Nagybánya, 1905 (3. évfolyam, 1-26. szám)
1905-04-27 / 17. szám
XXX. évfolyam. 1005. április Xló £27. 17-ito. szá: TÁRSADALMI ÉS SZÉPinODALMI HETILAP. Eldflretéal árait: Egész évre SUc JwuiQna, félévre 4 korona, negyedévre 2 koroíXf^égyf sratfeára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8 — 12 oldalon, j Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Erdélyi-ut 22. szim, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Morvay Gyula könyvnyomdáját».» is: Főtér 14. Ipartestületünk. Április 26. Ipartestületünk közgyülésileg jóvá- hagyott múlt évi jelentése és zárszámadása j a napokban hagyta el a sajtót. A mi e jelentésben foglaltatik, az j mind czélszerü, hasznos és az ipartestület körültekintő elöljáróságát dicsérő, üdvös ; és szép dolog, mely az ipartestület tagjaitól figyelmesen tanulmányozandó, meg- j szívlelendő, de a testület tovafejlesztése czéljából nagyobb érdeklődés és áldozat- készség fejtendő ki. így például a tagsági csekély dijakat pontosabban kell rendelkezésre bocsátani, mert nagyobb arányú, intenzív működés a kötelező hozzájárulás lanyha végrehaj- I tása mellett nem fejthető ki. Továbbá a testületi élet keretén belül az iparfejlesztés és társulás feltételeinek j gyakoribb megbeszélése s egyes kérdések i tanulmányozása végett az elöljáróság által rendelkezésre bocsátható felvilágosítások és útmutatások gyakrabban veendők igénybe. Mert nem alapos az az elég gyakori panasz, a mit életerős, fiatal intézményünk ellen emelnek, hogy az anyagi hozzájárulásban kifejtett áldozatért annyi a nyújtott haszon, hogy különösen a tanon- czok a törvényes kedvezmények rideg betartásával, túl atyai dédelgetésben részesülnek s ily módon egyrészt a mesteri tekintély fenntartása, másrészt a szak- képzettségben való kioktatás felette meg- nehezittetik. De eltekintve attól, hogy konkrét panaszszal alig tudna valaki e tekintetben előállani s inkább az ipartestület ügykörének felületes ismerete folytán keletkező idegenkedés következménye e felfogás, azért, hogy önmagunk előtt a téves meggyőződést valahogy indokolni tudjuk, a tekintély fenntartásának és a szakképzettségben való teljes kioktatásnak biztosítékát nem a czéhrendszerbeli rideg függésben és alárendeltségben, hanem az ipari képzettség tökéletesítésében s a látókör szélesítésében találjuk. Erre pedig az ipartestület múlt évi működésében is kiváló alkalmat szolgáltatott, midőn a czipész szakosztály és a kádáripar számára ingyen gépek beszerzéséért hathatósan és teljes sikerrel, az agyagipar számára pedig a siker biztos reményében közreműködött s mig egyrészt ily módon a nevezett iparágak tökéletes'oitésére s egyszersmind a kereseti forrás emelésére törekedett, másrészt azon iparon lévők szaktudása s munkaereje nagyobbszabásu kifejthetésének feltételeit megteremtette s ezzel azoknak egyéni és társadalmi önérzetét, szaktudás és munkaerély becsülését hatványozta. Bár természetünkben fekszik, még se keressük az összeütközési pontokat, mert az ipartestület czélja ezzel homlokegyenest ellenkezik, hiszen épen az ellentétek elsimításával legfontosabb és legtartalmasabb feladatául főképen a szakcsoportonkénti egyesülés munkálását tekinthetjük. Az erő az egyesülésben rejlik, az egyesülés azonban a tagok figyelmesebb közreműködését kívánja meg, hogy még sokkal nagyobb eredmények éressenek el, mint a minővel ipartestületünk elöljárósága nem csak lelkiismeretesen beszámolhat, de el is dicsekedhetik. Bármennyire sajnálhatjuk is, hogy a szabad lyceum múlt évi működése a külső viszonyok folytán oly csekély térre szorítkozott, mindazonáltal az ipartestület feladatai közzé nem annyira az akadémikus önképzés, mint inkább az ipari viszonyok és haladás eredményeinek folytonos szemmel tartása s ezek alkalomszerű közléseivel az ipari kezdeményezés iránti vállalkozási készség emelése és fejlesztése tartozik. Ily módon, midőn a szabad lyceum előadásainak jótékony hatása folytán a társadalmi műveltség szélesbül, karöltve fejlődik a nagyobb készültség és kezdeményezési kedv az ipari fejlődés minden eredményeinek tudatos felhasználására, ennélfogva ennek bekövetkezése érdekében az ipartestületnek nem hivatása tartalékalap gyűjtése, hanem minden lehető A „Nagybánya“ tarczája. Életem története. — Irta: Jászai Mari. — Látom, hogy nincs mentség, nincs kibúvó, i magamnak kell magamról