete az utóbbi időben erősen megcsappant. Az ifjúság úgyszólván zene ! nélkül nő fel s ezt a madarakra bízza. Ez két- j ségkivül igen nagy hiány, mert a művészetek nemesitő hatásai alól károsodás nélkül senki sem vonhatja ki magát, legkevésbé az ifjúság, melynek nehány legfogékonyabb éve az egész életre irányító befolyással van. A zene, a dallam szelídíti az érzelmeket, tehát gyöngédebbé tesz; élvezetet szerez és sok rossztól elvonja az embert. Goethe szerint egyetlen napnak sem volna szabad elmúlnia, kivált leányoknál anélkül, hogy valami szép dalt ne énekeljenek. Olcsóbban és hálásabban alig lehet szórakozni, mint ha valaki zenél s ezalatt agyának a munkában elfáradt idegeit pihenteti. A zenélő annyira elvonatkozik arra az időre a külvilágtól, hogy egyáltalában nem gondol reá, ami sokszor nagy áldás. Tanuló ifjúságunk jó része bizonyára alkalmas volna a zenei oktatásra és mégis teljesen anélkül nő fel, megfosztva életének legideálisabb korát a legnemesebb élvezetek egyikétől. Merem állítani, hogy sok felnőttebb ifjú nem keresné fel oly előszeretettel a füstös kávéházat vagy a kártyaasztalt, nem rontanák meg őket a káros gondolatok, rossz társaságok a végzetes eltévelyedésekkel, ha idejekorán a zenével kötöttek volna tartós barátságot. Milyen kedves jelenet az, ha az ifjú a kedélyélet föltétlenül jelentkező hullámzásaiban előveszi kedves hangszerét, mondjuk hegedűjét, amely oly készségesen áll rendelkezésére és megmutatja, felszínre hozza azt a költészetet, amely utat keresett. Kivált ma, amikor erős, egészséges nemzedékre az életnek óriási küzdelmei és gyakran csapásai közt kétszeresen van szükség és a szomorú összeütközések, csalódások bőven gondoskodnak az idealizmus letöréséről: nagyon fontos, hogy az ifjúnak kezébe adjuk azt a hangszert, amely őt oly szívesen megérti. Emlékszem diákkoromból oly pályatársaimra, akik nem tudtak ellenni a hegedűjük nélkül, mert a zene már életszükségletükké vált. Tehát különösen a mai, erősen reális hajlamú időben, mikor a költői érzék megnyilvánulásai szinte naivság-számba mennek s a fölvilágosultságnak gyakran felhangzó áljelszavai az élet legtisztább, mert érdek nélküli élvezeteit kicsinyük le: határozottan ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy azt a kevés költészetet, amennyit az élet még megenged, megőrizzük és egyúttal megőrizzük vele életkedvünket, reményeinket, lelkünk ifjúságát. „Boldog, aki lelke ifjúságát megőrzi a sirig“, mondta Eötvös; tehát tényleg a boldogságot hirdeti az, aki a lélek fogékonysága eszközeinek megőrzésére figyelmeztet. Évek óta kisérem itt figyelemmel az ifjúság fejlődését s mondhatom, hogy általában sohasem elégített ki az átlagos közömbösség, mely az önképzés eszközeivel szemben jelentsápadt arcza kipirult, látszott rajta, hogy lelke merész röptű sasmadárként távol kalandoz. Cucullája alól előhúz egy könyvet s?. Ágoston Confessiones-ét, felüti s olvasni kezdi: „Veni Carthaginem et . . . majd ismét idegesen becsapja, szeme tévetegen jár körül. A lomb ráhajol vállára, barna hajával játszik a szellő, az illat elhódítja s mintha már nem is a kolostor kertjében volna, a szürke falak eltűnnek előle, rég nem látott alakok tűnnek föl szemei előtt, feledett hangok csengenek fülében. A múltnak emléke koporsóból hazajáró lélekként kisért körülötte .... Tavasz volt akkor is, napfényes meleg tavasz. A mezőn nyílni kezdtek a virágok s az ő szivében is kiviritott a szerelem virága. Akkor még nem járt tarka barátcsuhában, arczán