Nagybánya, 1905 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1905-02-09 / 6. szám

III. évfolyam,

1905. feTbruár txó ©TAHSAUilLMI Ü3SJ SZBPmOSAIiMI HETILAP.

Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8 — 12 oldalon.

Felelős szerkesztő:

ÉGLY MIHÁLY.

I Szerkesztőség és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők.

;Hirdetések felvétetnek Morvay Gyula könyvnyomdájáluuL is- Főtér 14.

Kisemberek.

Az úgynevezett kisemberek képezik túlnyomó részét annak a társadalomnak, melynek a kisebbsége szabja meg a törvényeit és szokásait. Ebben a táborban találjuk az egyszerű munkásokat, a patriarkális régi rendből kiszoródott kézműveseket és boltosokat, a földet diribre- darabra daraboló s végül az utolsó darabot is elvesztő földmiveseket és azután egy jelleg és foglalkozás szerint szigorúan el nem különíthető részét, egy kevert törmelékét az ügyes-bajos (inkább bajos, mint ügyes) embereknek, kik egy gyűjtőnév alá foglalva, a kisemberek neve alatt i ismeretesek s kiknek szellemi és előkelő- ségi tekintetben vett krémjét és koronáját az arisztokratikusan szegény hivatalnoki osztály képezi.

Megilletődés és elkeseredés nélkül nem lehet ezt a képet nézni s minden jó ember tépelődve és izgalommal kell, hogy keresse azt az igazságot, mely ezt a sok bajt csak némileg is kiegyenlíti s egyszer már mást is hoz, mint Ígéretet és váil- veregetést.

Hangok hallatszanak a messze távolból, azokból a régiókból, melyek már kívül esnek a politikai, sőt a társadalmi berendezettség körén, hangok hallatszanak a névtelen tömegek köréből, majd panaszosak, majd fenyegetőek, mindig keserűek. Ezrével él a hasznos, dolgos emberanyag

kívül azon a kerítésen, melyen belül a politikai jogok parczellázva s a bennszülöttek nevére írva feküsznek. A kerítés ősalapokon régen készült s csak azokat foglalta be és csak azok számára nyújtott jogokat, akik akkor benne éltek. De a kerítésen kívül is élet keletkezett, egészen uj szabású, amilyenről akkoriban régen még nem volt fogalma a jogcsinálóknak. A kerítésen belüli világ a maga konstituált jogaival és szervezetével mintegy másod- korszakbeli nemesség jelentkezik a kívül támadt, még szervezetlen és beosztatlan, uj települőkkel szemben. Szóval — beszéljünk képek nélkül — keletkezett a nagy- vállalatok, a gyárak világa. Ezer és ezer szakképzett, komoly munkás dolgozik a kémények árnyékában. Közöttük sok nemcsak képességre, de keresetre is messze fölülmúlja a vele rokon, kisipari ágak politikai jogokat gyakorló, önálló embereit s ők kívül esnek a közjogok gyakorlatának kerítésén. A munkásügy, mint politikai és társadalmi kérdés, megoldást kér, sőt már követel. Prokrustes kerítéseit kijebb kell tolni, azt a sér*ő tartózkodást, mely az uj alapokon szervezkedett munkásnépséggel szemben a törvények régies felfogásában megnyilatkozik, meg kell szüntetni és át kell hidalni. Módját kell keresni, hogy a nemzet e jelentős tagozata a politikai képviselet intézésébe bele- vonassék s hogy a szocziális törvény- hozásban, a már megkezdett nyomokon, melyek különösen a humanizmus érdekében történtek, a maguk megfelelő autonom-szl jenek, ha kell, a kaii bővítésével. \

Itt szerénykednek a kisemberek társaságában az én kisiparosaim is. Szerényen és alázatosan húzódnak meg a sarokban, mint akik megszokták már, hogy akármerre mozdulnak, megütik magukat. Valamikor szebb időket éltek. Az érdemes czéhekben, ha leremekeltek, nagy tisztesség kisérte őket mindenüvé. Nem szabadultak nyakukra a kontárok, a dib-dáb bécsi portéka nem özönlötte el a boltokat és nem kellett elkótyavetyélniök szakértelemmel és becsülettel készített miveiket. Latinul diskuráltak el a polgármesterrel és a spektábilisokkal, ők voltak a városi középosztály, a polgári elem, kik intézték a maguk dolga mellett a város dolgait és mind a kettőt vajmi becsülettel, otthon valóságos fiaik voltak az inasok, kik azóta tanonczokká nemesiii- tek, kezet csókoltak, amikor az asztalhoz ültek, odaültek a legények is, akikből azóta szintén segéd lett s akik akkoriban nem állapították meg minutumokra a munkaidőt. Es a kis inasokból — tanoncz- iskolába sem jártak — mégis milyen jó legények, a legényekből meg — pedig továbbképző tanfolyamuk sem volt — mégis milyen derék mesteremberek váltak. Mindez ma már csak édes-bus emlék. Rideg időket élünk, a műhelyekből kiköltözőben van a szeretetteljes, kölcsönös jó indulat s helyüket elfoglalja az érdek.

