Nagybánya, 1905 (3. évfolyam, 1-26. szám)
1905-04-20 / 16. szám
1905. április 20. NAGYBÁNYA 9 az ott legelő nyájaknak vajmi kevés táplálékot nyújt. Az ut tisztafehér, mint a kréta. Egy hegyszakadékban mutatta vezetőnk azt a helyet, hova Illés próféta Aháb üldözése elől menekült a sziklába és a hollók által tápláltatott. Jelenleg egy kolostor áll e helyen. Valami megragadó, meseszerü e kolostor, úgy néz ki a sziklák oldalán, mint egy óriási fecskefészek. Itt az amerikaiak is leszálltak szamaraikról, hogy felvételeket tegyenek. Három órai kocsizás után elérkeztünk a „Szamaritánushoz“ czimzett csárdához (?). Ősidőktől fogva egyedüli lakott hely Jeruzsálem és Jerichó között. A példabeszéd, mélyet az Üdvözítő tanítványainak mondott, ekképen szól: „Egy ember ment Jeruzsálemből Jerichoba és rablók közé juta, kik meg is fosztották őt és megsebesítvén, félholtan hagyták őt. Történt pedig, hogy egy pap jött le azon az utón és látván őt, elmene melette. Hasonlókép egy levita is, midőn a helyhez éré, elmene mellette. Egy szamaritánus arra utazván, kö- nyörületre indula. Hozzá menvén beköté sebeit, olajat és bort öntve azokba, fölvevén őt barmára, gondját viselé. A csárda maga hosszúkás négyszögü épület, három szobával, az egyik a szolgák, kocsisok ivója, a másik a vendégek szobája s a harmadikban pedig olyan bazárczikkek voltak elhelyezve, melyek között sok néprajzi czikket is árultak, a többek között még egy rézfokost s egy csikóbőrös kulacsot is láttunk a falon függni, hogy ezeket hogyan és hol szerezték, a jó Isten tudja. Volt keletje itt a hűsítőknek, de fájdalom, cseppet sem hűsítettek, mert mind langyossá váltak. Az udvaron vagy 30 féderes Tcocsi, valamennyi amerikai zarándokokkal, kiknek egyrésze a Jordánhoz, másrésze már vissza Jeruzsálembe igyekezett. Ezek a vendégek ellepték a bazárszobát és egyre-másra Írták a látképes lapokat, melyeket gratis az asztalon szétszórva lehetett kapni bélyeggel ellátva, csak odadobták, aztán hogy ki vitte el azokat, nem is sejtjük, mert ott posta nincs. Némi pihenés után folytattuk utunkat. Az ut még lejtősebb, még tekervényesebb és csupa hegyszakadékok között vezetett. Hogy ezt a lejtősséget megérthessük, tudnunk kell, hogy Jeruzsálem 780 mtr. magasan fekszik a Középtenger felett, a Holttenger felett pedig 1154 mtr. magasan, tehát most erről a magasságról kell nekünk leszállnunk, hogy a Jordán völgyébe juthassunk. Ebből aztán kilehet számítani, hogy a Holt-tenger a Középtengerhez viszonyítva majdnem 400 méterrel lejebb fekszik. A Jordán- völgynek ez a mély fekvése egyszersmind oka annak a folyton fokozódó hőségnek is, mely délben, mikor elértük Jerichot, tetőpontra hágott. ,A „Gyilkos“-völgyhöz értünk, ez nevét onnan vette, hogy régen utonállók, rablók veszélyeztették a zarándokokat. Innen van az, hogy az utazásokat rendező irodák mindig rendelkezésre bocsátanak 3-4 jól felfegyverzett lovas rendőrt, kik a gyöngébb idegzetűeknek némi megnyugvásul szolgálnak. Végre az ut nagy eséssel a jerichói síkságra ért, hol meg- állottunk, hogy az elmaradt szamár-karavánt bevárjuk. Előttünk feküdt az egész