Nagybánya, 1905 (3. évfolyam, 1-26. szám)
1905-04-27 / 17. szám
2 NAGYBÁNYA 1905. április 27 eszköz igénybevétele, hogy magasabb rendeltetését betölthesse. Felhívom ezért az ipartestület tagjainak szives érdeklődését a múlt évi jelen- j tésre, mely minden irányban megérdemli j a beható foglalkozást s egyszersmind igen alkalmas arra, hogy ezen intézmény iránt a netán még létező ellenszenvet teljesen lerontsa, a tagok érdekét az alapszabályok j gondos végrehajtásával megbecsülhetetlenül szolgálja, a mihez első sorban maguknak az iparosoknak ugymondva kiváncsi érdeklődése szükséges. Dr. Ajtai Nagy Gábor. Válasz Révész Jánosnak. Kedves János Barátom! Ne haragudj, ne neheztelj a „hamis“ szóért! ; lm bocsánatot kérek Tőled nyomtatott írásban! Nem akartalak sérteni, sem pedig szellemi fölényeden csorbát ejteni; csak meg akartam egy kissé akasztani azt a lehető legrosszabb Zsellér-utczai tervet. Arról pedig, igazán, nem tehetek, hogy a magyar ember szavajárása a mértékekre nem a „téves“, hanem a „hamis“ szót használja. Azonban engedd meg, hogy a dolog lényegére nézve, a hozzám intézett nagybecsű soraiddal kapcsolatban tehessek egy pár megjegyzést. 1. Azt bármily vaskos argumentumokat is használj, be nem bizonyíthatod sem nekem, se az ez ügygyei foglalkozóknak, hogy itt csak egy iskola czélszerü elhelyezéséről van szó, mert a * kereszthegyi* iskola és a «központi» iskola (l-fl=2) az két iskola. Ha Te ezt be nem látod, akkor hamis, pardon, téves a Te zúzád ! Hogy a czélszerü elhelyezés szempontja a kereszthegyi iskola elhelyezésénél előtérbe lépett, azt ' mutatja a Te becses toliadból kikerült jelentés is, melyből olvashatólag annak építése a belváros északkeleti szélének szomszédságába terveztetik és nem a kereszthegyi külvárosba, pedig a szerződésben - úgy emlékszem — az a kereszthegyi külváros részére van felvéve. Itt hát a betű felett győzedelmeskedett a <czélszerűség»/ Vájjon nem helyesebb lenne-e ha a központ» szó helyett is a *czélszerüség» vétetnék irányadóul, mely megmutatná, hogy ha a belváros keleti szomszédságában lesz egy iskola, mely czélszerü fejlesztéssel a keleti rész tanulóinak kellő befogadására elegendő lesz: akkor a város nyugoti részére s nem a központba kell állítani azt a másik iskolát, mert a czélszerü megosztás azt kívánja s annak a kívánsága mégis 'csak előbbre való a „központi“ szónál, mert a központban olyan alkalmas helyet, hova egy olyan nagy épület a hozzá okvetlen szükséges nagy udvarral s még ha lehetséges a gazdaságtan tanítására szolgáló kerttel is elférjen, találni nem lehet. De meg jobb is, ha azok az iskolák kikerülnek a jobb levegőjű, nyílt külvárosba, ha egyébként elhelyezésükkel a czél- szerüségnek megfelelnek. Még egyszer mondom: Nem kell azt az állammal kötött szerződést olyannak tekinteni, melyen, az ügy érdekét tartva szem előtt, változtatni ne lehetne, hisz az az államnak is, a városnak is csak előnyére fog szolgálni. Az államnak nem kell hosszú ideig építkezni; a város gyermekeinek pedig nem kell hosszú ideig, hosszú, kilométeres utakat tenni az iskoláig és haza. j Ha az iskolát a Zsellér-utczában építenék, akkor mindkét iskola, a kereszthegyi is, a város ugyan- j egy negyedének a szélére esnék, közel egy- j máshoz, a mi pedig a tanulókra való tekintetből nagyon hátrányos lenne, eltekintve attól, hogy a zsellér-utczai iskolánál ismét ketreczbe kerülne az a szűk sikátorokon odajáró 5-600 tanuló. Az pedig hidd el nem lenne „elkalandozás“, ha most, mig csak a betűkben lehet változtatni, azt mondaná a város : „Nagyméltóságu Minister Uram ! tévesen informáltalak, mert épen a központi iskolahely keresése és czélszerü elhelyezése közben azon tapasztalatra jöttünk, hogy nekünk nem egy, hanem két 6 osztályú iskolára van szükségünk, hogy czélszerüen beiskoláztathassuk gyermekeinket. Engedd meg hát, hogy két ilyen iskolahelyiségről gondoskodjunk s gondoskodj Te is megfelelő tanerőkről! Bizonyosan nem lenne ellene kifogás s lenne a városnak két hatosztályu iskolája. 