A „Nagybánya“ tárczája.

Fiat justitia.

Meghalt a latin nyelv öreg tanára a vámosi gymnáziumban s uj ember, fiatal ember jött a helyére. Ez magában véve nem lett volna nagy baj, sót a leányos családokra nézve még szerencse, mert vajmi gyéren akadtak a városban házasulandó fiatal emberek. De annak a fiatal embernek az elvei, a miket magával hozott, no azok rémségesek, hajmeresztők voltak.

Neki mindegy, akárki fia, szekundába teszi ő, ha nem tanul. S mikor az év végére értek, általános lett a fölháborodás az egész városban minden jobbmódu családnál. A takarékpénztári igazgató dult-fult mérgében. No csak jöjjenek a tanárok még egyszer ő hozzá váltóval. A törvényszéki elnök, a polgármester szörnyüködtek. No de ilyet! Megbuktatni még az ő fiaikat is ! A főispán elámult s csaknem kővé meredt, mikor legkisebb fia az iskolai bizonyítványt haza hozta.

Csupa „elégtelen“, akik mind jelesek voltak eddig.

Az öreg igazgató kétségbe volt esve:

— De kérem, mi lesz ebből ?

X fiatal tanár nem bánta. A fiatalság oly oktalan, mint valami ó-korbeli római hős mondta ki a sententiát:

— Fiat justitia, pereat mundus.

— Jó, jó, — dörmögött az öreg igazgató, — de kérem, legalább a polgármester, meg a

takarékpénztár igazgatója. Hisz semmi szabály sincs kivétel nélkül s tetszik tudni, hogy nem élünk vad emberek módjára. Aztán pláne a főispán ő méltóságának a fia! az Isten szerelméért, mit tetszik gondolni ? Hová jutunk ily elvekkel!

De az ifjú tanár hajthatatlan maradt. A szekundák csak úgy repültek a legjobb családból való tanulók fejére. Az öreg professzor, a ki minden úri gyereknek jelest osztogatott, ha látta volna ezt a pusztítást, amit utódja művel, bizonyára megfordult volna a sírjában. Nincs irgalom, nincs kegyelem az úri gyerekeknek, nem használ sem tekintély, sem ajándék.

A kollegák összeröffentek. Czudarság igy kompromittálni őket. Már csak az elhunyt kartárs iránti kegyelet sem engedné, hogy igy viselkedjék ez a rakonczátlan ember.

— Hová jutunk, kérem ? — sopánkodott az öreg igazgató.

S a föld alá szeretne bújni szégyenében, mert a főispán legutóbbi diszebédjére nem kapott meghívót.

Szörnyűség. 0 méltósága még eddig soha sem felejtkezett meg róla. De már most mindennek vége. O méltósága elvitte a fiát más iskolába, a hol okosahb tanárok vannak, kik nem osztogatnak ilyen vakon szekundát.

— Ugyan kérem, kinek, minek árt az, ha egy kis jóakarattal áteresztik az ő méltósága fiát, — magyarázta az öreg igazgató. — Hiszen akármilyen kalkulust adnak neki, azért mégis csak méltóságos ur lesz belőle, főispán, zászlós ur, talán miniszter is lesz belőle. Hát mire való az a kötekedés ?

Persze hogy mirevaló ? Csak a gymnázium jó hirét-nevét rontják vele. Úri ember nem meri ide adni a fiát.

— Veszett hírünket költik, — zúgolódtak a tanárok.

A város legelőbbkelői tanácskoztak, hogy mitévők legyenek. A közoktatási miniszterhez kellene felírni, hogy ezt az embert tegye el innen. A főispán megígérte hathatós támogatását. A város képviselője is. De annak a szavára semmit sem lehet adni, mert az mindent megígér.

Mások úgy vélelmeztek, hogy társadalmi utón kell a dolgot elintézni. Ki kell üldözni ezt az embert a városból. Jó lenne utána fürkészni, hogy nem találkozik-e múltjában valami elintézetlen lovagias ügy diák korából vagy valami kártya-adósság, ami miatt ki lehetne golyózni a kaszinóból.

Nem találtak ugyan semmit, de ezért mégis olyan szemmel tekintettek reá, mint valami gyilkosra. Bizonyos, hogy a törvényszéki elnök több könyörületet érzett a legnagyobb gonosztévő iránt, mint ez iránt az ember iránt, mert annak a gonosztevőnek legalább valami haszna van a lopásból vagy rablógyilkosságból; de mi haszna van ennek a kegyetlen embernek a szekundából?

Nagyon természetes tehát, hogy az ilyen embert az egész társadalom megvetésének kellett sújtani. Kikerülte mindenki, a hol tehette. Ha a kaszinóba belépett, nem szólt hozzá senki. Ha ő megszólított valakit, az csak kurtán felelt, vagy sehogysem felelt, úgy tett, mintha nem hallana. Ha kártyázni hitt valakit, annak min-