Jordán-völgy. Ennek a vegetácziója kirívó ellentétet képezett az eddigi vidékkel, mely olyan volt, mint a Karszt-hegység, még sokkal sivárabb. Még egy futamodás és Jerichó előtt állunk. Az ó-testamentombeli falaknak semmi nyoma. A buja növényzetnek, a datolya-pálmáknak, melyekről a könyvek regélnek, alig egy két példánya hirdeti, hogy itt más világ volt. Hanem Banaán-fák vannak, melyek bőven .tér- mik gyümölcsüket. Vezetőnk vitt is a rektornak egy nagy ágat gyümölcscsel megrakva. Mi nem találtuk jónak, épenséggel nem ízlett. A rektor pedig nyilvánította előttünk is, hogy neki ez a legkedvesebb gyümölcse. Itt tenyészett régen az a nevezetes cserje, mely a gileád-balzsamot adta, de az is kiveszett, j Én egész utón a jerichói rózsákról álmodoztam, j de bizony egy szálat sem láttam, kivéve a ho- j tel elhanyagolt parkjában nehány szál kis cse- j nevész pünkösdi rózsát. Jeleníeg a falu nyo- morult pár viskóból áll, melyek nagyon hason- I litanak a mi czigány viskóinkhoz. A lakosok j száma alig 300, kik juhtenyésztéssel foglalkoz- j nak s abból élnek. De azért van a faluban 4 hotel. Jordánhotel, Gilgal, Etrangers és Hotel du Park. Mi a Jordán-hotelbe szálltunk. Mikor megérkeztünk, hozzá láttunk az ebédhez, kértük a vendéglőst, hogy készíttessen egy kis meleg levest, azt felelte, hogy egy-két levesért nem érdemes tüzet csinálni, mert nagyon drága a fa. így történt azután, hogy hideg ételeket ebédeltünk, de felmelegitett a jó bor, a mit a Hospitzból hoztunk. Ebédünket az amerikaiak társaságában költöttük el, kik között, mint már emlitém is, egyesek beszéltek németül. A 3 németországi fiú jól beszélt angolul, nekünk tolmácsoltak, úgy, hogy a társalgás ha nem is folyékony, de még is döczögött, szóval igen kedélyes volt. Két órai pihenés után, ismét előállott a kocsi, hogy előbb az 1 és fél órányira fekvő Holt-tengerhez vigyen. A vidék kietlen. A sziksóval telt homok területen egyre satnyábbak és ritkábbak a bokrok, végre ezek is eltűnnek s a kiégett terméketlen vidéken, melyet két oldalt szikla bástyák határolnak, már egyetlen fűszálat vagy madarat sem lehet látni. Végre megérkeztünk a Holt-tenger partjához, hol több beduin-sátor volt felütve gyékényből és vesszőkből. Láttam az egyik sátorban egy fiatal arab asszonykát, ki 12 éves korában ment férjhez és 2 gyermeke volt, jelenleg 15 éves, ő maga is még gyermek. Árultak sört is, de a mint mondták, az oly meleg volt, hogy egyáltalán ihatatlan. De a feketekávé az tűrhető volt. Tüzelőanyagja tövisvessző- és marhatrágyából állott. Jaj, drága itt a fa, mint a papok Jeruzsálemben mondták: 1 méter 30 korona. Mi a magunkkal hozott ruhák felhasználásával azonnal a fürdéshez láttunk. A viz meleg volt, a mi nem csoda, hisz néha a hőség 35 fokra is hág, az ember pedig alá nem merül a vizbe, mert fajsulya 1.25. Egy tojás a Holttenger vizében úszik. Vizének sűrűsége okozza, hogy csak erős viharok képesek hullámot verni rajta s hogy ha követ dob bele az ember, ez alig okoz gyűrűket. Fürdés közben akaratlanul is megizleltük a vizét. Kellemetlen, keserű, csípős lugizii. A mint ki jön az ember a