Nagybánya, 1905 (3. évfolyam, 1-26. szám)
1905-06-15 / 24. szám
NAGYBANYA képed belé. S a sors iróniája, hogy még e kis állásokra pályázók között is igen számosán találhatók magasabb képzettséggel. A statisztika igazolja, hogy a fővárosban több száz okleveles ember él, kik igen alárendelt állásokban keresik meg kenyeröket. A pályaválasztásnál ez ijesztő mértékben jelentkező tényeket a szülőknek nem volna szabad figyelmen kívül hagyniok. Am neveljék gyermekeiket értelmi pályára, ha minden körülmények között képesek helyeiket megállani, de csupán csak azért erőszakolni őket a tudományos pályákra, hogy a proletariátus számát növeljék, balga és észnélkül való dolog. Mert, ismételjük, azokból, kik az élet nagy versenyében a tudományos pályákon nem tudnak boldogulni s a legtöbb esetben elzüllenek, mind tisztes és biztos exiszten- cziát élvező iparosok és kereskedők válhatnának, de romlásukat okozza a túltengő szülői szeretet. Szakítanunk kell végre ama felfogással, hogy az iparos pálya csak a legalsóbb néposztálynak való. Igaz, hacsak egy pillantást vetünk az iparosok nagy zömére, az elénk táruló kép nem nagyon kecsegtető. A kisiparosok legtöbbje nehéz helyzettel küzd, verejtékes harc-zot viv a napi kenyérért, társadalmi állásuk, tekintélyük alig van! De mi ennek az oka? Az, hogy még maga az iparos osztály is teljesen igno- rálja az iparos pályát s a legnagyobb, szinte emberfeletti áldozatokra is kész, csakhogy fiát e pályáról kiragadja s urnák nevelje. Ennek következménye pedig az, hogy az iparos pályát épen a legselejtesebb elemek özönlik el, kiknek sem szellemi, sem gyakorlati képzettségük nincs arra, hogy a szocziális versenyek nagy hullámverésében megállják helyüket. Nálunk nincsenek, mint más országokban, nagy iparos dinasztiák, hol a dédunoka százezreket keres abból a mesterségből, melyet az ős nagy szerényen ugyan, de törhetl^n munkakedvvel megindított. Azok a szülők, kik szerető szivükA Kaszinó hangversenye. Pünkösd másodnapján zajlott le csekély számú, előkelő közönség jelenlétében a Kaszinóegyesület hangversenye Zsembery Tivadar nyug. bányakapitány felléptével, S valljuk meg jóeleve, hogy e hangverseny zenei életünk valóságos ünnepe volt. Zsembery Tivadar, a kiváló zongora művészt, ki immár teljesen a mienk, mert állandóan közöttünk, Nagybányán telepedett le, egyes társaságoknak már volt alkalmuk hallani; és e társaságoknak magasztalásai, a Kaszinónak tisztes körben mozgó reklámozása érthetetlenné s szinte megfejthetetlenné teszi, hogy városunk intelligens közönsége szerfölött kis számban való megjelenésével oly kevéssé méltányolta a nagy művésznek bemutatkozását. Pedig az ő nagystílű művészete s az a kitűnő művészi hírnév, mely városunkban való letelepülését megelőzte, már puszta udvariasságból is sokkal nagyobb közönséget érdemelt volna. egy hétig kell itt maradnom. Nap-nap után kapunk uj halakat, turkesztáni dinnyét, foglyot, tortákat, tizenkét gyomrunknak kellene lenni, hogy mindent fölemésszünk; szerencsére éppen ilyen mértékben iszunk és igy mindent köny- nyebben elviselhetünk. D’Alembert igy biztatta Madame Du Def- fant-t a Párisba való visszatérésre, amikor falusi magányba akart elvonulni. — Miért fél az unalomtól Párisban ? Hiszen egy jó souperval mindenkit magunk körül láthatunk és még mulathatunk is vendégeinken. És ez a megjegyzés még egy évszázaddal később is elég időszerű. Bizonyos, hogy a társasélet az első évtizedektől a