Nagybánya, 1905 (3. évfolyam, 1-26. szám)

1905-04-20 / 16. szám

1905. április 20.

5

NAGYBANYA

e^. JÁo<a

=£>

ooooooooooooooooooooooooooo

(d g===z> q)

HÚSVÉTI C5RRN0K

<7=

"25"

'07

S3

Utazásunk a Szentföldön.

— Irta: Baltai Jánosné. —

Jeruzsálem felé.

Már gyermekkoromban oly bűverőt gyakorolt lelkemre a bibliai történetek előadása, hogy nem csoda, ha már akkor felébredt bennem a vágy, látni azokat a helyeket, hol Üdvözítőnk született, élt, tanított és meghalt.

E vágyam házasságunk huszonötödik évfordulóján végre valósággá vált és megláttam a jászolt, melyben Megváltónk született, a szent sirt, melyért a keresztes háborúban annyi vér folyt s megláttam a Kálváriát, a Golgothát, a hol kiszenvedett s végül az Olajfákhegyét, hol megdicsőült, mely helyeket a hit és vallásos kegyelet szentekké avatott.

A Fáraók országából hozott feledhetetlen emlékekkel szállottunk az urammal a port-saidi kikötőben a „Dachalieh“ nevű Chedive hajóra, mely minket az új világba volt viendő.

Ez utat a hajó rendesen 16 — 20 óra alatt teszi meg, azonban más volt a végzet könyvében megírva. Már Cairóban a „Stangen“-féle menetjegy irodában figyelmeztettek bennünket, hogy a pestis miatt (quarantaine) vesztegzár van s hogy a hajó nem fog Jaffánál kikötni, hanem fel kell menni Beiruthig s ott lesz az orvosi vizsgálat.

Eltekintve attól, hogy ez majdnem 200 frank külömbséget képviselt, a mi még elviselhető lett volna, de két nap és két éjszakán kerülgettük azt a helyet, hol ki kellett szál- lanunk.

De milyen két nap volt ez! ... A zsidók negyven évig bolyongtak a pusztában, a mig az Ígéret földjére jutottak, de mi volt az 5 keserűségük a mi kínszenvedéseinkhez képest ? A tengeri betegség elővett azonnal, a hogy a port-saidi kikötőből hajónk elindult és nem szűnt meg Jaffáig.

Eddig azt hittük, hogy az csak afféle kényeskedés, melyet csak a nagyon finnyás emberek kapnak meg, mert többször téve meg az utat Fiunie és Ancona között, mindannyiszor tengererősek maradtunk s azt hittük, hogy rajtunk nem fog ki ez a betegség.

Csalódtunk, mert a mint a hajó elindult, oly mértékben elővett, hogy képtelenek voltunk minden akczióra. Tehetetlenül feküdtünk ágyainkban, nem aludtunk, nem ettünk, egyedüli vágyunk csak az volt, hogy szűnne meg már ez a szokatlan, kellemetlen érzés, mit eddig soha nem tapasztaltunk.

Végre a hajó horgonyt vetett Beiruth előtt. A vesztegzár vizsgálathoz a fedélzetre vánszorogtunk, de magunk sem tudjuk hogyan történt. De akkor már fogadalmat tettünk, hogy soha többé tengerre nem szállunk, csak most az egyszer könyörüljön rajtunk az irgalmas Isten.

A legbosszantóbb a dologban, a mit csák utólag tudtunk meg, az volt, hogy az egész vesztegzár, pestis híresztelése komédia, nem egyéb mint schwindli, zsarolás, melyet a hajótársaság, melyben az alkirály a főrészvényes, az utasokon véghez visz.

Mert az utasok nagyrésze szentföldi zarándok lévén, Jaffában akar partra szállani, ha már most a hajó ott kirakná utasait, akkor üresen menne fel egészen Beiruthig; hogy tehát a hajóvállalatnak bőséges jövedelme legyen, kigondolták a pestist és a beiruthi vesztegzárt.

Mellesleg megjegyezzük, hogy a veszteg- zári vizsgálatot épúgy meglehetett volna tartani a jaffai kikötőben is, mint megtartották a beiruthi kikötő előtt, hol az egész csupán nevetséges formalitás volt s csak arra szorítkozott, hogy az orvosok ütereinket jól-rosszul megtapogatván, a vesztegzári illetéket, személyenként 5 frankot szépen bezsebeltek.

Pestis nem volt, de volt helyette két napi kínszenvedés, melyben még az a körülmény sem vigasztalt, hogy a hajó összes utasai benne szenvedtek s az étkezésekhez a hajó személyzetén kívül senki sem jelentkezett.

Már a hajóra szállásunk alkalmával érezni lehetett, hogy a tenger nyugtalan, de azt hittük, hogy ha Trieszttől Alexandriáig négy nap és négy éjjen át tartó tengeri utat kitudtunk állani nagyobb baj nélkül, hát azt a két napot is csak kibírjuk. Azért nagy élvezettel néztük a berakodást és a kihajózást.

