Nagybánya, 1905 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1905-06-29 / 26. szám

XXX. évfolyam.

1905. Jtulxxívls iio 20.

26-ili. szám.

T.AxtS^X^^.XaÄXX ÉS ^S5ÉSX='XXXOX>^.XJ.2VCI XIETILAP.

Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8 — 12 oldalon.

Felelős szerkesztő:

ÉGLY MIHÁLY.

I Szerkesztőség és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. {Hirdetések felvétetnek Morvay Gyula könyvnyomdájában is: Főtér 14

A vakáczió küszöbén.

Junius 28.

Iskoláink két hónapra bezárult^^ Városunk e legnépesebb házaiból kiköT-Ai töztek a lakók pihenésre, nyaralásra; széliében hangzik a diáknyelv szótárának legédesebb szava: a vakáczió. A felnőtteknek is vannak néha vakáczióik, de csak a diáké az igazi. Tiz hónapi ülő helyzetből átmenni a szabadságnak abba a paradicsomába, melyben az ifjú az ő fejlődő szervezetének igényeit teljesen a maga egyénisége szerint érvényesítheti s nem is a zárt, hanem a szabad levegőn: ennek nagyszerűségét csak az érezheti igazán, a ki az előzményeket átélte, átszenvedte. Valóban elmondhatjuk, hogy a helyesen eltöltött nagy szünetidő jobban fejleszti a testet, mint az év többi része együttvéve.

Az iskolázás manap nagy előlegezés, nagy beruházás a szülőtől, tanulótól egyaránt. Már magában véve az a körülmény, hogy majdnem két évtizedre terjed az az idő, mig az egyetemi képzettséggel a férfiú az életbe lép s még akkor is csak a kezdet kezdetén van. minden szülőnek szigorú kötelességévé teszi, hogy erősen mérlegelje az élet rövidségét, a várható eredményt, gyermekének testi ellenálló erejét, tehetségét és saját vagyoni állapotát. Érheti az embert az életben megpróbáltatás vagy csapás, ezt mind köny- nyebben heverheti ki bárki, mint a szülő azt a keserves meghazudtolást, mely gyermekében, tehát legdrágább kincsében

érezteti súlyát az által, hogy a hozzá fűzött'reménység alaptalannak bizonyulván, nemcsak az elköltött pénz veszett el, honéra az életnek igen értékes része, az egészség, sói gyakran az egész élet is.

Iskoláink hová-tovább országszerte szűköknek bizonyulnak a jelentkező tanulók befogadására. Népesedésünk arányát jóval meghaladja az iskolázás arányának növekedése a középiskolákban és az egyetemeken; a helyzet évről-évre rosz- szabb s igy természetesen nőttön-nő a hivataíkeresők és az eiégületlenek száma, a mely körülmény a társadalom erkölcsi színvonalának is árt. Gimnáziumunk népessége másfél évtized alatt 30%-kal növekedett, pedig ez idő alatt nyílt meg a deési és szamosujvári gimnázium, mely a tanulók egy részét odaterelte. Senki sem állíthatja, hogy az a terület, a honnan középiskolánk a maga ifjúságát kapja, 30 ' o-kal népesedett volna. Az ok tehát abban keresendő, hogy a középiskolák felé meggondolatlan,/tehát emberfecsárlő áramlás észlelhető. És habár a lapokban, intő szózatokban évrói-évre ráutalnak az óriási szellemi túltermelésre; ámbár az élet lehangoló, sőt elszomorító példákkal mutat arra a szembeszökő aránytalanságra, mely a befektetett munka és a várható jövő közt van, az mind hiábavalónak bizonyul, mert a szülők egy része valóságos szerencsejátékot üz a gyermekével. Az iskola az év végén a kiosztott bizonyítványok képében ráteszi kezét a szülők belátására, de a megindult elmélkedés,

háborgás harczában rendesen az iskolának nincs igaza. S minthogy a kellemetlen érzés utat keres a kitörésre, az iskolát vádolják meg, még pedig legtöbbször szertelen méretekben.

Ma már ott tartunk, hogy az iskolának a maga nélkülözhetetlen követelményeiről is le kellene mondania csak azért, hogy még az is megfelelhessen, a ki nem oda való. Kétségkívül még sok változás fog bekövetkezhetni nem annyira a tantárgyakban, mint inkább ezeknek feldolgozása módjában s irányadó szempontjaiban; ezek közt sok olyan is lesz, a mely a tanulók munkáját egyszerűsíteni fogja. Erre azonban idő kell, mert ebbe csak óvatosan lehet nyúlni. A haladás a múlttal szemben már ma is szembeszökő. Az egészség feltételei csak újabban részesülnek kellő megfontolásban és méltánylásban; régi iskoláink nem igen törődtek sem a zsúfoltsággal, sem a szellőztetéssel, sem az óraközi üdülésre szánt perczek kellő felhasználásával. Régebben a vallástanból is tettek érettségi vizsgálatot s a világtörténet óriási sulylyal nehezedett a tanulók emlékezetére, az érettségi vizs- j gálát ennek teljes anyagával foglalkozván.