2. Arra pedig, hogy csak most jut eszembe a két 6 osztályú iskola terve, azt felelem : Iskolai dolgokban nem szokta megkérdezni a tanítókat sem a város, sem az iskolaszék. Pedig hát az a tanítótestület talán értene ahhoz I is, hogy hova, milyen s hogyan kell építeni iskolát ? Letárgyaltatok, megköttetett a községi ! iskola államosítása is anélkül, hogy ahhoz a községi iskola tanítótestülete, mint ilyen, hiva- | talosan hozzászólhatott volna, noha abban a j tanítók érdekei nagyon is érintve vannak. Most | sem szólhat bele a tanítótestület hivatalosan, I mert arra nincs felszólítva, nincs engedélye. Ha aztán a rossznál-rosszabb tervek láttára egy-egy kis czikkecskét írunk, rögtön jön a kirohanás; egyes szavak - melyek jóhiszemüleg kerülnek bele, — elmagyarázásával azt bizonyítják ellenünk: nagy dolgokat miveltünk, gorombák, fenhéjázók vagyunk. Persze nekünk, tanítóknak, nem is szabad ehhez hozzászólnunk; mi nem értünk ahhoz! Nem is tudom, miért zavarjuk a más, magasabb képzettséggel és állással biró emberek terveit ?! 3. Azzal, hogy én is a Papp Zs.-íéle telket s annak az én telkemmel szomszédos részét ajánlottam iskolaépitési czélra: nem a magam érdekét toltam előtérbe s nem a magam hasznát kerestem, hanem a czélszerüség vezetésével a köznek akartam szolgálni. Hidd el, kedves Barátom ! nem valami nagy élvezet egy 4 — 500 tanulós iskola szomszédságában lakni, nem pedig, mikor a tanulók szüneten künn vannak, mert bizony mindannyinak nem lehet a száját befogni, de vétek is lenne; hadd szívják tele tüdejüket üde, friss levegővel. (Ebből ugyan keveset kapnának a Zsellér-utczában, de még a központon se sokat!) Hát keress, találj és ajánlj czélszerübb, nyíltabb, olcsóbb telket ennél akár a központban, akár a külvárosban, de mindenesetre a város nyugoti tájékán! 4. A templomok nem lehetnek a legfőbb irányadók, mert oda a tanulók még ha nagyon követeljük is csak 4 — 5 hónapon keresztül járnának, (már a ki jár) a nyári-őszi időszakban, iskolába pedig 10 hónapon át s majdnem minden nap kétszer. A mi a korcsmákat illeti: azok olyan nagyon is változó üzletek s azt hiszem, ha maguktól nem változnak, lehet rajtuk változtatni. Remélem azonban, eljön az az idő is, mikor meg „kell“ szüntetni közegészségi és közerkölcsi szempontból azt a sok italmérést. Végre kérlek, vedd e választ tárgyilagosnak s ne gondold, hogy én ezzel neked ártani, rajtad „egyet ütni“ akarok, mert én teljesen és az ügy érdekében emelem fel gyenge szómat s a világért sem akarlak tulkiáltani. Maradtam mindig tisztelő barátod Rozsos István. vezetett el azok fölött a feneketlen örvények j fölött, amelyek az én öntudatlan utamat kitették, j Nincs abban érdemem, ha czélhoz értem, valamint nem lett volna vétkem, ha szeméten pusztultam volna el. Amihez, mellesleg szólva, közelebb voltam tizenhét éves koromig, mint ehhez, amig észre nem vett a Nemzeti Színház intendánsa, báró Orczy Bódog, - szegény, később mint karmester halt meg Londonban. Az utána következő intendánsokkal már ilyesmi nem történhetett volna meg. Miért? Utánam jött bizony ez az intendáns Kolozsvárra harmad magával, hogy megnézzen és szerződtessen, mert „semmi szóra, semmi biztatásra“ én föl nem jöttem Budapestre játszani, kétségbe ejtve Deák Farkast, a titkárt, monotom válaszaimmal, melyekben csak azt hajtogattam, hogy alázattal köszönöm az igen nagy megtiszteltetést, de én még (1872.) semmi sem vagyok, semmit sem tudok, hogy jöhetnék én ide „félistenek“, — igy írtam: félistenek közé! Igen, igen, százszor jártam közelebb végpusztulásomhoz, mint ahhoz, hogy a Nemzeti Színház tagja legyek. Hát nem az