vízből, annyira ragadós lesz a sós lúgtól, hogy ruháját is alig tudja felhúzni. A viz elpárolgása után a haja, füle tele lesz sós porral, mely napokig is meglászik és csak édes vízzel való mosakodás után tűnik el. A Holt-tenger alsó medenczéjén feküdt Sodorna és Gomora, mely városokat a Szentirás szerint Jehova kénköves tűzzel pusztította el. A tűzveszélyből csak Lóth családja menekült meg. Felesége azonban, mert kíváncsiságból visszanézett, sóoszloppá változott. Alig hogy felöltözködtünk, érkezett vagy 40 kocsi, mind amerikaiakkal. Utóbb megtudtuk, hogy ezeknek zarándokcsoportja külön hajóval érkezett és számuk mintegy 1800-ra tehető. A Holt-tengertől a Jordán-folyóhoz mentünk. Minél inkább közeledtünk, szemünk annál inkább gyönyörködhetett a zöldelő fűben, a lombos bokrokban, a madarak csicsergésében. Nemsokára a Jordán-folyó azon pontjához értünk, hol Keresztelő szent János az Üdvözítőt megkeresztelte. A szent írásnak erre vonatkozó része igy szól: „Megkereszteltetvén Jézus, megnyílónak az egek és látá az Isten lelkét galambképen lejönni és reá szállani.“ És ime szódat lón menyekből - mondván : „Ez az én szerelmes fiam, kiben nekem kedvem telt, őt hallgassátok.“ A húsvéti ünnepek alkalmával a hívek ezrei vonulnak Jeruzsálemből ide, hol sátrakban töltvén az éjszakát, hajnalban a szent folyóban megfürödnek. A Jordán vize agyagos szinii, zavaros, partjai sürü bozóttal vannak szegélyezve. Miután társaságunkat egy amateur lefényképezte, egyesek megfürödtek a Jordán vizében. Mi pedig nehány palaczk vizet merítettünk, hogy a szent vizet itthon új családtagok keresztelésénél majd felhasználjuk. Már jócskán beesteledett, midőn Jerichóba viszszaérkeztünk, a hol nemsokára közös vacsorához ültünk a nagy étteremben. A vacsora nagyon vidáman és jó hangulatban telt el, a papok bora kitűnő kedvre derítette a fiatalságot. Ekkor történt, hogy az uram azt a kérdést intézte a szállodáshoz, hogy igaz-e, mit a Baedekerben olvasott, hogy a jerichói nők igen bájosak s hogy igen kecsesen tánczolják a „Fantasia“ nevű tánczot ? S hogy ő azt szeretné látni. Alig, hogy ezen óhajtását kifejezte, háta mögött a nyitott ajtón belebeg egy csúf vén sipirtyó, olyan czigányasszony féle és se szó, se beszéd, elkezd gerlicze hangokat utánozni s az asztal körül kecses mozdulatokkal a Bajader tánczot akarta bemutatni. Az urakat sorba kezdte csókolgatni, persze úgy orozva hátulról, hogy mikor észrevették volna már czuppant. Óriási hahota támadt erre a nem várt enyelgésekre. Úgy aztán csak busás baksisok árán tudtak megszabadulni tőle. Vacsora után a társalgóba mentünk, hol egy meglehetős jókarban levő pianinó volt. Én hozzá ültem s egy pár magyar nótát eljátsztam. Láttam, hogy a társaság jó érzéssel hallgatja, azután nehány friss csárdásra gyújtottam; nem tudom, hogy a magyar zene vagy a palesztinai bor okozta, de az a 10 órát szamaragolt fiatalság tánczra perdült és egymást derékon kapva úgy járták az „Ungarische Polká“-t, — a mint ők a csárdást nevezték — hogy olyat Jerichó falai sem láthattak soha, még akkor sem, mikor Józsue trombitáira leomlottak. Volt a