A tanitás mind gyakorlatiasabb irányú I lett. Nem is lehetséges, hogy a mai erős művelődés kellő ellenőrzés nélkül hagyná az iskolát, midőn úgyszólván mindent ; ellenőriz. A sok gondolkodó, tudós, psychiater, orvos jó szolgálatokat tesz a tanügynek. Különben ez a munka nemcsak nálunk, hanem az egész művelt világon szakadatlanul folyik s eredményeit

A „Nagybánya" tarczája.

Kenyér után.- Schiller. Sötét az éj, az utcza csöndes,

.4 város alszik és kihalt;

Kosárral karján ifjú lányka Előre oly sietve tart.

— Hová, hová te ifjú lányka?

Kettőre vert az óra csak,

Meleg szobában, puha ágyban Az emberek még alszanak . . .

— Oh, már javában foly a munka A gyár nem nyugszik éjszakán, Anyám beteg, kicsiny húgom sir... Megyek, megyek kenyér után! ...

Sötét az éj, az utcza csöndes,

A város alszik és kihalt;

Öltözve czifrán ifjú lányka Előre oly sietve tart,

— Az arezod sápadt ifjú lányka, Szemed tüzes, az ajkad ég,

Veszélyt rejt ilyenkor az utcza Hová? Hisz lát’d borult az ég!

— Kihalt a város, csend az utczán, Nem igy lesz majd színház ütem... Szobám hideg s ma még nem ettem. Megyek, megyek kenyér után!..:

K. 1>.

A vámosiak bárója.

Kis köpezös emberke volt, ócska, divatból régóta kiment szabású fekete kabátban s olyan kalappal, a milyet talán huszonöt évvel ezelőtt hordtak, vagy talán sohasem hordtak. Inkább látszott valami vén csizmadiának, mint magyar mágnásnak. De a vámosiak büszkék voltak rá s ha végig ment az utczán, összedugták a fejüket s fontoskodva mondták egymásnak:

— A báró!

Mintha nem ismerte volna apraja-nagyja, az egész Vámos. De azért valahányszor meglátták az utczán, mindig igy szóltak maguk közt:

— Ugyan hová megy a báró ?

Pedig azt is tudták, hogy hová megy. Evek óta tudták már, pontosan, szabályosan.

Reggel kilencz órától tízig a piaczon sétál s nézegeti a kövér libákat, kappanokat, csirkéket, a gyümölcsös kosarakat, melyekből oly csábítóan kandikál ki a piros cseresnye, az aranyszínű kajszin baraczk, a körte, az alma, aztán nagy halmokban a zöldség, kerek, kemény, ropogós káposztafejek, hatalmas kalarábék, zöld bab, mely oly puhának látszott, mint a vaj.

A báró sóvár pillantásokkal nézegetett végig mindent, szóba állt a kofákkal és a falusi asszonyokkal, megkérdezte, hogy adják a libát, a csirkét, a baraczkot, a vajat; de már tudták, hogy semmit sem vásárol, legfeljebb egy cso- mócska hónapos retket, mit betakargat a zsebkendőjébe, úgy teszi a kabátja hátulsó zsebébe.

Tizenegy óra felé bemegy a ezukrászhoz:

— No, hogy van Rapcsák ? Bejöttem magához egy kicsit.

Minden nap igy megy ez s minden nap ugyanazt feleli Rapcsák ezukrász: Köszöni alásan, csak megvan valahogy, ámbár az idő múlik, az ember öregszik. Hát a méltóságos ur ?

— No, no, én is csak megvolnék, — felel a méltóságos ur.

Ő méltósága kérdezősködik a teinsasszony- káról s arra bejön a bdltba a teinsasszonyka, kövér, már cseppet sem fiatal matrona. Legelső dolga, hogy az urát pirongatja:

— Ejnye, meg sem kínálod a méltóságos báró urat?

A ezukrász ugyan már kínálta, de a méltóságos báró ur semmit sem fogadott el s a teinsasszonyka is hiába kínálja. Nagy erőltetésre, hogy „legalább az én kedvemért ezt az egyet,“ elvesz egy darabka almáslepényt.

— Nagyszerű, — dicséri az asszonynak, a ki az almáslepényeket maga készíti; — felséges. Meg kellene aranyozni érte a kezét.

De hiába kínálják, hogy hát tessék még