anyám akarata, melyet utolsó érintésével küldött át belém, vezérelt és őrzött meg azokon a poklokon keresztül, melyeken sorsom át hajszolt? ... De lássuk a szép gyermekkori emlékeket ! Mikor észrevettem, hogy olvasni tudok, frissen szedett körtét vittem a tanítónak. Ez volt első boldogságom. Árván maradván, majd az egész fészekalja gyereket széthordták az atyafiak, apánk második házasságáig. Engem egy szegény özvegy ángyom vett magához Pannonhalmán és beadott a kis iskolába. Most is látom magamat az alacsony vályogház napsütötte küszöbén ülj dögélni, látom azt az ábéczés könyvet az ölemben és most is érzem annak a meglepetésnek a bennem átrezzenő érzését, amivel bekiáltottam csipke-fejkötős ángyomnak: — Ángyi! Hiszen én tudok olvasni. Nekem az ő fehér csipke fejkötője olyan feltűnő pompa volt, amelyet nem győztem csodálni és minden kezem ügyébe eső anyagból utánozni.-De szomorú vége is lett rám nézve. Mint mondom, még ma is átsuhan bennem az az édes, győzedelmes érzés, amit afölött éreztem, hogy ni: én tudok olvasni. Ahányszor egy uj, idegen nyelvnek első lapját olvasva, szótár nélkül megértem, ilyenformát érzek: Úgy tetszik, mintha egy kőfal állna az utamban, melyen haladok és azon a kőfalon se ajtó, se rés, kis vártatva azonban kitárul rajta egy kapu, túl pedig gyönyörűséges tájak, remek egyengetett utakkal és mind-mind az enyém, ameddig a szemem ellát . . . Másnap ángyom leszedte kis udvara egyetlen fájának gyönyörű termését és elküldte velem Szöllosi tanító urnák. Akkor ébredt föl bennem először megsértett igazságérzetem, persze csak csodálkozás formájában. Szöllősi tanitó ur az előtte való napon engemet iszonyúan megnád- pálczázott olyan cselekedetért, amiért mikor elkövettem, dicséretet reméltem, mert szép piczi fejkötőket raggattam össze papirosból az iskolában. Nem tudtam, hogy ott nem szabad. Csináltam úgy, ahogyan az ángyomtól láttam, aki azzal kereste a kenyerét és igen büszke voltam rá. Sokszor gondolok erre és kérdezem magamtól :- Vájjon még ma is megverik a tanítók a kis lányokat ilyesmiért? Én azt hiszem, beteg elfajulása lehet gonosz lények idegrendszerének, akik kinzott gyermekek sikoltozásában már gyönyörködnek, sőt szükséges nekik. Még egy apácza vert meg később Győrben, a 3-ik osztályban ilyen irgalmatlanul és ilyen igaztalanul. Mert a mi büntetésre okot adtam, a legapróbbat, azt el is felejtettem. Most következik második boldog érzésem története, ami életemnek is czélt tűzött. Legidősebb bátyám, aki iskolába járása mellett tanítással és Írással kereste meg a ruházatra valót, egyszer, amint sebesen ir, oda- szólit: — Gyere csak te kis lány, igen sürgős az írni valóm, diktálj. — Nem tudok én azt, Miska bácsi kérem, nem tudom, mi az. — Dehogy is nem tudsz, csak gyere, olvasd ezt hangosan, én pedig irom. — Hát az a diktálás ? Akkor tudok. Hiszen én olvastam fel apánknak a szentek életéből, pedig én voltam a legkisebb, aki olvasni tudott a* háznál. Azért szánt apáczának is. Meg Simor győri püspök is azért mondta a legelső vizsgámon a fejedelem-asszonynak: — Das kind hat Talent. Amit én hazáig ismételtem, hogy apámtól megkérdezzem, mit jelent, de biz ő nem mondta meg. Én tehát „diktáltam“ a bátyámnak, az 5 tolla meg repült. De csakhamar nem bírtam a kíváncsiságommal és félénken megkérdeztem, hogy mi az, amit én olvasok ? — Színdarab! — veti oda bátyám hirtelen és ir tovább. Ebből még kevesebbet tudtam. Egy kis idő múlva megint neki bátorkodtam és tovább kérdeztem : — Mi az a színdarab? A magyar képzőművészet története. ii. Hazánk szobrászata két nagy fejlődési kor- szakot tüntet fel, melyek közül az első a legrégibb emlékektől, tehát a magyar királyság megalapításától kezdve a XIX-ik század elejéig terjed. Ezen korszak szobrászatét, mivel alkotásai hazaiak ugyan, de azokon semmiféle egyéni