hetvenes évek elejéig sokkal szerényebb alapokon volt, mint manapság. Akkoriban volt néhány szalon, amelyben inkább a szellemes tudósokkal, a tudományok korifeusaival és a szép asszonyokkal való találkozás ingere, mint a souperk és dinerk vonzották az embereket. Azonban a tizennyolczadik században a franczia társaságban annak, aki arra számított, hogy a szellem nagyságait fogadja magánál, elengedhetetlen volt a pompás lakoma. Senki sem értette ezt jobban Madame Lambert- nél és Madame Geoffrinnál; Marmontel legalább úgy beszéli el, hogy ők minden héten adtak egy ebédet festőknek és egyet tudósoknak. Késő este azután a ház hivatalos barátai számára souper következett, amelyen rendesen három hölgy vett részt, akiket a Mont Ida három istennőjének neveztek s akiknek Parisa Rohan kardinális volt. Úgy látszik, hogy ezeknek a találkozóknak az ingere nem csupán a souperban rejlett, mert a menü ez alkalmakkor nagyon szerény volt és mindössze tyúkból, parajból és omlettéből állott. Du Defiant sokat mulatott ezeken az egyszerű polgári vacsorákon és gyakran kiáltott fel vidáman : — Micsoda hűhó egy szalonna-omletteért! 0 maga ugyanis sokat adott a jó és bőséges evésre. Mig Madame de Sévigné, aki ép olyan csacska, mint mohó volt, ezekért a tulajdonságokért röstelte magát, addig Du Defiant szabadon engedte át magát hajlandóságainak. Miután férjét elhagyta, Hénault elnököt fogadta barátjául, a ki arról volt nevezetes, hogy az övé volt Páris első szakácsnéja s akinek a souperja emlékezetesebb maradt a párisiaknak, mint a könyve, amelyet Franczia- ország történetéről irt. A hölgyek között, akiknek Hénault meghódolt, volt elsősorban Madame Rochefort, akinek azonban előtte az volt a legnagyobb hibája, hogy rossz szakácsnője volt. Csodálatos, hogy milyen izetlen részletek vannak Hénault elnöknek Du Deffant-nal való levelezésében, amely nem rég jelent meg. Többek között igyir a madame : Nagyon rossz éjszakáim vannak, mert este nagyon sokat eszem; hús- és kenyéradagomat már csökkentettem. Egy másik helyen meg ezt mondja: . . . nem szeretem a tyúkot, táplálóbb kosztra van szükségem. Úgy látszik, hogy a tizennyolczadik században a költészet nem játszotta mindig a főszerepet a szerelmi viszonyoknál. Az akkori idők ismeretes hölgyei között csupán Lespinasse kisasszonynak volt meg a 1905. junius 15. r ' " ‘ De ha meggondoljuk, hogy volt idő, midőn Ujházy mester Nagybányán vendégszereplését alig tudta megtartani a közönség részvétlensége miatt s Takács Mihály, Nagybánya szülötte, az Operaház hírneves művésze a városunkban tartott hangversenye alkalmával husz-harmincz ember előtt énekelt, akkor a Kaszinó Pünkösd másodnapi hangversenyét óriásilag sikerültnek kell jeleznünk. Ha a hangversenyek iránt tanúsított nagy részvétlenségnek, hogy ne mondjuk, közönyösségnek okait keressük, rá kell mutatnunk társadalmi életünk sok visszásságára s azon súlyos s kevésbbé szerencsés körülményekre, amelyekben e vidéknek zenei élete vánszorog. Sajnos, még most is úttörők nehéz fáradalmaira van szükségünk, hogy közönségünkkel megismertessük s megszerettessük a zenei klassziczitás- nak mélységét, szépségét, holott a klasszikus zenének főlénye már hazánkban is óriási hódításokat tett. Sajnos, még most is oly kevesen vannak városunkban, kik igaz hódolói a klasszikus zené1 nek és ezt nem is lehet csodálni, mert tanító mestereink alig vannak s akik vannak is, csak mellék foglalkozásképen űzik a