Igen számos zsidó család és egy indus karaván szállott a hajóra, a sok lovat, kecskét nem is említve. Alig mozdult ki a hajó a kikötőből, kezdett erősen himbálózni, később pedig eszeveszett tánczot járni. Nem bírtunk semmikép sem a födélzeten megmaradni, lekellett a kabinokba futni, a kettős mozgás aztán meghozta a katasztrófát, bekövetkezett, amit a Vezúv is szokott tenni, megkellett adni a tengernek azt, a mi a tengeré.

Az egész hajó egy kórházzá változott; minden oldalról nyöszörgés hallatszott.

Mi úgy hisszük, hogy ennek a betegségnek nincs is orvossága, a legokosabb, a mit tehet az ember, ha nyugodtan hanyatt fekve marad.

Csakhogy fájdalom, a hajó nem engedi nyugodtan feküdni az utast, mert folyton höm- pölygeti az ágyban, mely olyan, mint egy tekenő. Ez az állapot két éjjel és egy fél napig tartott.

Végre-valahára visszaindultunk és nagy sokára Jaffa előtt hajónk a sik tengeren kikötött.

Jaffa! Jaffa! Sok utas vágyainak Mekkája, de még inkább legtöbbnek réme.

Jaffa hires arról, hogy öbiében folytonosan háborog a tenger. Valamikor Jaffa hires kikötő volt, de összeomlott. A török indoienczia vagy pedig pénzhiány miatt többé nem épült ki. Egyrészt ezért, másrészt pedig a tenger sekély- sége miatt a hajó majdnem egy mértföldnyire vet horgonyt a parttól, akkor aztán jönnek az egészségügyi, révparancsnoksági és postatisztek s csak miután hivatalos teendőiket elvégezték, adnak engedélyt a partraszállásra. A hajót egész raja a bárkásoknak veszi körül, melyeken három ember evez, egy kormányoz, a tulajdonos pedig feljön a hajóra, hogy az utasokkal a partraszállási költségeket megbeszélje és megállapítsa. Nekünk kiszállási jegyünk volt, mit miután felmutattunk, a matrózok hozzáfogtak a podgyászok- nak a ^bárkákba való szállításához.

Én még akkor is tehetetlenül feküdtem, az uram valamennyire már összeszedte magát s az ő .biztatására aztán én is erőt vettem magamon nagynehezen és a fedélzetre vánszorogtam. Itt a matrózok látva tehetetlenségemet, ölbe kaptak és a szó legszorosabb értelmében a levegőben balanszírozva, a hajó oldalán függő libegő lépcsőn levittek, ott átvett egy másik és elhelyezett a bárkába. Szóval mindketten lent voltunk már szerencsésen a bárkában, de, hogy miként történt ez meg, azt egyikünk sem tudja. Én csak arra emlékszem, hogy midőn kissé magamhoz tértem, bárkánkat egyszerre egy mély örvénybe a habok közé láttam merülni, mire egy rémes sikoltást hallattam és felíohászkodtam, hogy: édes jó Istenem, csak most légy még velünk! *

Ebben a válságos helyzetben, mint egy égből jött szózat, megszólal közvetlen mellettünk szomszédunk, egy szép, fekete szakállas fiatal ember s azt kérdezi tőlünk a mi drága magyar nyelvünkön erdélyi tájszólással:- Nagyságodék is magyarok?

Nohát ezt a jelenetet soha sem fogjuk elfelejteni, hogy akkor, midőn már lemondtunk mindenről a zöldtaraju hullámok tetején, magyar szóval köszöntenek és magyarul bátorítanak.

Jaffa örökké emlékezetes marad előttünk, de reméljük, hogy visszajövet már e nehéz megpróbáltatásokat Isten el fogja tőlünk fordítani.

Jaffába menni, ez már szállóige lett, s annyit jelent, hogy biztos pusztulásba indult az utas. De sőt nekünk Fraknói Vilmos püspök beszélte, hogy igen gyakori eset, hogy a hajó utasait a tenger háborgása miatt partra nem is lehet szállítani, akkor azután a hajó vissza viszi őket Port-Saidba vagy Alexandriába és a szegény utas elvesztette idejét, elvesztette pénzét, a nélkül, hogy látta volna a Szentföldet. Mi mégis megláttuk és ez minden fáradozásainkért és átélt szenvedéseinkért kárpótolt.

Midőn Salamon király Jehovának pompás templomot épitettetett Jeruzsálemben, a libanoni czédrusfákat Jaffáig úsztatták a tengeren, onnan azután tengelyen szállították Jeruzsálembe.