beszélnem, külömben, I mint tisztelt barátom fenyegetődzik, maguk 1 Írnak rólam ezek mellé a fotográfiák mellé életrajzi adatokat. Ettől pedig: Ments meg uram minket — színészeket. Nem mintha azt bánnám, hogy az apámat az érdekesség kedvéért megteszik „parasztnak“, istenáldotta földmivesnek. - Bár lett volna az! Akkor lett volna egy talpalatnyi földje, otthon maradtunk volna a kis falunkban, a gyönyörű, fiatal anyám nem sorvadt volna el túlfeszített munka, kevés alvás és hiányos táplálkozás következtében harminczhárom esztendős korában, itt hagyva a hideg nyomornak hét pelyhes árvát. — Más, napsugarasabb, bár öntudatlanabb sors lett volna osztályrészünk. De különben is én a parasztot tisztelem első sorban. Nem hiába csókolta meg Széchényi István, a magyarok vezérlő csillaga, apja legöregebb jobbágyának kérges kezét. Nem, az nem bánt engem, hogy a születésemet lekicsinyítik vagy fölmagasztalják. Hála Istennek, nem születtem a muszka czárnak, a többi mindegy. De, miután valaminek, valaki által, okvetlenül meg kell íródni azokhoz a képekhez és miután az igazat úgy sem tudják rólam, tehát majd inkább csak magam „költők“ a magam számlájára. Mert azt mondják: A saját élettörténetét elbeszélve, kisebb-nagyobb mértékben mindenki költővé válik. Erre ugyan nekem nincs szük1 ségem, ellenkezőleg, ha én a puszta igazságot I Írnám le, vagyis: leírnám az igazat, akkor vádolnának regényírással. Bizony, hihetetlen mennyiségű és minémü- ; ségü esemény fér bele egy olyan ember életébe, akire öt esztendős korától csak az „őrangyal“ vigyáz ! Oskár Wilde Dórién Gray-jében azt mondja, hogy az ember lelke öregnek születik és éveivel fiatalodik. Ez a legszellemesebb igazságok egyike azok közül, a mikre az a modern mártír bennünket megtanít. Én például, aki minden gazságért, sőt igaz- i ságtalanságért kiabáltam, tomboltam, — ma már j csak a — napos oldalon járok. De ez nem közöny vagy életuntság vagy embergyülölet. Ellenkezőleg, tele van a lelkem csodálattal és szeretettel az emberek jósága és - hogy úgy mondjam — emelkedettsége iránt, mert folyton az áll a szemem előtt, hogy: — Honnan indultunk el! Amig azt hittem, hogy az embert a Teremtő a saját kezével, a saját képére gyúrta, a saját lehelletét lehelte bele lélek gyanánt, addig rettentő követelő voltam az emberekkel szemben és igen nagyon szenvedtem a bűneik miatt. Valóban nem volna szabad a gyermek hivő lelkét ilyen tortúráknak kitenni. Meg kellene mindjárt mondani neki, hogy a bibliának az a szép meséje csak mese. Én esküszöm, hogy legnagyobb sajgó szenvedéseimet ez életben, a jóról és igazról belém oltott hitnek szószerint való fölfogása okozta. Tehát igen, én is ott tartok, hogy már csak a derűs oldalát szeretem nézni az életnek: annál inkább magamról elmondani. Azért irom le gyermekkoromnak csak három szép emlékét. Ami különben untig megvilágítja egész környezetemet. Ami e szép emlékeim egy-kettejéhez jajkiáltás és szomorúság mégis hozzátapad, az nem tartozik a „szép“-hez, csak az „emlék“-kel jár vele. Azonban, az Ígért három lelki emóezió elbeszélése előtt elmondok egy negyediket, a legelsőt, egy csodát, — de amelyről azóta tudom, hogy a legkétségbevonhatatlanabb telepathia volt. Ezzel kezdem. Ez az emlék a lelkem életének úgy is a kezdete. Öt esztendős voltam, - nem kell megijedni, nem vezetem végig magammal olvasóimat, a mai ötvenig — a városon kívül a kál- ! vária-dombon játszottunk egyik kis bátyámmal, amikor a piczi kápolnában mellettünk megszólal j a lélekharang. Amint megcsendült, én elfeledve a játszást, belekapaszkodtam nagyobbacska i testvérembe, és huzakodtam hazafelé, egyre I kiabálva: — Szaladjunk haza, most hal meg édes anyánk. Meggyőződésem, ugylátszik, rá is átragadt és futni kezdtünk együtt, ahogy csak apró lábaink bírták, amelyeket holmi czipő súlya nem gátolt Bár most is úgy járhatnék ! És csakugyan. — Mily elevenen emlékszem rá ! Akár csak tegnap történt volna. A kapuba érve, valaki fölkap az ölébe és visz befelé ezzel a szóval:- Gyertek már, az anyátok nem tud meghalni. Tágra nyílt szemmel, az ajtóra meredve találtuk édesanyámat, aki éppen csakhogy a fejemre bírta még ejteni a kezét, már le is hunyta örökre égszinü lelkes szemeit. Az ajkai mozogtak még, de a szavát nem értettem. Az anyám akarat-ereje vezetett akkor engem a játék mellől haza és az Ő akaratereje