zenét. Az a régebbi kor pedig, melyet a zenének egyes kiváló művészei városunkban nagy kitartással s még nagyobb fáradsággal és vesződéssel megteremtettek, mely ScJiönherrné nevéhez fűződik s melyben a zenei élet virágzott s gyakorta sokak által megbámult hatalmas művészi errupcziókban nyilvánult meg, mintha véglegesen letűnt volna. Épen ez okból kétszeres örömmel kell üdvözölnünk a Kaszinó-egyesület derék választmányát, mely a klasszikus zenének ismertetését tűzte ki czélul gyakori hangverseny rendezésével, bár nem titkoljuk, hogy a most lezajlott hangverseny rendezése sok nehézkességet árult el és szinte túlsókat tételez föl a rendezőség a mi kis zenei körünkről, hogy oly rövid időt szab az előkészületre, mely miatt többen a szerepléstől vissza is léptek. Lelkesedéssel üdvözöljük Zsembery Tivadart is, kinek művészi kvalitásaitól, tevékenységétől rendkívül sokat várunk és erősen hisz- szük, hogy az ő szives készsége, jóakarata várakozásainkban nem fog csalatkoztatok privilégiuma, hogy souper nélkül gyűjtse maga köré a szellemi előkelőségeket, mert szegény volt ahhoz, hogy barátait megvendégelje. Nála az anyagi élvezeteket pótolta a szellem és a kedvesség s ebből a két tulajdonságból neki sokkal több volt, mint más szereplő hölgyeknek. A tizennyolczadik század e zsurjainál, mint már említettük, morális tekintetekben sem voltak nagyon szigorúak. A háziasszonynak lehetett, vagy nem lehetett ura, de zavarnia nem volt szabad feleségét és a vendégeket. A múlt században a férj nem segítette az asszonyt szereplő poziczióba; ellenkezőleg, minél kevesebb volt a férj, annál többet ért az asszony. Minden tekintetben mintaférj volt Madame Geoffriné. Ez a feleségének fejedelmi vagyont adott, anélkül, hogy gondolt volna arra, hogy szalonjában szerepet játszék. Egyszer egy látogató azt kérdezte Madame Geoffrintől, hogy mi lett abból az öreg urból, aki asztalától elmaradt s aki a száját csak az evésnél nyitotta meg.- Ah — sóhajtott az asszony — az a férjem volt, meghalt . . . Az asszonyoknak igen sok szabadságuk volt. Ez a szabadság addig is terjedt, hogy ha nem volt férjük, egy barátot fogadhattak, akit az egész társaság elismert. Madame Du Defiant Pont de Beyle-lel ötven esztendőnél több ideig tartó barátságban volt, amelyet mint mondják, soha a legcsekélyebb nézeteltérés sem zavart meg s amelyhez fogható alig volt. — Nem gondolja, Pont de Beyle — mondotta Madame du Defiant - hogy ez onnan van, mert mi voltaképen mindig nagyon közönyösek voltunk egymáshoz ? nek gondoskodásával fiaiknak pályát keresnek, elhatározásuknál ne az iparos osztály szánandó proletárjait vegyék mérvadóul, hanem azon iparosokat, kiknek meg van a szellemi és gyakorlati képzettségük, kik nem idegenkednek a munkától s kik tudásukkal, becsületességükkel, szorgalmukkal nemcsak általánosan tisztelt nevet szereztek maguknak, hanem oly vagyoni helyzetet is, melyet bármely előkelőbb, magasabb rangú hivatalnok is méltán megirigyelhetne. E tekintetben kövessék a külföld példáját, hol bizony igen gyakori eset, hogy jómódú, tekintélyes családok fiai kezökben érettségi bizonyitványnyal az ipari, kereskedői pályára mennek s a maguk urai lesznek, nem pedig nyomo- | rultul fizetett rabszolgái a hivatalnoki hierarchiának. Régi, megdönthetien igazságok ezek, melyek egy évben legalább egyszer bizonyára felhangzanak, de még sem elég- j szer, hogy a pályaválasztók meg is' szívleljék s kövessék is! é. m.