Jaffába futott Jónás próféta, midőn Jehova

azt parancsolta neki, hogy menjen Ninivébe bünbánatot prédikálni. Jónás szökni akart, de egy czethal elnyelte és harmadnapra kivetette a partra.

Az evangéliumot itt hirdette először szent Péter, itt támasztotta életre a szegények iránt bőkezű Tabita asszonyt.

Itt lakott az apostolok fejedelme, Simon varga házában, mely házat most is mutogatják.

Napoleon is megfordult itten az örménykolostorban, most is mutatják azt a termet, melyben a pestis betegségbe esett katonáit méreggel elpusztította.

A hosszú tengeri ut után jól esett biztos talajt érezni lábaink alatt és kétszeresen boldogok voltunk, hogy immár a Szentföldön vagyunk, habár negyvennyolcz óra alatt alig ettünk valamit. Miután a bárka tulajdonosa átvezetett minket a vám és útlevél labirintusain, egyenesen a vasúthoz mentünk, mely minket Jeruzsálembe volt viendő. A Jaffa — Jeruzsálemi vasútvonal, olyan Gilvács - Nagysomkut-féle vi- czinális vonal, az egyedüli az egész Palesztinában, mely a. 97 kilométernyi utat 4 óra alatt teszi meg. Épen két óra volt, midőn vonatunk kirobogott a jaffai pályaudvarból s mi épen az utolsó kocsiba jutottunk. Érdekes' megemlíteni, hogy az egész idő alatt kalauz nem mutatkozott s hogy az ajtónak nem volt kilincse, bizonyosan letört s hogy a közbeeső állomásokon egy egész csapat meztelen gyerek futott a vonat után s arra felkapaszkodott, a lépcsőről tartva felénk tenyerüket, baksist kérve, a zárnélküli ajtó pedig folyton nyitva csapódott ki és be.

Hej pedig milyen nagy külömbség a hajdan és most között. Régebben ezt a 97 kilométernyi utat 18 — 24 óra alatt tették meg az utasok, Lidda, Ramleh és a Juda hegységeken át lóháton vagy szekéren, most pedig kényelmes kupékban négy óráig tart.

A város szélén mintegy félóráig narancskertek között haladtunk. A hires jaffai narancsok e kertekből valók. Épen április tizediké volt, akkor volt az első termés szüretje, a fák roskadoztak a gyümölcsök terhe alatt, a leszüretelt narancsok óriási garmadákban hevertek a földön, mint nálunk őszkor a kukoricza vagy a tök.

Utunk innen gazdag vetések között haladt, a búza már meg volt érve és az aratásra készen állott.

Nagyobb állomás Ramleh, itt születtek arimotei József és Nicodemus, kik Üdvözítőnket eltemették. Ramlehtől egyre hegyesebb és ko- párabb a vidék. A kietlen és kopár judeai völgykatlanokban semmi nevezetes dolgot nem láttunk, csakis legelésző nyájakat. Láttuk az idomtalan, hosszufülü kecskéket és a vastag- farku birkákat, melyeknek zsirja pótolja a sertészsírt. Végre 720 méternyi emelkedés után vonatunk erőset füttyentett, felértünk a fennsíkra és előttünk terült el Jeruzsálem városa, háttérben az olajfák hegyével, azon túl pedig a Moabiták hegyével.

Épen hat óra volt a jeruzsálemi idő szerint.

A szent város házainak tömkelegéből két nagy kupolás épület emelkedik ki, az egyik, a melyiknek kereszt tündöklik a csúcsán, az a szent-sir temploma, a másik, a zöld kupolás, az a szikla-dóm, a mohamedánok mecsetje, oly szent, mint a mekkai templom, de a zsidók előtt is kegyelt hely, mert itt állott hajdan Salamon király fényes temploma.

Jeruzsálem és környéke.

Az indóház a városon kívül mintegy fél órányira fekszik a jaffai kaputól. A mint kocsi után nézünk, bemutatkozik egy hosszú, sovány, fátyolos sisakos dragomán s német nyelven elmondja, hogy ő többféle nyelvet beszél és kész szolgálatait felajánlani.

Nos akkor üljön fel a bakra, menjünk az osztrák-magyar hospitzba (zarándokház). Kocsink a Jaffa-kapu előtt elhaladva, megkerülte a várost és a damaskusi kapun befordult, melynek közvetlen szomszédságában áll a nagy, kétemeletes osztrák-magyar zarándokház. Hallomás szerint Rauscher bécsi bibornok kezdeményezte és a főpapok adományaiból épült, nagy méretekben. Van vagy 100 szobája, roppant magasak, a padló mindenütt olasz márvány-mozaik, azért kelleténél is hűvösebbek.

Az intézet két Agoston-szerzetbeli pap vezetése alatt áll. A főépület háta mögött egy külön épületben laknak az irgalmas nővérek, számra mintegy tizenketten, kik a zarándokház