fiatal emberek között nehány, ki szintén zongorázott, walzereket játszottak s azt is oly tűzzel, hogy nem tudtam elképzelni, hogyan bírják ebben a melegben, mikor éjjel is 20 fok volt. Mindnyájan azt mondták, hogy ez volt a kirándulás fénypontja, halálos ágyukon sem fogják elfeledni. Másnap korán kelve visszautaztunk Jeruzsálembe. Útközben mutatta vezetőnk azon kopár sziklafalakat, melyeken Jézus 40 napig böjtölt s a hol őt a Sátán megkísértette. Éel- szólitá, hogy a köveket változtassa kenyerekké. De Jézus visszautasitá őt, mondván, „Ne kisértsd a te Uradat, Istenedet.“ Útközben még egy tréfás jelenet történt velünk. A mint a tekervényes hegyi útra kapaszkodunk, hát nagy porfelleget látunk, a melyből egyszerre festői öltözetekben 3 beduin válik ki 3 szép arab paripán, állig fölfegyverkezve, erős vágtatással felénk törtetnek. Nekem legelőször is az ötlött eszembe, hogy ha őket nem kergeti senki, hát akkor miért száguldanak oly eszeveszetten felénk, a másik perczben pedig eszembe jutott a dragomán elbeszélése, hogy ezen az utón régebben igen gyakran megtámadták, nem csak a kegyes, de a ke- vésbbé jámbor zarándokokat is. E gondolattól elkapatva s látva, hogy a kocsiban ülő német fiuk sem tudják mire Vélni a dolgot, megragadom az ülésben levő fegyvert, (mely mellesleg megjegyezve talán még meg sem volt töltve) s azt magasra emelve megmutatom a beduinoknak, hogy lássák, hogy mi sem vagyunk ám fegyvertelenek. Akkor ott termett kocsink mellett a 3 beduin ficzánkoló lovaikon, azt már mondtam, hogy kinézésük festői volt, de mondhatom még azt is, hogy ábrázatjuknak marczona kinézésük volt, bizalmat bennünk ébreszteni legkevésbbé sem voltak képesek. A dragománt kezdik szólítani és sokáig tárgyaltak vele arab nyelven, inig végre egy gyanús vizsgálódás után elmaradoztak. Csak azután mertük kérdezni a vezetőt, hogy hát mit beszéltek, mit akartak tulajdonképen? A dragomán, kinek magának is olyan Fra-Diavolo- bandita-féle kinézése volt, azt mondta, hogy csak lovaikat próbálták ki, hogy melyik tud jobban futni s hogy csak neki akartak egy jó napot kívánni. Hiszi a ki akarja. Aligha nem a német fiatalemberekre való tekintettel az alkalmat nem találták kedvezőnek s lefújták tervüket, de a dragománért ma sem tenném a kezemet tűzbe. Igen örültünk, mikor 7 órai kocsizás után a Hospitzba megérkeztünk. Á délutánt arra használtuk fel, hogy számlánkat és podgyászunkat rendbe hozzuk. Azután beírtuk nevünket a vendégkönyvbe. A legutolsó magyar zarándok előttünk gróf And- rássy Tivadar volt családjával. Róla beszélte a rektor, hogy a jerichói utat lóháton telje meg s hogy a kibérelt lovon oly bravúros lovaglásokat vitt véghez, hogy maguk a lovas beduinok is megbámulták. Április 18-ikán reggel korán keltünk, hogy még egyszer résztvehessünk a reggeli szentmisén és ott forró imában mondjunk köszönetét Istenünknek, ki megengedte, hogy e szent helyeket megláthassuk, melyeknek emléke kitörölhetetlen marad életünkben. Aztán elbúcsúztunk kedves házigazdáinktól, a két rektortól, kiknek jóságos bánásmódját és szives vendégszeretetét elfeledni soha nem fogjuk.