ott mosolygott az ártatlan boldogság pírja, tartása egyenes, léptei ruganyosak voltak. Mint a Sorbonne hallgatója tért vissza kicsiny szülőfalujába tanulni, felüdülni, erőt gyűjteni. Egész Azincourt rajongott érette, meglett korú férfiak szívesen beszélgettek el vele, mindenütt szívesen látott vendég volt. 0 pedig legszívesebben erdőn, mezőn sétált, bolyongott. A kis patak csevegése, madárkák dala, bogarak zümmögése oly édes harmóniára olvadt össze lelkében, hogy nem tudott tőlük megválni. E hangok szinfoniája nem volt értelmetlen zagyvalék előtte, megértett, átérzett ő mindent, a természet igaz jó barátja, meghittje volt neki. Vannak szerencsés lelkek, melyek megértik a I természetet, melyekben ott van a világ, a min- denség tökéletes tükörképe. A természet megértésének édenébe, sanctu- ariumába, csak azok juthatnak be, kik szeretik azt, szívesen foglalkoznak vele. 0 szerette a természetet, rajongott érette. Egyáltalában szeretett mindent és mindenkit, hisz még csak a jó, a nemes jegyében látta, ismerte az életet. Ebben az időben találkozott ismét a szép Ameücvel, kit már évek óta nem látott. A kis lányból serdülő, ékes hajadon lett, nagy sötét 1 ; szemei ragyogók, tüzesek voltak, piczi piros j j ajka csak nevetett, egyre nevetett. Könnyű j pilleként lebbent tova a réten s az ékes mezei j virágok közt ő volt' a legszebb, legvirulóbb | virág. Ezentúl együtt kalandozták be a csöndes völgyet, a himes rétet, a susogó erdőt s napról- 1 napra jobban érezték, hogy a válás igen keserű, igen nehéz lesz mindkettőjüknek. Egy reggelen, mikor az ifjú már visszatérni készült Párisba, ismét együtt szedték a | rét vadvirágait. Madárka dalolt a bokorban s j ők hallgatták merengőn, némán. — Megértette-e a madárka szavát Amelic? Tudja, mit susog a szellő ? Nézze amott a patak fölött azt az virágillattól megrészegedett imbolygó kis méhetj . . , — Én is olyan különös vágyat érzek. Szeretném, ha maga soha el nem hagyna, örökké mellettem maradna. — Mennem kell ugyan, de válásunk rövid ideig tartó. Nemsokára ismét itt leszek s akkor.. — Oh akkor én igen-igen boldog leszek! Többé el sem válunk, örökké együtt maradunk. Együtt járjuk be a völgyet a rétet, a pagonyt. Vidáman nevetgélve mondá ezeket a lányka, pajzán nevetésétől visszhangzott a völgy. Az ifjú azonban komoly volt, ünnepélyesen komoly. — Ne nevessen, Amelic, a pajzán nevetés nem illik e komoly pillanathoz, melytől egy egész ^élet boldogsága, vagy boldogtalansága függ. Én érzem, hogy e pillanat nagy jelentőségű egész életem folyására. Mondja, akar-e enyém lenni, a feleségem lenni? Gondolja meg jól. Ne feledje, hogy a szenvedély rövid, egy föllángolás, főllobbanás. Utána pedig esetleg hosszú bün- hödés következik. Feleletének nagy, örökre kiható következményei lesznek. A lányka hangosan, vidáman nevetett, aztán elkomolyodva beszélt. — Nem szeretem e szót: örökre. Meddig is tart ez? Legfölebb a sirig. S aztán ki tudja, nem igen rövid időtartamot jelent-e e nagyhangú szó. A büszke hölgy örökké akar díszelegni a törzsére hajló folyondárral s a pille azzal a czél- zattal búvik ki gubójából, hogy örökre szívja majd a virágok mézes ajakát. Én szerettem, mélyen, igazán, de ki tudhatja, mit sejt a jövendő. — Isten veled tehát! Az idő tán majd hoz gyógyulás e szív sebére. Imént mondád, hogy örökké magad mellett óhajtanál látni s most elárulod, hogy minden szavadat a pillanatnyi szeszély diktálja. — Maradj, ne menj, szeretlek, szeretni foglak mindig, téged egyedül.
